A Green Velvet, amelyet eredetileg a house don Cajmere (AKA Curtis Alan Jones) hozott létre nem vokális produkcióinak és gyakori DJ-fellépéseinek kiindulópontjaként, még a férfinál is népszerűbbé vált, köszönhetően az olyan klublemezeknek, mint a „Preacher Man”. „Answering Machine” és „The Stalker”. 2015-ben még Carl Craig társaságában együtt készíteték el a Unity című nagylemezt, majd két évvel később a DJ Mag megválasztotta az év legjobb észak-amerikai előadójának.

Chicago melyik részében nőttél fel?

Chicago egyik déli elővárosában, Markham-ben. De a családom nagy része South Side-ban élt. Sok időt töltöttem el ott. Akkoriban még nem számított olyan veszélyes helynek, mint manapság. Az emberek nagyon barátságosak voltak. Szerettem kinn lenni a természetben, folyami rákokat, szöcskéket, békákat és teknősöket gyűjtögettem. Ahol laktunk sok kis patak volt. Sok barátom volt a környéken. Együtt fedeztük fel az erdőket.

Mi akartál lenni akkoriban?

Orvos, talán még sebész is. Embereknek segíteni, embereket gyógyítani: ezt szerettem annak idején is, és ezt szeretem ma is. De én csak a közvetítő vagyok, mialatt az embereket táncba viszem.

Milyen zenéket hallgattál gyerekkorodban?

Apukám helyi DJ volt. Ezért aztán mindenféle zene megtalálható volt nálunk otthon: soul, funk és jazz. Nem csak kommersz zenéi voltak, hanem sok ritka példány is. Testvéreimmel és unokatestvéreimmel gyakran átkutattuk a gyűjteményét. Nálunk tényleg mindig szólt valami zene. Amikor apukám meglátogatott és megmutattam neki a saját zenémet, mindig azt mondta: „Ez jó, de hol van benne a funk?” Mindig több funk-ot kellett belecsemésznem, hogy neki is tetsszen.

Mik voltak abban az időben a kedvenc lemezeid?

A Parliament-Funkadelic lemez. Imádtam a borítóját is. Olyanok voltak, mint a rajzfilmfigurák. Nagyon szerettem tőlük a Flashlight” című zenét, de sok mást is. Nagyon szerettem Stevie Wondert, Sly Stone-t és James Brownt. George Clinton-t az afroamerikai popzene egyik nagy különcének tartják. Sly Stone is egy igazi jelenség volt. Kicsit mindig is azok vonzanak, akik mások, mint a többiek.

Milyen volt a középsuli?

Félénk voltam. Szorgalmas tanuló. Tényleg azért jártam be az órákra, hogy tanulhassak. Sportoltam is sokat, birkóztam, atletizáltam és fociztam. De a focival felhagytam, az túl kemény volt nekem. Egész nyáron tetőtől talpig harci díszbe öltözve, sisakkal a fejünkön kellett edzeni. Mondtam az edzőnek, hogy ez nevetséges. Illionsban nyáron bőven van 35 fok. Később valóban meghalt egy srác és lazítottak a szabályokon.

Csináltál akkoriban már zenét?

Szaxofonon játszottam az iskolai zenekarban. Ez a korai nyolcvanas években volt, akkor még nem volt szintetizátor. Sok zenészt ismertem, mert apukám énekes is volt. Gyakran jöttek hozzá zenészek látogatóba, olyankor együtt dzsemmeltek a pincében. Tehát csak meg kellett volna kérnem az apukámat. De ez akkoriban még nem érdekelt. Iskolába akartam járni és tanulni. Abban az időben ez volt az én szenvedélyem.

Első bulik?

Gyerekként a pincénkben buliztunk. Az egyetemen voltak az úgynevezett Union Partyk. Aztán a városban partyztam. Azok tényleg jók voltak. A 80-as évek közepén kezdődött a house virágzása Chicago-ban. Ez tényleg nagyon-nagyon jó időszak volt: sok izzadtság, sok tánc, sok móka. A legnevesebb klubok a Warehouse és a Power Plant nevű helyek voltak.

Hogyan kerültél bele a szcénába? Mindenki tudta, hogy létezik ez az újfajta zene, vagy ez csak egy szűk réteg kiváltsága volt?
Valakit mindenki ismert, valakit csak úgy, ha bennfentes voltál. A 80-as években minden egy kicsit hivatalosabb volt, mert a legtöbb partyt a klubokban rendezték. A 90-es években már több illegálbulit szerveztek raktárépületekben. Mégis ez egy underground jelenség volt. Nem tudtuk, mit gondoljunk róla.

