“Nem sok lehetőség nyílt a 90-es évek elején Olaszországban arra, ha valaki szerette volna kiengedni a gőzt. A fiatalok jól bedrogoztak és elindultak a diszkóba.” – erről Hans Nieswandt német újságíró számolt be 1992-ben a “Spex” nevű pop-kult magazinban.

Ha pedig egy olasz fiatalnak diszkózni támadt kedve a 80-as, 90-es évek hajnalán, akkor néha nagy utat kellett megtenni a csizmán, mire ráleltek az igazi helyre, tengerparti strandok szomszédságában található felvillanó fénycsóvák vonzották a fiatalokat.

Abban az időben igen borsos, akkori árfolyamon számolva általában 25 márkás jegyárakkal kellett számolni,  ez nagyjából 4000 ft-nak felelt meg. Ezért cserébe viszont egész éjszaka a hedonizmus oltárán áldozhattunk. Antik római stílusban készült kapuk, fedett amfiteátrumok diszkógömbbel és smaragddal díszítve.

Mi maradt mára ezekből a legendás klubokból? Romok. Valamelyik porrá égett. Valahol a kábítószer lett a hely veszte. Vagy egyszerűen csak túlkalkulálták magukat az üzemeltetők.

Jessica da Ros bejárta a legendás helyek romjait. 2012 óta vezet blogot  “Memories on a Dancefloor” címen. Antonio La Grotta képei arról tanúskodnak, hogy semmi nem tart örökké. A nagyzási hóbort mementóit hamar utoléri a végzet. Tényleg szükség van klubra a mocsár közepén? Vagy éppen 800 méter magasan, egy hajó alakját megformálva?

Természetesen nem – valaki mégis mert nagyot álmodni, amit aztán meg is valósított. Lehet, hogy mindez túlzás, de ha egyszer nem merünk nagyot álmodni, akkor mi végre vagyunk mi emberek itt a világon?




Forrás: http://memoriesonadancefloor.blogspot.de/