Interjú – José Padilla

1990 és 1997 között a Café del Mar rezidense. Naplementés szettjei legendaszámba mentek. Nevéhez fűződik az úgynevezett baleári hangzás megalkotása, valamint az a válogatásalbum-sorozat, aminél sikeresebb azóta sem sok jelent meg. Mégsem lett gazdag. A Café del Mar üzemeltetőivel hosszú éveken át pereskedett, ez pedig elvitte az összes vagyonát. Júniusban mégis új albummal jelentkezik a ma már 59 éves lemezlovas. A német Groove magazin riportere, Thilo Scheider meglátogatta a veterán DJ-t ibizai otthonában. Beszélgettek a múltról és a jövőről is.

– Tavaly különösen produktív évet zártál. Megjelent az új album és a Sunset Hours című válogatáslemez, hosszú idő után újra zenéltél a Café del Mar-ban. Mi ez a hirtelen jött nagy aktivitás?

– Új menedzsmenttel dolgozom. Összehoztak az International Feel vezetőjével. Mark Barott-tal együtt készítettük a Solito című zenét, ami nagyon jól sikerült, így elkezdtünk dolgozni az új albumon. Az Inernational Feel egyébként egy uruguayi illetőségű kiadó és nagyon könnyen tudok velük azonosulni. Mark kitalálta, hogy álljak össze három fiatal producerével. Telephones, Wolf Mueller, és Tornado Wallace egy-egy hetet töltött el velem Ibizán. A srácok gyorsan dolgoznak, és fiatal koruk ellenére hihetetlen tudással rendelkeznek. Egy nap alatt megcsinálják azt, amihez nekem egy hétre lenne szükségem. Őszintén szólva eleinte aggódtam, de muiután Telephones-szal elkészítettük az első zenét, tudtam, hogy működni fog a dolog.

– Hol vettétek fel a zenéket? Van otthon házi stúdiód? Hogyan zajlott a munkafolyamat?

– Igen. Szerencsére ma már sokkal egyszerűbben működnek a dolgok, mint korábban. Elég egy laptop, hangkártya és két monitor-hangfal. Nálam általában fordítva működik a zenekészítés folyamata, mint a többségnél. Soha nem a basszussal és a ritmusképletekkel kezdek, hanem a dallamokkal. Általában délben kezdtünk és napnyugtáig dolgoztunk. Éjjel a lemezgyűjteményemet böngésztem át, melyik sample-t tudnám felhasználni. Így aztán valóban egy nap alatt végeztünk a zenékkel.

– Eklektikus DJ-szettjeid messze földön híresek. A hangzásvilágod változott azóta valamit?

– Nem, ez az én védjegyem! Azóta csak még jobb lettem (nevet). A mixelési tudományom hagy némi kívánnivalót maga után, DJ-ként hadilábon állok az ütemek pontos összeillesztésével, de a technika fejlődésének hála ez ma már sokkal egyszerűbb.

– Sikerült bedigitalizálnod a lemezgyűjteményed?

– Igen, ma már CD-ről zenélek. Pendrive-ot és Seratot még nem próbáltam ki, és nem is hiszem, hogy fogom. A lemezgyűjteményem felétől is meg kellett válnom, ez pedig nagyon nem ment könnyen. De sajnos anyagi nehézségeim támadtak.

– Pedig te voltál a chill-out DJ-k legnagyobbika…

– Igen és ez sajnos fordítva sült el. A chill-out ebben a formában mára már teljesen eltűnt. Én pedig soha nem voltam az a DJ, aki a trendeket követi. A legfontosabb igazából, hogy a Café del Mar-ban naplementekor zenéltem. Ez számított a fő attrakciónak. Napnyugta nélkül nem írtunk volna történelmet. Ez még ma is így van. Miután lemegy a nap, eltelik fél óra, és a hely teljesen kiürül. Amit viszont kevesen tudnak: sötétben én is groove-osabb zenéket játszottam. Egészen hajnali 1-ig maradtam a pultban. Mindig tudatosan és okosan kellett felépíteni a szettjeimet, hogy az embereket maradásra bírjuk. Már-már a pszichológia alaposságával figyeltem meg a közönséget.

– Az igaz, hogy DJ-ként a klub saját lemezeit használtátok?

– Így van, a DJ-k nem hoztak magukkal lemezeket. Nekünk DJ-knek erre úgysem lett volna elég pénzünk (nevet).

– Ha jól tudom az elsők között kezdtél mixeket árulni. 

– A 80-as évek végére eléggé kiégtem, sokat ittam abban az időben, meg egyéb hülyeségeket is csináltam. Másképp nem igen voltam motivált. Nyitottam egy bárt, a történetnek tragikus vége lett, az üzlettársam ugyanis itt vetett önkezével véget az életének. Szörnyű volt. Úgyhogy abból kezdtem el pénzt keresni, hogy felvettem a szettjeimet kazettára és pénzért árultam őket.

– Ez még a Café del Mar megnyitása előtt történt?

