Bernáth/y Sándor így írt 1996-ban a techno-ról

Bernáth/y Sanyi bácsi (1949-2012) a magyar underground zenei élet legendás alakja, a hazai techno egyik ősatyjaként tarjuk számon. Megalapította az óbudai Supersonic, 2004-ben pedig a Vörös Yuk & Kék Yuk klubokat. Fiával, Bernáthy Zsigával is színpadra lépett a magyar elektronikus zenei rendezvényeken, live act produkcióik Bernáthy & Son név alatt futottak. Ő az az ember volt, akinek a szavára mindig érdemes volt odafigyelni. Ezek a sorok 1996-ban jelentek meg a Gépszava nevű lapban. Köszönet Menyhárt Tibornak azért, hogy megosztotta ezt velünk. Olvassátok el, minden szava arany!

“Még mindig gyakran hallom idehaza, hogy a technó az kemény zene. Ja, és unalmas is. Ezen vélemények terjesztői, majd szajkózói – hogy még meggyőzőbbek legyenek – hozzáteszik azt is: a technó nem “szól” semmiről. (Az egyszerűság kedvéért a diszkókban nyomott zenéket – rave, hardcore, happy house – most kiveszem az elemzésből azzal a megjegyzéssel, hogy arra is érvényes, amit leírok.) B.P.M. (beat per minutes): az egy percen belüli leütések számát jelenti, magyarán a szív dobbanása, lüktetése, amit a technóban is a lábdob képvisel. Az emberi szív egy perc alatt kb. 75-öt dobban. Ennek kétszerese a technó alapüteme, sebessége. E felett mennek a hardcore, rave stílusok (150-220) és ez alatt az igazi ambient, technohouse, triphop, acid zenék (90-150). A jó party, kb. 128-138 között mozog, ezzel a sebességgel mindenféle szerek nélkül végigtáncolható 5-6 óra anélkül, hogy a közönség fizikailag lepusztulna. Ezt minden jó DJ-nek tudnia kell! A rockzenére annyi vonatkozó alapvető felismerést, miszerint a nap 24 óráját kitevő monotónia, azaz egy motívum állandó ismételgetése (repetíció), variálgatása a természet törvényeivel azonos, századunk elején Eric Satie életművével bebizonyította. A polgári társadalmak kultúrmegmondó emberei – zeneesztétikai alapokon – máig bolondnak tartják őt. A tibeti mormolósok, az arab müezzinek, az indiai ragaszitáristák, az afrikai dobosok, a baali csengettyűsök, az ázsiai sámánok, a román cigányok, magyar köcsögdudások, siratóasszonyok és lakodalmas csujjogatók nem szólnak hozzá a sajtóhadjáratok kérdéseihez, hogy mikor, melyik percben mi az unalmas és mi az érdekes, megtisztulás. Ez a technózenében sincsen másképp, sőt, a második ismérvvé lényegül: a monotónia a technózene lelke. A harmadik ismérv, hogy nem “szól” semmiről. Ez – a vádként is megfogalmazott megállapítás – bárki számára azonnal elérhetővé válik, ha meghallgatva a technózene bármelyik stílusát rádöbben, hogy nem szövegkísérő sémazene, hanem szuverén, instrumentális muzsika, zaj, zörej, hangminták összehangolt kompozíciója az egész. Itt egy “sztár” nyafogása, szenvedése kényelmes luxusfotelben valamikor kitalált – többnyire nem saját – szövegeinek az újra megismétlése csak zavaró tényező, figyelemelterelő momentum. A technóhausz zenékhez szükséges gépeknek – lemezjátszó, szintetizátor, számítógép – van saját hangjuk. Ezek irányításához nem szükséges szavakat ordítozni, nem kell hozzá más, csak hozzáértés és szeretet. Ja, és mint minden más fontos dologhoz: intelligencia.

A techno harmónikus zenei világát csak a művészetek kedvelői, művelői vagy igénylői fogták fel eddig. Mivel magas szellemi színvonalú stílusról van szó, nem is várható, hogy Magyarországon meghatározó művészeti ággá növekedjen pár év alatt. A divat – amit már évek óta a techno határoz meg – csak követheti az eseményeket és kétségtelen, hogy hatást gyakorol a tömegekre, természetesen nem politikai értelemben, hanem ami az össztársadalmat illeti. Magyarországon az eleinte tiltott rockzene a betiltott zenekarok által (Beatrice, URH, Bizottság, stb) felmagasztosult, kultikus szentséggé vált, majd – az előre kitervelt szisztéma alapján – beragadt. Az említett zenekarok után szinte semmi vagy esetleg csak gagyi felvételek maradtak, ami legendákat teremtett. Ez egyes zenészkarrieristák személyi kultuszát növelte ugyan, de tehetséges zenészek, művészek öngyilkosságba hajszolódtak, megszöktek, alkohol, kábítószer rabságba estek. Az alternatív művészetek, színház, film, képzőművészet, kortárszene, stb. még mindig útjukat keresik, nem ismerték még fel, hogyminden út a technóba vezet nálunk is. Ameddig nem vágnak pofán, ameddig nem rúgnak tökön, amíg nem erőszakolnak meg, amíg nem tiltanak be, amíg nem döglesz meg, addig nem várhatsz szolidaritást. A technót már nem lehet betiltani – csak úgy. Hozzárendelik a kábszert, hozzárendelik a klubok környékén lakó – többnyire nyugdíjas – kispolgárok tiltakozó jegyzőkönyveit (amelyek propaganda célokat is szolgálnak), hozzárendelik a felvilágosulatlan szülők felelősségét, hogy büntessék meg gyermekeiket, hozzárendelnek egy egész hivatali apparátust – summa summárum – megfélemlítés, félelemkeltés, félelmetessé tétele a műfajnak, féltékenység, irigység, megalázás. Ez a jelenlegi fasiszta demokráciánk egyenlege. “A törvények azok rendeletek, a régi szokások nem érvényesek, ünnepek márpedig nincsenek, a művészetet legiccsesítették, rablógazdaság alakult ki, az önvédelmi jogszabályokhoz kötött, világvége nem holnap, hanem már most, stb. stb. stb.” Ezt hallani, olvasni lépten-nyomon, de a fiatal nemzedék már nem akarja ezt a destruktív világnézetet tovább elfogadni. Amikor a technózene jött, nem mondott semmit, de van üzenete. Az üzenet nyelvekre már nem fordítható, mégis kb. ennyi: “Hagyjátok a politikát, gyertek táncolni! Aki ma ellenünk van, holnap velünk lesz. Ennek a szelíden radikális zenei irányzatnak a gyors világsikerét sokan nem értik, gyanakvással veszik tudomásul. Pedig az elemzők már nagyon sokszor rámutattak a lényeges pontokra: monotónia, folyamatos (azonos időben kevert) zene, szöveg, azaz ideológia nélküliség, szívritmushoz igazított ütemezés, az agresszivitás teljes hiánya, puha, analóg hangzás, számítógépek elterjedése, a vegyipar villámgyors alkalmazkodása a partydrogok gyártásával, egyszerűen kezelhető technikai berendezések alkalmazása, gyors lemezgyártási struktúra, stb. De azt talán még kevesen ismerték fel, hogy a “lázadás”, ami velejárója mindenféle új irányzatnak, most nem a műfaj megteremtőitől, kedvelőitől, a technó alkotóitól, fogyasztóitól indult el, hanem ellenük – a fiatalok ellen – irányul, mégpedig a lenyugodott, jóllakott, konformizált közép és időskorú rétegéből a társadalomnak. Azoktól, akik ifjúkorukban a rock&roll révén lázadtak valami ellen, harminc év elteltével önmaguk ellen nem lázadhatnak most. A lázadás azonban – mint nemzedéki hagyomány – könnyebben működésbe hozható, mint az elfogadás, ezért valami intézményesített nehézségi erő viszi a dolgot tovább, természetesen megoldhatatlanná fokozva a problémákat. Mint minden, ami rossz, mesterségesen felszított ellentétekre van alapozva. Ezt a manipulációs veszélyt vette észre a fiatal genercáió és a “legendás múltból” csak egyetlen szócskát volt hajlandó átvenni és alkalmazni a jelenre: Love! Ez a technónemzedék tömör ideológiai alapállásfoglalása. Mindannyian tudjuk, hogy semmilyen probléma nem oldódott meg a világháború kirobbanásával, majd a hidegháborús évtizedek, sőt, az azt követő konszolidációs időszak sem hozott pozitív változást. Talán a mostani technókorszak lesz az, ami döntően meghatározza majd azt a jövőt, amit mindannyian szépnek és jónak akarunk tudni. Hazánk, Magyarország egész társadalma keveset tett még azért, hogy így legyen.”


Szólj hozzá!

Leave a Comment