Rimbaud írta valahol, hogy aki költővé akar válni, annak először szörnyeteggé kell lennie. E hitvallásnak bátran tesz eleget az év egyik legjobban várt techno albumával az angol Perc (Ali Wells), melynek bemutató estjét május 17.-én élhettük és táncolhattuk át az A38 hajón. (Az idei másik nagy várományos megjelenés Lucy – Churches Schools and Guns c. lemeze volt).
Perc végtelenül személyes és szerzői zajtechnójával próbálta idén februárban meglovagolni az amúgy kimúló félben lévő ipari-fetisiszta fűrészfog-hullámot. Az igényes orwelli design és tudatos vírusmarketing ellenére nem avatott osztatlan sikert a vájtfülű bloggerek körében (bár az RA 4/5-t adott rá és nekem is személyes kedvencem), ugyanis a koherens tartalom, mely pl. egy Regis kiadványból zsigerből fakad, jelen esetben (a Dethscalator énekesei által felmondott metál-intró a vagy a politikai kritikával bíró „David & George” c. szám ide, vagy oda) nem vált többé, mint egy zsánert öncélúan tagadó, pejoratív értelemben kísérleti, latex-szagú blöffnél, épp két év késéssel lemaradva a kánontól. Az egykori Stroboscopic Artefacts-os Wells azt hagyta ki csupán az albumról, amihez (a Monad V-n hallhatóan) eddig igazán értett, a dinamikát és monotonitást. Zenészi útkeresése egy sötét, külvárosi sikátorba csalta, ahol egy meth és sör gőzös, ferde estén keresztül politizált különböző hardcore alakokkal. (Ergo: a Perc Trax már majdnem Downwards).
Azonban, a Technokunst berkein belül szervezett album-bemutató esten ismét bebizonyosodott, hogy ami megbukik a díványon, pár pót-BPM és kis zenészi rásegítés kíséretében, igazán működhet a tánctéren. Perc Alex Bau identitásvesztése után vette fel a fonalat, hogy aztán elhajítsa az egész gombolyagot. Nem fecsérelte az idejét hatáskeltő felvezetésre vagy zajongásra (magam részéről több allűrt megtűrtem volna), lehet joggal tartott a közép-kelet-európai tánctéri türelmetlenségtől. A hangulatot az elmaradhatatlan meta-konfliktusok pezsdítették, harc a térért és nőért, ám jelen esetben ez nem (csak)
a közönség neveletlenségét prezentálta, mivel a szett első felében tocsogni lehetett a tudatosan és művészi érzékkel gerjesztett feszültségben és tesztoszteronban. Újraértékelődött a címben szereplő „Power” szó, a végtelen loop-techno vonulás helyett, zaklatott, headbang közeli állapotok uralták a hajógyomrot, csoda, hogy az Artemovszk elbírta ennyi  destruktív és maszkulin energia viharát, és igen, minden szexizmus nélkül állíthatom, hogy ez a férfiak zenéje volt. Ezt az ömlesztett, ösztönös ősállapotot és archaikus, alaktalan agressziót (melyben összeölelkezik a szexuális és pusztítási vágy) emelte sötét szineztéziává a Kiégő Izzók vizuálja. Ahogy képtelenség volt önreflexió nélkül tekinteni a kifeszített, anatómiai testekre, mikor a tánctéren hús a hússal és csont a csonttal találkozott, úgy némi iróniát is leolvashattam a Boris Karloff alakította Frankeinstein arcáról, mikor a kémiai és audiovizuális villámoktól életre keltett testvéreire cinizmussal vegyes megértéssel tekintett le a vászonról.
Ez idő tájt felmerült bennem a hatalom problematikája, a zenésznek való teljes kiszolgáltatottság és az akaratról való akaratlagos lemondás szorongása, totális stimulálatlanságomban öntudatra ébredtem, felvetődött a cél hiánya. Gyilkos zajtengerben fuldokoltam, vágytam a tiszta formákra, erényre és térre. Ami ezután következett, az kérem, a nagybetűs KORTÁRS MŰVÉSZET. Eszembe jutottak Dante kezdő sorai („egy nagy sötétlő erdőbe jutottam, mivel az igaz útat nem lelém…”) és ekkor Ali Wells, az én kétméteres Vergiliuszom, művészi felelősségének teljes tudatában, nem élt vissza a hatalommal, kézen fogott és kivezetett a rengetegből. Mintegy apollóni intelemre felhangzott a „Take Your Body Off”, mire mindenki kölcsönös tiszteletettel, ám mímelt empatogén báj és műanyag testvériesség nélkül, hagyta el a testét és kezdett összehangolt, pusztító törzsi táncba, már nem koccantak a könyökök, nem markolódtak a fenekek, alámerültünk és közösséggé lettünk s a múlandóság súlyát lerázva, megértettük, hogy az erő akkor arathat feltétlen diadalt, ha sikerül azt formába zárni.
Ilyen ősi igazságokkal gazdagodva, könnybelábadt szemmel, átszellemülten mentem albumot dedikáltatni, mint egy tinédzser. Vagy, ahogy egy barátom mondta: „megértettem a zajt baszd meg!”

perc