– Igen, nemsokkal azelőtt. Akkoriban még senki nem csinált ilyet, így aztán általában fél órán belül eladtam mind a 30 kazettát. Eleinte főleg soul, funk és jazz szólt. Később egyre többen kerestek dance-esebb cuccokat is. Akkoriban még csak maximum egy vagy két hasonló zenével rendelkeztem. Ezért aztán megkérdeztem a kollégáimat, hogy felvennék a szettjüket. Alfredo és Pipi 10 000 pesót kapott tőlem, én pedig elkezdtem árulni ezeket a mixeket. Eleinte a barátnőm másolta a kazettákat otthon, később beszereztem Madridból egy profi gépet, amivel három perc alatt át lehetett másolni egy hatvan perces mixet. Igen drága mulatság volt egy ilyen.

– 10. 000 peso mekkora pénznek számított akkoriban?

– Nagyjából 60 eurónak, ez 25 évvel ezelőtt jó pénznek számított. A csúcsidőben rengeteg pénzt kerestem vele. Na és aztán mi történt? Az emberek elkezdték másolni a kezattákat. Az első évben még tömött sorokban álltak a kazettáimért, a német turisták többnyire szuvenírnek szánták. A következő évben már három-négy ember is elkezdett hasonlóval foglalkozni, az én kazettáimat másolták és olcsóbban adták őket. A harmadik szezonban már vagy két tucatnyian nyomták a bizniszt, úgyhogy abba is hagytam az egészet.

– Eztuán jött a Café del Mar?

– Pontosan. A DJ-pultban volt a kávéfőző, miközben zenéltem, egyszerre kellett kiszolgálnom a vendégeket is. Elkezdtem újra kazettákat árulni, mai árfolyamon számolva nagyjából 10 euróért. Egy erős nap akár 100 darabot is eladtam. A Café del Mar 30-40%-os hasznot húzott az eladásból.

– Milyen zenéket játszottál jellemzően abban az időben?

– Sokkal kevesebb zene jelent meg akkoriban, mint napjainkban. Általában úgy építettem fel a szettjeimet, hogy nagyon érzelmes legyen az a zene, ami abban a pillanatban szól, amikor a nap elhagyja a horizontot és eltűnik a tengerben. Gyakran nyúltam olyan klasszikusokhoz, mint Vangelis, Brian Eno, vagy a Pinguin Café Orchestra. Törekedtem arra, hogy minden nap valami mást játsszak.

– Sokat drogoztak akkoriban?

– Ibiza mindig is tele volt drogokkal! De a Café del Mar-ban annyira nem volt jellemző. Nálunk csak tekertek. Spanyolországban ugyanis legálisan tarthatsz magadnál 3 gramm hasist. Időnként extasyt is toltak, a kokainfogyasztás nem volt nálunk jelentős. A mi nyitva tartásunk arra az időre koncentrálódott, amikor az emberek inkább vacsoráznak és előkészülnek az estére. A drogozás inkább csak éjfél környékén indult. Ez nálunk elég viccesen ment, ugyanis a Café del Mar-ban csak egy wc volt (nevet). Ebben az időben én teljesen tiszta voltam, csak kávéztam és cigiztem. Akár csak ma.

– Aztán jött a híres CD-megjelenés?

– Igen, abban az időben azon paráztam, hogy egyszer csak megjelenik a rendőrség, engem meg bevisznek azért, mert eladom a zenét az embereknek. Körbekérdeztem az összes nagy kiadónál – mint például a Virgin -, de mindenhol nemleges választ kaptam. Valószínűleg azt kérdezhették maguktól: Mégis mit akar ez az őrült fazon az ambient zenéivel Ibizáról? Egyik nap aztán megismerkedtem egy német lánnyal a strandon. Sheila azt tanácsolta nekem, hogy próbálkozzam egy londoni kiadónál. A React egyből fantáziát látott a dologban. 5000 fontos költségvetéssel dolgoztunk, amiből 500 járt nekem. Az első évben 10 000 CD-t adtunk el, a másodikban 30 ezret, az ötödik pedig már félmillió példányban fogyott!

– Mi volt az a pont, amikor feltetted magadnak a kérdést: Úristen, mi történik velem?

– Az ötödik megjelenésnél. Csak Nagy-Britanniában 100 000 példány fogyott belőle!

– Mondhatni, sztár lett belőled?

– Nézd kedves barátom, ez egy undorító sztori! Soha nem volt jó üzleti érzékem. Megpróbálom rövidre fogni a történteket: a Café del Mar rajtam keresztül próbált nagyra nőni. Akkoriban már a Universal adta ki a lemezeket. Megkeresték őket, követelték a pénzt, miszerint a bevétel őket illeti meg és nem engem. 500 000 fontról beszélünk.

– Nem próbáltak meg veled egyezkedni?

– Nem. Elkészítettem még egy hatodik válogatásalbumot, de már csak azért, mert erre a szerződésem kötelezett. Közben már a bíróság tárgyalta az ügyet. Irgalmatlanul sok pénzt vesztettem.

