Nagyon különleges beszélgetést kaptunk el a Tilos Rádió hullámhosszán. Sárosi Péter (Drogriporter.hu) mesélt a 20-as évek budapesti kokain használatáról, sok jazzel, füstös klubokról, korabeli morális pánikkal. Kik, hol, hogyan kóláztak, hogyan mulattak, hogyan éltek?

A téma meglehetősen fehér foltnak számít, eddig még nem igazán dolgozta fel senki. Sárosi Péter hobbitörténészként kutakodott a Magyar Digitális Archívumban, a „kokain” szóra rákeresve. Mint kiderült, a 20-as években elég nagy sajtóvisszhangot váltott ki a téma. Az első droggal kapcsolatos könyvet egyébként 1878-ban adták ki Magyarországon.A XIX. század vége óta büntetendő a bódító szerek engedély nélküli használata, bár a mainál jóval csekélyebb módon szankcionáltak. De erről még később. A hágai egyezmény foglalkozott először a kokainnal, amit egyébként 1855-ben szintetizált először a német Merck gyógyszertár. Abban az időben fájdalomcsillapításra használták. Története évezredekig nyúlik vissza, a kokacserjét a Dél-Amerikában őshonos indiánok alkalmazták először, felfedezvén, hogy általánosságban fokozza a teljesítőképességet. Később Sigmond Freud írt népszerűsítő tanulmányt a szerről, az európai művelt közönség körében ő kezdte el propagálni a kokaint.

Na de térjünk vissza Magyarországra. Hazánk orvosai már a felfedezés idejében értesültek az új szerről. A 19. század végén már hazánkban is hirdették a kokain tartalmú lábsót, de úgy igazán a 20. század elején robbant be a köztudatba. Az első világháborúban már nagy mennyiségben használták érzéstelenítőként műtétekhez. A háború 1918-ban véget ért, viszont megmaradt egy csomó kokain, ami aztán a feketepiacra került. A 20-as évek hölgyei bátrabbak lettek, mint addig bármikor. Gondoljunk csak bele. Amíg a párjuk a fronton harcolt, ők tartották fenn a családot. Átalakultak a gender szerepek. Egyre rövidebbek lettek a szoknyák és a hajak, a hölgyek is elkezdtek nadrágot hordani, cigarettáztak, buliztak és táncoltak. Korábban a férfiak kiváltsága volt az éjszakai élet, ebben az időben már a nők is követelték, hogy részt vehessenek a mulatozásban. Egész Európán végigsöpört a láz. Kitört a szexuális forradalom. Az új női típust „flappers”-nek hívták. A kokain pedig ennek a változó kornak a szimbólumává vált. Ahogy annyi más dolog az előtt és azóta, ez a dolog is Berlinből indult és Bécsen keresztül jutott el hazánkba. A 20-as években fellendült a budapesti éjszakai élet. A szereplői pedig előszeretettel használták a kokaint. A VI. kerület, Nagymező utca és környéke ekkor élte első virágkorát. Táncoslányok, művészek, külföldi kapcsolattal rendelkező üzletemberek hozták be a szert. A korszak legjelentősebb szórakozóhelyének a Moulin Rougue és az Arizóna számított. A berlini kabaré sztárjai léptek fel Budapesten, amerikai jazz zenekarok turnéztak szerte Európában, ilyen volt például a „The Chocolate Kiddies” nevű zenekar.  A jazz akkoriban még underground jelenségnek számított, akár csak a kokain.

Ebben az időben elég nyíltan ment a kábítószerfogyasztás. Szelencében tárolták az anyagot, a bárban pedig csak simán kiszórták az asztalra. A kokainisták testbeszédet alkalmaztak. Ha valaki az ujjaival megérintette a saját száját, az azt jelentette, hogy kokaint kér. A média pedig már akkor sem sokban különbözött a ma is megszokottól, egyből morális pánikot generált.

„Egyre többen vetik bele magukat a kábítószerek élvezetébe! Éjszakai helyeken mindenütt árusítanak kokaint! – Kokain razziákat rendszeresít a rendőrség – Küzdelem a „fehér méreg” és a morfium ellen” – így szóltak a korabeli cikkek (Az Újság és 8 Órai Újság).

kokain

Ahogy látjuk, a sajtó igen csak torz képet festett. Az egyre inkább terjedő jelenséget valahogy meg kellett fékezni. A húszas évek közepén élte fénykorát a kokain, aztán szép lassan lecsengett a téma. A 30-as években más korszak köszöntött be, megjelent a fasizmus és a nácizmus. Ezek az irányzatok éppen a 20-as évek szabadosságát lovagolták meg.

