Interjú – Westbam

Westbam drogokról, a berlini turistákról, a klubéletről, a digitális technika előnyeiről és a közönséggel való kapcsolatról.
30 év hosszú idő, különösen a zeneiparban. Igazán dicséretre méltó teljesítmény, Westbamnek sikerült.Korán bekerült a körforgásba, és mindig gyorsan reagált a változásokra. Miközben beszél, szavaiból árad az energia. Egyesek szerint ő Németország valaha élt legjelentősebb dj-je.
Nemrég kaptam egy e-mailt, melyben ez állt: „Találkozó: ma este 23 órakor. Hufelandstrasse, a 4-es villamos megállójában – felveszünk titeket. Bunker rave party: Westbam, Woody, Schmitzkatze. A partyarcok nem tudták hol kell leszállni. És Ön?
Én igen. Ott lakom a sarkon, korábban már megnéztem magamnak a helyet.
Léteznek még ehhez hasonló, félig illegális helyek?
Igen is meg nem is. A mai klubok elsőre úgy tűnhetnek, mintha nem teljesen legális keretek között működnének, holott ezek biztos alapon működő, virágzó vállalkozások. De a minap Neuköllnben (Berlin egyik kerülete – a szerk.) jártam, ott valóban találni olyan helyeket, amelyek csak félig legálisak. De, hogy őszinte legyek, eddig azt gondoltam, hogy Berlinben már nincsenek illegálisan működő klubok. A Neuköllnben tapasztaltak engem inkább emlékeztetnek a több, mint húsz évvel ezelőtti éjszakai életre, az Ufo-ra, a korai WMF-re, vagy a Planet-re, mint a mai klubokra. Újra felfedeztem az undergroundot, egy vicces alternatv-szórakoztató kulturát, amin úgy tűnik nem fog az idő. De a techno világában a korábbi 80%-hoz képest, ma úgy nagyjából 10% lehet az illegális bulik aránya.
Berlin megváltozott.
Igen, persze. De ez benne a szép is. Berlin ma már nem egy világtól elzárt, homályos, elfeledett, bizarr élőhely, ami külső hatásoktól függetlenül fejlődik. Londontól Tel Avivon át Buenos Airesig ma már mindenhonnan érkeznek ide emberek. Idejönnek, hogy felfedezzék azt a Berlint, ami olyan, mint korábban, de ma már egy turisztikailag sokkal fejlettebb szinten kell működnie.
Ez sokak számára borzalmas.
Számomra nem az. Számomra az szimpatikusabb, ami a neuköllni pincékben és bontás előtt álló épületekben történik. De ha csak ilyen bulik lennének, Berlin még mindig ugyanolyan lenne, mint a 90-es évek elején, az pedg már nem lenne elég. Az a jó, hogy a városban a szórakoztatás teljes palettája megtalálható.
Sokan felteszik a kérdést: akarjuk mi mindezt, ami kialakult?
Vannak helyek, ahol akár 80%-ot is eléri a turisták aránya, na de azért ezt mégsem lehet összehasonlítani német turistainvázióval Mallorcán. Másodsorban ezeknek a turistáknak egy berlini mitoszt kínálunk, ami igaz, hogy már nem létezik, azonban létrejön mindeközben egy új mitosz, mivel maguk a turisták irnak át minden éjszakát, miközben ők maguk a régit keresik. És hogy őszinték legyünk: jobban is festenek, mint annak idején a Planet közönsége és jobban is tudnak táncolni. Mert ők nem csak Berlinből, hanem szerte a világból érkezett, válogatott társaság. Péntek este, 1989-ben, elmehettél az Ufo-ba vagy a Großgörschenstrasse-ra, esetleg még a Turbine Rosenheimben rendeztek egy kisebb bulit. Egész Berlinből résztvett ezeken kb. 150 ember . Ezzel szemben ma elmehetünk 150 helyre. Sokan már temetik a klubszcénát, miszerint régen minden sokkal jobb volt. Ha be is zár egy hely, nyit helyette öt új. És ez szerintem így van rendjén.
Egyik klubot sem hiányolja?