– Mindez te és a Café del Mar kapcsolatának végét jelentette?

– Igen. Rohadt szomorú dolog ez. A barátaimnak hittem őket. Semmi rosszat nem tettem, nem loptam meg őket, nem dugtam meg a nőjüket. Ez volt a legkeményebb pofon, amit kaptam az élettől. Egyszerűen máig nem értem, hogy tehették velem ezt. Éppen új házat szerettem volna magamnak venni. Undorító volt az egész! Rohadt sok fellépést el kellett vállalnom, hogy valamiből megéljek, depressziós lettem, majdnem teljesen megőrültem. Őszinte leszek. A legrosszabb megoldást választottam. Piáltam és narkóztam. Bassza meg mindenki! Ezt gondoltam. Ügyesebbnek kellett volna lennem. Nem hibáztatok senkit a történtek miatt, csak magamat. Rengeteget kellett dolgoznom azért, hogy ki tudjam fizetni az ügyvédeimet. Öten voltak. Az első tárgyalást elveszítettem, a másodikat megnyertem. Fellebbezés után a legfelsőbb bíróságon folytatódott az ügy. Elveszítettem a pert és sikerült történelmet írnom: először vettek el védjegyet olyas valakitől, aki korábban már használhatta azt. Az összes pénzem elment az ügyvédekre, egy garas nélkül maradtam.

– A zeneiparban sajnos gyakran előfordul ilyen, hogy az úttörők helyett mások aratják le a babérokat.

– Ma mit látsz? Ibiza az összes bártulajdonost gazdaggá tette, mindegyik roskadásig tele. Nekem meg még az is nehezemre esik, hogy fizessem a számlákat. Ez a kőkemény valóság.

– De tavaly újra zenéltél a Café del Mar pultjában.

– Igen, kétszer is. De most sem akartak kifizetni. A legnagyobb sztárokat leszámítva a többségnek alig jut valami. Több száz DJ költözik ide nyaranta. Aprópénzért játszanak laptopon. Tudom, hogy fiatalok vagytok még meg minden, de ne hagyjátok magatokat kizsákmányolni! Ez a mentalitás megöli az egész szcénát. Én lehet, hogy szar üzletember vagyok, de tudom magamról mennyit érek. Ha nem tudsz megélni a fellépéseidből, maradj otthon és csinálj valami mást. Teljesen logikátlan, hogy a profit nagyrésze a rendezvényszervezők és a klubtulajonosok pénztárcájában landol. Gondoljunk csak arra, hogy rendelsz pár sört és máris ki kell fizetned 60 eurót.

– Mikor kezdődött ez a nagy elüzletiesedés?

– Nagyjából tíz éve. Ma a DJ-k ugyanolyan márkák, mint a Mc Donald’s vagy a Wallmart. Nem fognak szeretni a helyi politikusok azért, amit most mondok, de szerintem az egész sziget mára olyan, mint egy nagy bordélyház. A zene célja pedig az, hogy ezt a hangulatot fenntartsa. Felületes az egész, különösképpen ha a fiatalok azt a szar EDM-t tolják! Azzal a zenével a világból ki lehet engem kergetni. Mondják, hogy öregszem, de akkor sem tudom megérteni, hogy okozhat bárkinek is örömöt az a fajta zene. A Space korábban a világ legjobb klubjának számított, manapság Steve Aoki zenél ott. Minden csak a pénzről szól. A vendégeket nem emberként, hanem zsetonként kezelik. Ez a gondolkodásmód jellemzi ma a szigetet. Értem, hogy az üzletnek mennyie kell és 100 ember dolgozik ezen nap mint nap. De a romantikus Ibiza időszaka már rég elmúlt!

– Eléggé frusztrálhat az, ami manapság ott folyik.

– Korábban egyszerre gyűlöltem és egyszerre imádtam a szigetet. Ma már csak gyűlölni tudom. Ibiza számomra halott.

– El tudod képzelni magadról azt, hogy máshol telepedjél le?

– Oh igen! Nem maradt már semmim, csak a nevem. Szívesen maradnék Ibizán, vennék egy birtokot, eléldegélnék ott életem végéig. Ma már alig mozdulok ki otthonról. Sehol máshol a világon nem kezelnek olyan rosszul, mint itt. Két éve zenéltem a Blue Martin nevű strandon. Elég pózer hely, nem tudtam, hogy 3-4000 euróért akár a DJ-pultot és a színpadot is bérbe lehet venni. Lezenéltem annak rendje és módja szerint, elfoglaltam a helyem hátul, rendeltem magamnak valamit enni. Majd egyszercsak odalépett hozzám a klub egyik alkalmazottja és felszólított arra, hogy hagyjam el a színpadot. Orosz VIP-vendégek érkeztek, akik az én helyemre pályáztak. Kidobnak a saját fellépésed után. Ez ma Ibiza.

José Padilla albuma június 1-én jelenik meg.
Az interjút Thilo Schneider készítette és a német Groove magazin legfrissebb számában jelent meg.


Szólj hozzá!

Leave a Comment