Érdemes megemlítenünk Josephine Baker nevét. Ő egy táncosnő volt Amerikából és a charleston-t népszerűsítette. Ez a tánc egyébként a mai drum and bass-es ikszeléshez, vagy a külföldi technopartikban megszokott shuffle-hez hasonlít. Josephine Baker az akkori korszak celebjének számított. Többször járt Budapesten is, először 1928-ban. A magyar parlamentben élénken tiltakozott egy szélsőjobbos képviselő. Ennek ellenére mégis hatalmas tömeg fogadta a művésznőt, amikor is begördült a Nyugatiba. Produkcióját viszont be kellet mutatnia előzetesen egy erkölcsi bizottság előtt, csak így engedélyezte fellépését a belügyminisztérium. Eredetileg egy sokat kivillantó banánszerkóban lépett volna fel, erre azonban már nem bólintottak rá.

Ebben az időben vált mainstrem-né a hangosfilm, melyben gyakran visszaköszönt a drogfogyasztás. Ilyen például az „Emberi roncs” című film, melyet Budapesten is lejátszottak és a kokainfogyasztásról szólt. Sajnos nem maradt fenn kópia. A film eredetileg az elrettentésről kellett volna, hogy szóljon, egy korabeli rendőr beszámolója szerint a fiatalok viszont végigröhögték a filmet, miközben folyamatosan szippantottak az orrukba. A hazai kokainfogyasztók számát egyébként 50 ezerre becsülték abban az időben, de ez a szám valószínűleg erős túlzás. A rendőrségnek ugyanakkor volt egy fényképes adatbázisa a kokainistákról, ez a lista nagyjából 100-200 nevet tartalmazott. Abban az időben az adatvédelem még gyerekcipőben járt, a prostituáltakat és homoszexuálisokat is hasonló módon listázták.

A kokaint egyébként már akkor is autós futárokkal csempészték át a határon. Lényegesen egyszerűbb dolguk volt, mint ma. A 20-as évek elején a hatóság még nem igazán foglalkozott a témával, a sajtóban megjelenő morális pánik hatására kezdek ráállni a dologra. A 20-as évek végén külön nyomozócsoportot állítottak fel, hogy megfékezzék a kokain beáramlását és leleplezzék a csempészhálózatokat. Elkezdtek razziázni a szórakozóhelyeken, céljuk a kokainfogyasztás felszámolása volt. Megszűnt a nyílt szcéna, a fogyasztás magánlakásokban folytatódott. A csempészek a VI. kerület után már inkább a VII-VIII-IX. kerületben tevékenykedtek. És hogy mi volt a büntetés? Általában megúszták pénzbüntetéssel, komolyabb esetekben 15 napos elzárással a Keleti pályaudvar mellett, a Mosonyi utcában. A visszaesőket kitoloncolták Budapestről, ugyanez volt a helyzet a prostituáltak esetében is. A magasabb társadalmi helyzetűek általában jobb helyre kerültek a toloncházban. Hosszú börtönbüntetéseket akkoriban még nem szabtak ki. Ezt is csak azért, mert a trianoni békeszerződés alapján Magyarországnak ratifikálnia kellett a hágai egyezményt. A függőket eleinte elmegyógyintézetbe zárták, ahol viszont az állandó túlzsúfoltság volt a jellemző. Később elkezdték destigmatizálni az eseteket, létrehozták az első ambuláns kezelőhelyeket. Közösségbe helyezték őket, megjelentek az első lelki gondozó állomások.

Na és mennyibe került az anyag? Ezt pontosan nem lehet megmondani, ahogyan azt sem, hogy milyen adagokban mérték a kokaint. Annyi biztos, hogy egy adag ára nagyjából egy vidéki munkás heti keresetének felelt meg. Azonban óriási különbségek voltak már akkor is, a budapesti éjszakában aktívak számára mindez nem jelentett igazán komoly tételt. A kereskedők aszpirinnel ütötték fel a szert és gyakran 10-szeres haszonnal adták tovább.

A teljes adást ITT tudjátok visszahallgatni.