Kik voltak a kedvenc lemezlovasaid?

Farley Jackmaster Funk, már csak a rádióműsora miatt is. Lil Louis-t soha nem hallottam élőben zenélni, de a lemezeit nagyon szerettem. Ami igazán lenyűgözött, az a brit The Art Of Noise „Who’s Afraid Of?” című korongja. Az annyira bizarr volt! És természetesen Grace Jones lemezei.

Mikor varázsolt el az európai szintipop?

Amikor megismerkedtünk Liaisons Dangereuses nevével. Nekünk ez Amerikában avantgárdnak számított, de mi szerettük! Volt tőlük három zene, azt minden buliban leadták! Bizonyos fokú house kultúra jegyeit már fel lehetett fedezni. Zodiac cipőt hordtam, bő nadrágot, olyan volt a frizurám, mint a Kid ‘n Play rap duónak. Tetőtől talpig house-os voltam.

Ebben az időben még mindig tanultál, vegyipari mérnök szerettél volna lenni.

Pontosan. Imádtam a matekot. De nem tudtam, hogyan helyezkedhetnék el matematikusként. Ezért akartam aztán vegyész lenni, mert nagyon jó voltam matekból és a kémiához is konyítottam valamelyest. De mégis úgy döntöttem, hogy abbahagyom a tanulást, mikor gyakornokként dolgoztam az egyik cégnél. Ott jöttem rá, hogy nem tudnám magamat életem hátralevő részében ebben a szerepkörben elképzelni.

Mi vette el a kedvedet?

A klubokban mindenkinek az volt az életfilozófiája, hogy az élet jó, az élet nagyszerű. Majd megérkeztem az üzembe, ahol az emberek úgy viselkedtek, mint akiknek már semmi örömöt nem tartogat az élet. Én pedig olyan emberek között szerettem volna lenni, akik élvezik az életet. Félbehagytam a tanulmányaimat. Elhatároztam, hogy amennyire csak lehet, beleásom magam a zenekészítés rejtelmeibe. A családom természetesen nem örült ennek. De türelmesek voltak. Eleinte egyáltalán nem csináltam jó zenéket, de idővel egyre jobb lettem. Nagyon eltökélt voltam, hogy sikeres lehessek a zenélésben.

Hogy nézett ki a stúdiód?

Sok nagy slágeremet egészen olcsó cuccon csináltam. A „Flash”-t és még nagyon sok zenémet például egy Yamaha PSS-480 vagy PSS-690 szintetizátoron vettem fel. Ma egy ilyet 100 dollárért lehet már szerezni Ebay-en, abban az időben is már nagyon olcsónak számított. Volt egy dobgépem és egy négy sávos felvevőm. Mikor már több pénzem volt, vettem komolyabb cuccokat is pár száz dollárért, mint például egy Sequential Circuits Pro One-szintetizátor.

Az első lemezeid a Clubhouse kiadó gondozásában jelentek meg. Hogyan ismerted meg őket?

Hula és K. Fingers kiadója volt. Hulát már gyerekkorom óta ismertem, nagyon jó barátok voltunk. Együtt gyűjtögettünk rákokat.

Hogyan jött a Cajmere alteregód?

Monogramom által: CAJ. Rövid ideig CAJ voltam, aztán ebből lett a Cajmere.

Percolator című szerzeményed rögtön nagy sikereket ért el.

Ez a zene egy másik dalom remixe volt, ami megint egy másik zene remixe volt. Tehát a „Percolator” a harmadik verzió tulajdonképpen. Az első a „Keep moving” volt. Azt vettem észre, hogy az emberek nem értékelik megfelelően ezeket a darabokat. Ezért aztán felvettem ismét egy másik EP-re, egy újabb változatban. Ezúttal „Coffee Pot” volt a neve. Ezen a lemezen volt a „Chit Chat” is, amit nagyon jól fogadott a közönség. Tony Humphries gyakran játszotta abban az időben New Yersey-ben. Ő egy nagyon befolyásos dj-nek számított, a new york-i rádióban is. Ezért aztán minden zenét megremixeltem erről az EP-ről a következő EP-re, így lett a „Coffee Pot”-ból „Percolator”. Ha a „Chit Chat” nem lett volna ilyen sikeres, soha nem lett volna tehát „Percolator”.