Időnként idézhettem volna akár Goethe szavait: „Oly szép vagy, ó maradj, ne menj!”. De ha már kérdezed, a Planet a Köpenicker Strasse-n, na az tökéletes volt! De ez csak az én privát véleményem. Azóta már eltelt több, mint 20 év. Ezért aztán annyira nem is szomorkodom, hogy már nem üzemel a Planet. Az én emlékezetemben még mindig él – épp úgy, amilyen 1991-ben volt. A nagyszerű klubok felett is eljár az idő. Ma már milliókért szerelik be a technikát, építik ki az italpultot, a konyhát, a bútorok és a dekoráció a világ másik végéből érkezik. De ez egy jobb világ lenne? Berlin inkább az a fajta hely volt mindig is, ahol kibérlek egy tornatermet, felállítok egy deszkát két sörösrekeszre és indulhat a buli!

Berlin hosszú éveken keresztül a Love Parade házigazdájának számított. Hiányzik?
Persze! Ha olyanok lennének még hatalmon, mint Diepgen vagy Landowsky (korabeli berlini politikusok – a szerk.), még ma is Berlin lenne a Love Parade otthona. Ők sokkal nyitottabbak voltak. Nem igazán értették, mi folyik itt, nem is akartak technopártinak tűnni, de érezték, hogy ami itt történik, az Berlin elényőre válik.
Függetlenlenül attól, hogy Love Parade vagy éppen Berghain: mitől lesz jó egy buli?
A két legfontosabb dolog: az emberek és a zene. A sorrenden már lehetne vitatkozni. Tinédzserként ott buliztam, ahol a legjobb zenét és a legtöbb energiát kaptam. Melegek által látogatott helyekre jártam, holott én magam nem vagyok az. Ez nem éppen a legideálisabb helyszín volt arra, hogy lányokkal ismerkedjek, de itt volt a legnagyszerűbb hangulat, itt kaptam a legtöbb energiát. Remek zenéket egyedül is hallgathatok, de a klubban a zene és az emberek között kölcsönhatás lép fel. A kollektív élmény során a másik fülével halljuk a zenét, a többiek testén keresztül érezzük a zenét.
Ez ami igazán vonzóvá teszi a dj-zést?
Számomra elsősorban közönség és a zene közötti játék.
Nem egy hatalom, ami tömeget irányítja?
Nem szeretem azt a megközelítést, miszerint egy dj-nek tanítania kell. Számomra ez soha nem volt kérdés. 13 évet jártam iskolába, nem akarom, hogy még ezután is tanítsanak. De azt sem szeretném, hogy egy opportunista untasson. A különleges pillanatok éppen azok, ahol a dj és a közönség között valami új egyesség születik, amelyről nem lehet többé megmondani, hogy ez a dj ötlete, vagy a közönség kívánsága. Ennek össze kell olvadnia, akkor lesz igazán jó.
Ezek olyannyira különleges pillanatok az Ön számára, hogy még 30 év elteltével sem unt bele a szakmába?
Picasso több, mint 90 éves koráig festett, pedig már gyerekkorában elkezdte. Megkérdezték tőle, miért nem unta meg a festészetet? A gyakorlatban nincs olyan munka, amibe ne lehetne belefásulni. És 30 év alatt természetesen előfordult, hogy néhány buli rosszul sült el.
Mitől sülhet el rosszul egy éjszaka?
Végtelen sok lehetőség lehet. A techikai feltételek nem adottak, túl sötét van ahhoz, hogy egyáltalán lássuk mit csinálunk, bizonytalanná válunk, a közönség furcsán reagál, még bizonytalanabbak leszünk, az emberek kirohannak a tánctérről, mielőtt igazán nekikezdtünk volna, és akkor valaki részegen még átesik a lemezeiden…

Mi a legnehezebb?
Megtalálni a megfelelő egyensúlyt. Vannak olyan zenék, amit egyes helyeken nagyon szeretnek, máshol pedig egyáltalán nem. Ezt előzetesen alig lehet megítélni. Újra és újra megkérdezik tőlem: mennyire kalandozhatok el a zenével – és mennyire kell elővigyázatosnak lennem? Valamikor nem használjuk ki a lehetőségeinket, valamikor túllépjük azokat. Van, mikor azt gondoljuk, hogy a legjobb zenéket játszottuk, közben pedig senkinek sem tetszett. Akkor lehet mégsem ez volt a legjobb zene azon az éjszaka, amit játszani lehetett volna. Nincsenek előre lefektetett szabályok, amelyekben biztosan lehetünk.
30 év elteltével sem?
