Az utóbbi időben is került ki az oldalra néhány beszámoló, azonban magam az EXIT-es cikkem óta nem jelentkeztem hosszabb terjedelmű anyaggal. Most azonban ismét egy kicsit bővebben belemegyek a témába, persze nem kell egy akkora terjedelmű cikkre gondolni, mint az EXIT Re-volution volt.

Idén ünnepelte 20. születésnapját Németország egyik leghíresebb – és a Mayday mellett legnépszerűbb – tavaszi fesztiválja. Én magam jártam már több külföldi rendezvénye, hallottam rengeteg olyan előadót, aki az utóbbi évtizedben aktuálisnak számított, és nem nagyon van olyan lemezlovas akihez még nem volt szerencsém élőben. Mégis úgy voltam vele, hogy valami eddig kimaradt. Nem tudom miért, de talán a minden évben 70%-ban az előzővel azonos lineup miatt nem nagyon vonzott, hogy kiutazzak a Time Warp-ra. Pedig aki kicsit is komolyabban érdeklődik az elektronikus zenei szcéna iránt annak feltétlen ajánlom, hogy ha teheti, legalább egyszer látogasson el a mannheimi fesztiválra. Egy eddig sehol nem tapasztalt, garantáltan lenyűgöző audio-vizuális élményben lesz része. Elöljáróban ennyit, kezdjünk is bele a részletes beszámolóba!

Utazás és szállás:

Baden-Württemberg régió harmadik legnagyobb városa Mannheim, ami Budapesttől nagyjából 1000-1100 km-es túrára van. Azért írtam, hogy nagyjából mert az osztrák és a német autópályahálozat sűrűségéből adódóan a megközelítésére több alternatíva létezik. Nem árt utazás közben a zene helyett néha a rádióban szóló híreket is hallgatni, mert egy esetleges torlódás következtében könnyen órákra az aszfaltcsíkon ragadhatunk. Viszont ahogy az előbb már említettem, hála az infrastruktúrának több lehetőségünk is akad az eredetileg tervezett útvonaltól eltérni. Ennek következtében elképzelhető, hogy valamivel többet (ez akár 150 – 200 is lehet) mutat majd a kilométeróra a végcélnál, cserébe viszont nem kell a leállósávban éjszakáznunk. Ha minden simán megy, akkor időben ez azt jelenti, hogy 9 – 10 óra alatt kényelmes tempóban megtehető a távolság. Ajánlott már pénteken érkezni. Egyfelől aki bevállalósabb az már péntek éjjel is talál a városban megmozdulásokat, aki azonban nem az rá tud pihenni a következő napra ami egy 19 (idén 20!) órás folyamatosan zajló fesztivál esetében határozottan előnyös tud lenni.

Ajánlatos – és a józan ész is ezt diktálja – egy ilyen volumenű esemény után kipihenni magunkat mielőtt vissza indulunk Magyarországra. Mannheim közel 315 ezres város, rengeteg alternatíva létezik akár a suburban részen is, időben lefoglalva viszonylag könnyen és olcsón lehet szállást találni. Ez azt jelenti, hogy akár 30-40 Euro/fő/két éjszaka, persze a határ mint sok esetben itt is a csillagos ég. Persze akinek olyan perverziói vannak, hogy egy 6-7 órás Richie Hawtin szett után délután háromkor fűszoknyás latinamerikai szépséfektől várja el, hogy tűsarkúban felszolgálják neki a jéghideg mojito-t egy jacuzziban ülve, na az k**vára rossz helyen jár!

A fesztivál:

twtimetable

A rendezvény, akárcsak az ilyen jellegű hazai megmozdulások egy expo csarnokaiban kialakított termekben kerülnek megrendezésre. Ezzel gondolom sokan tisztában is voltak, köztük én is, de a méreteket tekintve én még nem tapasztaltam hasonlót.

Hat helyszínen zajlik az élet, amely értelemszerűen hat arénát jelent. Ez három hatalmas, egyenként is közel 5-6 ezer fő befogadóképességű csarnok és három kisebb, néhány száz fős helyszín. A nagytermek közül az első és a második külön említést érdemel. No nem azért, mert ezek egymás szomszédságában és egy épületben helyezkednek el, hanem mert az ötös terem mellett ez a két legjobb atmoszférájú helyszín. Elképesztően színvonalas vizual, zseniális képi effektek minden szett alatt, tökéletesen belőtt hang és a kiszolgálás is villámgyors.