Hogyan fogadták az első lemezeidet?

Egy idő után olyan népszerűek lettek a lemezeim, hogy a Clubhouse-nál azt mondták a többiek, hogy kevesebb zenét kellene megjelentetnem, különben azt fogják hinni az emberek, hogy ez az én kiadóm.

Hogy érintett ez téged? Szinte az első pillanattól kezdve jöttek a sikerek.
Hálás voltam. És szerencsésnek éreztem magam, mert azzal foglalkozhattam, amit szeretek. Nem kerestem magam degeszre, de az nem számított. Akkoriban átlagosan 2500-5000 példányban jelentek meg a lemezek. A „Percolator” természetesen ennél jóval nagyobb példányszámban fogyott.

Miért alapítottad meg a Cajual-t?

Miután a Percolatornak ekkora sikere lett Chicago-ban, tovább akartam fejlődni. Volt kisebb nézeteltérésünk a Clubhouse-szal is. Ezért aztán elindítottam a saját kiadómat, ezáltal teljesen a magam ura voltam. Fogalmam sem volt, hogy kell csinálni, és fogalmam sem volt arról, mit csinálok.

Hogyan lehetséges ilyen rövid időn belül ennyi lemezt megjelentetni?

Ha nagyon megerőltetem magam valami miatt, akkor az általában működni szokott. De nem mindig. Volt idő, amikor mélyponton voltam, és azt gondoltam, hogy vissza kellene menni az egyetemre. Azt gondoltam, csak egy buta álom, hogy zenész legyek. Könnyeztem és imádkoztam. Isten meghallgatott engem és segített nekem. Ez tényleg így volt, nem én találtam ki.

Ez mikor történt?

1992/93 telén-tavaszán. Rögtön utána írtam Lidell Townsell „Get With U” című zenéjét. Townsell chicagoi house-művész volt, olyan sikereket ért el, hogy még az egyik polgármester is kitüntette. Az volt jó ebben a zenében, hogy elég sokat hozott a konyhára. Tudtam venni belőle egy kocsit és meg tudtam tankolni. „Get With U”-t David Morales remixelte, néhány hónappal később készítettem el a Percolatort és megint néhány hónapra rá alapítottam meg a saját kiadómat. Onnantól kezdve már mentek a dolgok magától.

Hogyan kerültél kapcsolatba olyan művészekkel, mint Wiliams, Johnny Fiasco, DJ Sneak vagy Glenn Underground?

Egyszerű a történet. Szájról szájra terjedt a hírünk egymás között, így ismertettük meg magunkat lépésről lépésre. Végeztem az adminisztratív és üzleti részt is, mivel a vegyészmérnöki képzésem eredményeképp kiváló szervezési készséggel rendelkeztem. Derrick Carter segített nekem a promócíóban, ő a People magazinnál dolgozott. Spencer Kensey dolga volt az értékesítés. Ez volt az eredeti felállás. Szép időszak volt, de ugyanakkor nagyon keményen meg is dolgoztunk a sikerért.

De neked nem volt elég Cajmere és Cajual, megalkodtad Green Velvet-et.

Nem arról volt szó, hogy Cajmere nem volt elég. Azért találtam ki Green Velvet-et, hogy ne zavarjam össze a Cajmere-rajongóimat. Ők vokált és house zenét szerettek volna. Ha valami mást csináltam, egyből azt kérdezték: „Ez most mi?” Ez egy szükségszerű lépés volt, nem voltak vele különösebben nagy terveim. Éppen ezért alapítottam meg a Relief nevű kiadót. Két szcéna érdekelt Chicago-ban: a house, azokkal az emberekkel, akik még mindig szerették ezt a stílust. És volt egy másik ezzel az újfajta zenével. A Relief-et éppen azért alapítottam, hogy azokat a zenéket is ki tudjam adni.

Mi volt ez az új stílus?

Még mindig chicago-i hangzás, de vokál nélkül. Nem is acid house volt. Egyszerűen csak „Tracks”-nek hívtuk.

Hogy jutottál arra az elhatározásra, hogy befesd zöldre a hajad?

Ez adta magát. Mindig azt tettem, amit az adott pillanatban szerettem volna. Sly Stone, Parliament, Grace Jones, David Bowie: tőlük tanultam.