Nem. Már csak azért sem, mert mindig felnő egy új generáció. Éppen ezért csak nagyon kevés dj tud 30 éven át a pályán maradni. Ezért, na meg a gyors technikai fejlődés miatt. Teljesen megváltozott a szakma az elmúlt tíz évben.
Amiért ma már nem bakelitlemezekről zenélnek?
A digitális technika megjelenésével minden megváltozott. Ahogyan rátalálok a zenére, ahogy azt megszerzem, ahogy rendszerezem és ahogy lejátszom. Ezek majdnem mind pozitív változások.
Az új technika csak jót tesz a hátnak.
Mindenféleképpen. Végre már csak egy kézipoggyász is elegendő, és elsőként hagyhatjuk el a repülőgépet. Végre nem kell a lemezekre várni a futószalagnál. Elég csak letölteni a zenét. Az egyetlen hátrány: ma igazából már nem lehet bakeliten zenélni. A fejlődés gátad szab a tudásnak. A legtöbb klubban rendelkezésre állnak lemezjátszók, közben alig tudja valaki, hogy kell rendesen bánni az analóg techikával. Könnyen el lehet képzelni, hogy mennyivel bonyolultabb irányízani egy ugráló tűt egy olyan környezetben, ahol emberek tombolnak, mint egy CD-lejátszót. A dj munkája nem abból áll, hogy bakelitlemezeket cipeljünk szerte a világban, hanem úgy összeállítani a zenét, hogy arra az emberek táncoljanak.
Biztos, előfordul azért ma is, ami még 30 év elteltével is bosszantja.
Ami leginkább bosszant, az az utazás. Az évek során ezt egyre nehezebben tudom viselni. Különösen a visszaút: a taxi a reptérről haza, majd lifttel fel a lakásba, az utolsó méterek végtelennek tűnnek.
A business oszályon mindig kényelmesen utazhat.
Áh, annyira azért az sem olyan jó! Szívesebben feküdnék egy hajléktalanszállón, mint az első osztályon. Lehet, hogy ez kissé durván hangzik, pedig ott is csak horkoló, fingó vénemberek között vagyunk. Szinte még mindig fellépek minden hétvégén, de már próbálom elkerülni a hosszú utazásokat. Az ausztrálok kedves emberek, szívesen zenélek nekik, de, már a 90-es évek óta nem repültem el olyan messzire. Egyszerűen túl messze van számomra.
Szegény ausztrálok…
Igen, de azért nekem sem könnyű. Korábban sokkal könnyebben fenn tudtam maradni sokáig. Csodálkoznának milyen korán fekszem, ha nem zenélek. Természetemnél fogva is inkább számítok koránkelőnek.
Néhány drog biztosan segít sokáig fennmaradni.
Drogtéma… Muszáj? Attól még, hogy techno dj vagy, állandóan hangoztatnunk kell, hogy a drogok rosszak. Ezt a társadalmi szerepet én elutasítanám.
Ez alkalommal viszont nem tudja megkerülni a kérdést, hiszen az legújabb zenéjének címe „You need the drugs”. Ezzel a kábítószerfogyasztást kívánja népszerűsíteni?
Természetesen nem. De ez nem is egy drogellenes zene, ahogy azt a lemezkiadóm nyilatkozta egy félreértés nyomán. Hogy tiszta vizet öntsünk a pohárba: senkinek nem akarok tanácsot adni, miszerint többet vagy kevesebbet kellene drogoznia. A kérdéses dalban – aminek a szövegét amúgy nem én írtam – Richard Butler vokalista a következő helyzetet Írja le: vasárnap reggelre egy forma és a barátnője felélték az összes cuccot. A srác most teleüvölti a csaja fejét, hogy el kellene mennie a dealeréhez. Azt mondanám, hogy Butler Úr átélt már ilyen, vagy ehhez hasonló szituációt, és számomra sem teljesen ismeretlen. Ha 30 évet töltünk az éjszakai életben, ismerősek az ilyen helyzetek, kapcsolatok. Szánalmas lehúzós történetek olyan emberekről, akik túl sokat piálnak és cuccoznak. A dal azt hiszem hitelesen mutatja be ezt a világot. Miért kellene felhívnom a figyelmet a drogfogyasztás veszélyeire? Mario Puzo-tól sem várta el senki, hogy tisztázza a maffiával való kapcsolatát, mielőtt megírta a Keresztapát.
Forrás: www.taz.de