A harmadik nagy csarnok zenei felhozatala egyáltalán nem marad el az első kettőtől, de a tömeg és az igencsak magas hőmérséklet valamint az ezzel együtt járó páratartalom hosszútávon elviselhetelen. A negyedik és hatodik flooron csak „átutazóban” jártam, viszont az ötös helyszín napfelkeltéjének nagyon is megvan az a feelingje amit csak ritkán tapasztal az ember!

Tekintettel a 20 órás időintervallumra „csak” este 10 órára terveztük a leérkezést, ami olyannyira jól sikerült, hogy végül már fél 10 körül átjutottunk a bejáraton és így volt szerencsénk Steffen Baumann és Ilario Alicante szettjének a végébe is belefülelni.

rsz_tw3

10-kor aztán jött John Digweed, akit már számtalanszor hallottam de azon kevés DJ közé tratozik, aki még sosem okozott csalódást. Nos, ez most sem volt másképp! Méltattam már több helyütt, itt a Primate-en is számtalanszor írtam róla. Most legyen elég annyi, hogy ismét egy rá jellemző, okosan felépített szettet hallotunk. A két óra első felében a finomabb house zenék domináltak majd a második órában már jóval lendületesebb darbokat pakol, remekül felvezetve Marcel Dettmann-t. Akinek az első fél óráját kihagytam, mivel berghain-i rezidens kollegája, Ben Klock játszott az 1-es arénában és ha csak töredékét is hallottam a közel két órás játéknak, de sikerült elkapni egy remek befejezést. Aztán Dubfire lépett a pultba, aki engem annyira nem vonzott, mivel hallottam már többször, így visszamentem a 2-es csarnokba és hallgattam egy picit Dettmann „full vinyl” szelekciójából. Ezúton is hatalmas pacsi a – szubjektív persze ! – tavalyi év egyik legjobb trackjéért, Ø [Phase] és a The Bwiti Initiate amire aztán rögtön rákeverte az XDB remek Ganivon-ját, mégpedig Answer Code Request remixben, persze ez már csak a hab volt azon a bizonyos tortán! Hallgattam még néhány percig aztán felsétáltam a sajtósoknak elkülönített részre leülni kicsit és inni egy sört, mivel tudtam, hogy még az egésznek hátra van a java.

Mikor visszatértem már egy ideje Carl Cox pakolta a zenéket, aki hatalmas kedvenc egészen a kezdetektől, mióta elkezdtem az e-zene iránt érdeklődni. Most sem okozott csalódást, sőt energikusabb szettet is játszott, mint amire számítottam tőle, bár hozzá kell tenni, hogy Dettmann feladta neki a leckét rendesen! Szívem szerint nem is mozdultam volna ki máshova de azért Sven Väth-et sem mostanában sikertült elkapnom bakelitpörgetés közben. Valamint pont Carl Cox-val egyidőben zenélt a harmadik csarnokban Ricardo Villalobos, akit szégyen szemre még sosem hallottam élőben játszani. Először átsétáltam az 1-es arénába és belehallgattam, miket játszik Sven Väth mostanában. Nagyon kellemes meglepetés, régen nem hallotam ilyen lendületes techno zenéket tőle, kb azt kaptam amire számítottam, habár az utóbbi időben inkább “csak tracklisták alapján tájékozódtam” vele kapcsolatban. A szett vége felé állítólag elszabadult a pokol, elgurult a gyógyszer, sok volt a jóból – kinek melyik kifejezés a szimpatikusabb vele kapcsolatban – és elkezdett bohóckodni pedig mikor én bent voltam folyamatosan a zenére koncentrált és ez meg is látszott a mixeléseken és természetesen a lemezek válogatása is kifogástalan volt.

A legrosszabb döntést akkor hoztam meg, mikor visszamentem Carl Cox-ra, majd alig pár perc után át Villalobosra. Nem akarom bántani, tudom sokaknál nagy kedvenc, de valahogy nem jött át az amit művelt … Alig néhány perccel az érkezésünk után feltette midnen idők egyik legjobb – ez is szubjektív – elektronikus zenei kiadványát, Octave One feat. Ann Saunserson és a Blackwater-ének zseniális feelingje volt, végig is énekeltük, majd a következő percekre annyira semmitmondó “homárháuz” tételeket sikerült elővarázsolni a lemezestáskájából, hogy inkább átmentem a 6-os terem elé ismét egy picit leülni, aztán a nemsokára pultba lépő Gregor Treshert meghallgatni.

