Interjú – Oliver Koletzki

A slágerlisták ostromlásáról és a hosszú éjszakákról. Oliver Koletzki mesél nekünk nemrég megjelent új albumáról, a Großstadtmärchen 2-ről, valamint arról is, hogy miért nem bulizik már 36 órán keresztül.

Későn érő típus. 2005-ben adta ki – akkor már 30 évesen – Mückenschwarm című zenéjét, ami az év legnagyobb slágere lett és egyből a nemzetközileg elismert dj-k táborába repítette őt. Oliver Koletzki azonban mindig is több volt egy technokratánál. Hip-hoppal kezdte, klasszikus zongora- és gitároktatásban részesült, Berlinben zenei tanulmányokat folytatott. Így már világos, hogy az albumain nem színtisztán csak techno szólt, még akkor is, ha ezért a szcénából többen kritizálják is. Legújabb albuma, a Großstadtmärchen 2 megmutatja: jó útra lépett azzal, hogy kilépett a klubok sötét világából. Erről az interjú alatt sugárzó szemei árulkodnak.

koletzki.jpg

Nemrég jelent meg legújabb albuma, Großstadtmärchen 2. Elégedett vele?

Az vagyok. A barátaim azt mondják, hogy nagyon jó lett az album. Az ő véleményükre én nagyon sokat adok. Vannak természetesen techno fanatikusok, akik számára egy kicsit túl poposra sikeredett, viszont én már néhány éve egy melodikus, indie irányba fejlődök. Így kerültünk az album eladási lista 19. helyére, ez egy olyan eredmény, amit soha nem gondoltam volna, éppen ezért nagyon is boldog vagyok miatta.

Számokban kifejezve ez mit jelent?

Ezt egyelőre még nem tudom megmondani. Néhány ezer album reményeim szerint.

És a Großstadtmärchen című albummal összehasonlízva?

Az első Großstadtmärchen--megjelenéssel egyáltalán nem kerültünk fel az eladási listákra. Legutóbbi albumommal, a Lovestoned-al egy héten át a 89. helyen álltunk. Tehát a javulás albumról albumra érzékelhető. De, hogy őszinte legyek, számomra nem csak a ranglisták és az eladási számok a fontosak, hanem az, hogy jó zenét készítsek, az embereknek örömet okozzak, és hogy megvalósítsam önmagam.

Egyes kritikusok szerint az album nem eléggé innovatív. Hogy kezeled az effajta kritikákat?

Természetesen foglalkozom a kritikákkal. De a zene az szubjektív. Mindenkinek saját ízlése van, és néha csak azon múlik, hogy az újságíró éppen milyen lábbal kelt fel. Éppen ezért semmi esetre sem fogok a következő alkalommal teljesen máshogy csinálni valamit, ha valaki azt írja, hogy kevésbé innovatív az albumom. Egyszerűen csak dalba foglalom, ami belőlem jön. Vagy tetszik az embereknek, vagy nem.

Az album a Großstadtmärchen folytatása. A vendégművészek történeteket mesélnek el, zenét készítenek hozzá. Kik, és miért éppen ők működnek közre a korongon?

Természetesen a feleségem újra közreműködik. Akárcsak Jan Blomqvist, aki az első zenét énekli. Egy újgenerációs live act, akit éjjelenként az Arena Clubban hallottam. Aztán Jack the Rapper, akit még a kemény Bar 25-ös időkből ismerek. Már a levegőben lógott, hogy együtt dolgozzunk.

Adott iránymutatásokat azzal kapcsolatban, hogy milyenek legyenek a szövegek?

Nem, semmi esetre sem! Hiszen mi nem a Megasztár vagyunk. A nagy Oliver valamit kitalál, aztán a kollaboránsok előadják. Épp ellenkezőleg. Több instrumentális darabot adtam nekik, választhattak egy verziót, és arra írhattak egyszerűen valamit. És legtöbbször tetszett nekem.

Tehát előfordult olyan is, mikor nem volt elégedett az eredménnyel?

Igen, olyan is előfordult. Egy-két darab a végére nem fért rá az albumra. Ilyenkor néha össze kell szedni minden bátorságod, hogy azt mondhasd: ez sajnos nem passzol ide. Szigor, amit magammal szemben is alkalmazni kell. 36 tracket írtam az albumra, ebből végül 12 került fel rá.

Az egyik zene különösen felkeltette az érdeklődésemet. The Power of Rausch.
Nagel, a német punk-rockbanda, a Muff Potter korábbi énekesének közreműködésével. Olvasta a könyvét, a Was kostet die Welt?-et (“Mibe kerül a világ?”)?

Nem vagyok egy könyvmoly, de a feleségem olvasta. A Radio Fritzen hallgattam a Tel Aviv című dalát és olyannyira megtetszett, hogy felvettem vele a kapcsolatot.

A The Power of Rausch a bulizás árnyoldaláról szól. Egy törés az albumon. Fontos volt önnek, hogy gondolkodásra ösztönözzön?

Jónak tartom, hogy nem csak a békéről és a szeretetről van szó, hanem kritikus dolgokkal is foglalkozik. Nagel az éjszakai élet kábítószer fogyasztásáról szólal meg. Egy téma, ami engem, mint dj személyesen is érint és jól illik rám.

Miss Kittin azért hagyta el a várost, mert Berlinben túl sokat buliznak. Ön hogyan áll ellen a kísértésnek?

38 éves leszek most, nagyon korán elkezdtem kábítószerezni. Életem során nagyon-nagyon sokat buliztam és eközben elég rendesen szét is csaptam magam. Ez egy olyan valami, amit néhány évig lehet csinálni, aztán ha szorult beléd egy cseppnyi intelligencia, be kell látni, hogy ez nem lehet egy igazi életforma. A bulizással semmi gond nincsen, de nem szabad, hogy csak erre pazarold az életedet. Számomra mindig fontos volt a zene, de ha 36 órán keresztül csapatom egy klubban, akkor annak kárát látja. Ezen kívül a dj énem mellett egy zenekart is alapítottam, The Koletzkis néven. Ott élőben játszom egy rendes hangszeren. És ha valaki már kiad 15 eurót egy koncertre, egy fitt Olivert szeretne látni.

Tehát úgy is fogalmazhatunk, hogy a zenekar volt Ön számára a kiszállási stratégia?

Így is mondhatjuk. Visszatérés a normális életbe. A zenekari fellépések általában korábban kezdődnek. Idővel unalmassá vált számomra az, hogy csak dj-zem. Még mindig nagyon szívesen állok a lemezjátszók mögé, de a zenekarban például élőben tudok zongorázni. Ezek új kihívásokat jelentenek számomra.

Akkor a dj éned hamarosan megszűnik létezni?

Nem-nem, szívesen dj-zem. Ez egy egészséges arányú keveredés. Kezdőik az open air szezon. Már nagyon várom és már minden időpontom foglalt.

Forrás: musik.brash.de  


Szólj hozzá!

Leave a Comment