Preacher Man című Green Velvet szerzeményedben egy prédikátort hallunk, aki intenzíven beszél a hívőkhöz. Hogy került bele ez a rész a zenébe?

Preacher Man egy prédikátor volt Chicago déli részén. Szerettem volna olyan zenét írni, amiben van gospel vokál. Ezért aztán felvettem egy gospel adó műsorát. Pontosan emlékszem még rá: péntek este volt, benyomtam a felvétel gombot és elmentem egy partyba. Amikor hazaértem, visszahallgattam a felvételt és nem akartam hinni a fülemnek: Ez a házról (house) beszél! A többi már történelem.



Hogy zajlott a kiválasztás a kiadódnál megjelent zenéket illetően?

Néha bejöttek művészek az irodába, és előadtak ezt-azt. Ilyenkor valami olyasmit mondtam, hogy „Nos, nem is olyan rossz.”. Néha adtak magnókazettákat és kiválasztottam 3-4 zenét, ami jól lehet egy EP-re.

1999-ben jelent meg első albumod, a „Constant Chaos” és ugyanerre az időre tehető. amikor megváltál a kiadód többi művészétől.

Pontosan, ez volt az első albumom. Semmi olyat nem akartam már csinálni, aminek köze van a house-hoz, hanem újszerű elektronikus zenét, olyan különleges és egyedit, amilyet csak lehet. Aztán szárnyra kapott egy olyan szóbeszéd, amiről én csak két évvel később értesültem. Eszerint szerződést kötöttem egy kiadóval és ennek értelmében egy millió dollárt kaszáltam. Az egy millióból pedig nem adtam semmit a többi művészemnek és így joggal érezhették magukat becsapva. De ilyen üzletet soha nem kötöttünk. Valaki az irodában azonban ezt mesélte be nekik. Csodálkoztam, hogy hirtelen mennyire megváltozott mindegyik és milyen furcsán viselkedtek velem. Az okát csak később tudtam meg. Ez nekem abban az időben túl sok volt, így elhatároztam, hogy többet nem dolgozom együtt más művésszel.

Aztán jött a „La La Land”…

A „La La Land”-ot először Rotterdamban játszottam le. Soha nem felejtem el. Nagyon izgatott voltam. Azt gondoltam, hogy a zene nagyot fog ütni. De az emberek úgy néztek rám, mint valami földönkívülire. Egyáltalán nem tetszett nekik és azt kiabálták: „Játszd az „Answering Machine-t! Játszd a Flasht!” A Music Man kiadónak sem tetszett a „La La Land”. Azt mondták, túl sok benne a vokál.



Nem sokkal később egyfajta spirituális élmény ért és hívő lettél. Jól tudom?

A legjobb, ha azt mondjuk én egy elveszett bárány voltam, aki visszatért a nyájához. Eleinte pozitív, emelkedett hangulatú dalokat írtam. Majd jött egy zordabb időszak. Onnan fordultam vissza. Konkrét élményem volt: valaki belecsempészett valamit a piámba. Azt hittem meg fogok halni. De imádkoztam és túléltem. Sokat tanultam ebből az esetből. De én kibírtam, megcsináltam, az élet szép és Isten hatalmas (nevet).

Le tudsz játszani jó lelkiismerettel ma még egy olyan zenét, mint a „La La Land”?

Azért írtam a „La La Land”-ot, mert volt egy barátom, aki túl sokat drogozott. Ezzel a zenével azt szerettem volna elérni, hogy leálljon vele, és ez sikerült. A zene lehetővé teszi a bulizók számára, hogy a tapasztalataikat más szemmel nézzék. Ezért aztán nincs bajom a „La La Land”-dal.

Találkoztál egyáltalán azóta valakivel, a régi kollégák közül?

Nemrég találkoztam Glenn-nel [Underground], Boo-val [Williams] és Braxton Holmes-szal. Amikor elmeséltem nekik, miért lett vége mindennek, azt mondták, hogy ismerik a sztorit. Azt gondolták, hogy tudtam róla és azért nem szóltak semmit. Így aztán tíz évbe telt, mire tisztáztuk a félreértést.

Szörnyű félreértés…

Ez elég durva. Ha senki nem csinál semmit, egy kis félreértés ekkora káoszt okozva bosszulja meg magát.

Forrás: www.groove.de