rsz_tw1

Tresher remek kis liveot játszott, főleg a techno trackjeiből szelektálva, nagyon szívesen hallgattam volna végig, de inkább időben elindultam az 5-ös terembe, mert már csak néhány perc volt vissza az általam legjobban várt előadó, Laurent Garnier produkciójáig. Hogy miért írom ezt? Nos, aki már járt a Time Warpon, az tudja, hogy ez az összes terem közül a legkisebb és sajnos előfordul, hogy hosszú percekig, sőt néha akár fél órát is sorban kell dekkolni a bejutáshoz. Ezzel tisztában voltam, így inkább időben érkeztem, így nem kellett néhány percnél többet szobrozni a bejárat előtt. Ki viszont nem jöttem, ahogy elkezdte Garnier csak álltam egy korlát mellett, támaszkodtam – persze próbáltam táncolni de sajnos a tömeg miatt ez elég nehéz volt – és csak néztem fel a pultba és hallgattam a zenéket amiket játszik. Egyszerűen zseniális az ember, néhány felvétel meg is lett örökítve, aki látta már annak nem írok semmit, aki pedig nem annak melegen ajánlom a képsorok megtekintését! Három órát hallgattam az ötből, se WC-re nem mentem ki, se nem ittam sört, hogy ne is kelljen, egyszerűen csak próbáltam feldolgozni azt az iszonyatosan komoly zenei élményt, amit ott akkor reggel kaptam. Ahogy említettem korábban többször is, megfordultam az évek alatt számos klub és csarnok rendezvényen, fesztiválon stb de ez a 3 óra azt hiszem nyugodtan kijelenthetem, hogy életem egyik legkellemesebb három órája volt amit zenei rendezvényen átéltem! Terveztem, hogy meghallgatom Recondite live szettjét ami végül elmaradt. Bánom is meg nem is de egyszerűen magával ragadott Garnier játéka, nem is akartam otthagyni, azonban győzött a folyadékhiány és mivel itt nincs bárpult végül csak ki kellett jönnöm. Megpróbálkoztam a visszajutással kicsivel később de nem volt türelmem kivárni azt az elképesztően hosszú sort, így átmentem Richie Hawtinra.

Hawtin nemrég kezdett, talán egy fél órája állhatott a pultban és az elején tetszett is a szett. Nagyon lentről indult, mintha egy klubban lépne fel és egész éjjel ő játszana, úgy kezdett. Lassaú, agyas, sötét zenék, végig telt basszusok nem is tudok hirtelen senkit mondani aki ilyen zenéket írna/játszana. Aztán ellaposodott az egész, olyan érzésem volt, mintha néhány lendületesebb és jobban sikerült darab után visszatenné ugyanazt a “töltelék” tracket. Rengeteg olyan zenét játszott amiben semmi különleges nem volt, pedig ha valahol, ezen a hangrendszeren igazán ki kellett volna jönni azoknak a hangoknak amik esetleg egy otthoni zenehallgatás esetében fel sem tűnnének. Emlékszem még arra az időszakra, mikor Richie Hawtin volt az egyik kedvence lemezlovasom, de azóta többször okozott már csalódást, így most is. Persze benne volt a fáradtság, valamint az addig hallott szettek is magasra tették a lécet de engem összességében nem győzött meg Plastikman játéka. Az a helyzet, hogy többen is így voltak ezzel, így ez a vélemény már messze nem szubjektív, noha nyilván nem is egy reprezentatív kutatás eredménye a több ezres tömegben kitöltött és feldolgozott kérdőívekből.

rsz_tw2

Végezetül pedig…

Ha összegeznem kellene a látottakat/hallottakat és egy néhány mondatos konklúziót kellene megfogalamznom akkor ez valószínűleg így hangzana:

Aki tervezi, hogy egyszer is kilátogat, az gondolja át rendesen, mert egyfelől fejben másfelől fizikálisan is rá kell készülni az eseményre. Nem szégyen leülni néha rövid időre pihenni, sőt sokszor erősen ajánlott. 20 órát végigbulizni még a legelvetemültebbeknek is becsületére válik. A belépő és az utazás is elég költséges dolgok, a benti italárak pedig idén egy picit magasabbak voltak mint amire számítotam. Itt is, mint sok más helyen token-rendszer működik, ahol egy sört és palackos vizet vagy üdítőt is 5 tokenért mértek, ami ha jól emlékszem valahol 4-5 EUR összeg között mozgott.

Amit pedig itt a végén zárójelben megjegyeznék, az annyi volna, hogy aki autóval tervezi a kiutat, az az előtte lévő néhány hetet csak konszolidált, sörözgetős buli formájában képzelje el. Mivel már odafelé is igen komoly ellenőrzések vannak a városban és a Mannheim felé vezető autópályák környékén is, ahol egy esetleges „fennakadás” komoly büntetést von maga után, ami akár több száz Euroval is megnövelheti az amúgy sem alacsony büdzsét – remélem mindenkinek sikerült olvasni a sorok közt!

Videók: