Interjú – Michael Mayer

Nem rég jelent meg Michael Mayer harmadik szerzői albuma. A Kompakt vezérének lemeze a „&” címet viseli, ugyanis minden egyes szerzemény közös munka eredményeképp jött létre. Az interjúban nem csak erről esz szó, hanem a popzene hatásáról, a maratoni szettekről, a kedvenc klubokról és természetesen Kölnről, illetve a Kompaktról is.

A Kompakt társtulajdonosaként hogyhogy a !K7-nél jelent meg az új lemez, nem pedig saját kiadásban?

1998 óta az összes zeném a Kompaktnál jött ki. Most mégis úgy éreztem, hogy művészként szeretnék megjelenni, nem pedig értékesítési vezetőként. Ha van egy saját kiadód, az minőségbeli romlást eredményezhet. A Kompaktnál bármit felvehettem volna, hogy íme ez itt az új albumom. A saját céged akkor is meg fogja jelentetni. Ennyi év után szükségem volt egy minőségi kontrollra. És ez inspirált. Tetszett az is, hogy végre csak a zenére kellett koncentrálnom. Természetesen azért a Kompaktnál is fogok még zenéket megjelentetni. Ugyanis imádom a cégemet!

Az új album címe – röviden és tömören – csak annyi, hogy „&”. Minden zenét közösen írtál valakivel, mint például Roman Flügel, Barnt, Kölsch, Joe Goddard, vagy a régi kompaktos arcok, Jörg Burger, valamint Wolfgang és Reinhard Voigt. Miért ezt a koncepciót választottad?

A back 2 back szettjeim adták az inspirációt. Korábban rengeteget zenéltem együtt Superpitcher-rel, ez volt a Supermayer elnevezésű formáció. Utána hosszú ideig megint egyedül léptem fel. Sokszor egy picit magányosnak éreztem magam ilyenkor, úgyhogy az elmúlt időben újra szívesen zenéltem másokkal együtt. Hasonló helyzet állt elő a producerkedésben is. Sokat stúdióztunk együtt Superpitcher-rel, majd megint csak egyedül. Szükségét éreztem annak, hogy megnyíljak mások előtt. Teljesen más a szitu, ha ketten vagyunk. Szükségem van a társaságra, hiszen a Kompakt is egy nagy család.

Végig együtt írtátok a zenéket, vagy pedig felosztottátok egymás között a munkafolyamatot?

Nem minden esetben tudunk közösen elvonulni a stúdióba a nagy távolság miatt. Andrew Thomas például Új-Zélandon lakik. Olyan embereket kerestem, akiket nagyra értékelek. Legtöbbjükkel összeköt bennünket egy történet, de Kölsch-t és Reinhard Voigt-ot leszàmìtva még nem ìrtunk közösen zenét. Még Jörg Burger és Wolfgang Voigt-tal sem. Szàmomra az a fontos, hogy meglegyen köztünk a kémia, a hype-olt producerek nem érdekelnek. Nagyon különleges pillanatokat éltünk meg Roman Flügel-lel. Nagyon régóta ismerjük egymàst de még soha nem stúdióztunk együtt. Először minden zenéhez készìtettem egy vàzlatot, majd tovàbbküldtem az illetékeseknek, hogy kezdjenek vele valamit. Egy zene volt, amit abszolút a nullàról kezdtünk, ez pedig a „We like to party”. Roman Flügel-lel pillanatok alatt megtalàltuk a közös hangot. Akàrcsak egy DJ-szett alatt, amikor intuitìv jönnek a gondolatok.

Nem féltél attól, hogy kicsúszik a kezedből az irànyìtàs, ha ilyen sokan vesznek részt a munkàlatokban?

Ez okozta a legnagyobb nehézséget. Ugyanis nem egy vàlogatásalbumot szerettem volna létrehozni. A kollaborációs partnerek igen széles zenei spektrumon mozognak. De a sajàt zeném sem volt monoton soha. Szeretem, ha színes.

Elég színes lett az album. Az első, Flügel-lel közös zene hiphop elemeket is tartalmaz és szkreccseltek is, a második zene elég dögös, nem hiába „Disco Dancers” a címe.

Igyekeztem minden partneremmel kilépni a komfortzónából. A Hauschka-track elég kemény, pedig nem kellett volna ilyennek lennie, inkább valamiféle szomorkás ambient-tel vártak volna. Andrew Thomas új-zélandi frizbibajnok, még világbajnokságokon is szerepelt. Eredetileg ambient előadó lenne ő is, most mégis összehoztunk egy deep house szerzeményt. Bár csak kétszer találkoztunk, nagyon a szívembe zártam őt. Zenészként egy igazi zseni, balettre ír zenéket, hanginstallációkat hoz létre. De a szíve mélyén ő is raver. Először küldött nekem néhány ambient loopot. Aztán a zene klasszikus deep house irányába mozdult. Az a fajta hangzás, ami óriási szerepet játszott az életemben!

A 90-es évek elején „Friends Experiment” névvel rendeztetek bulikat Tobias Thomas-szal közösen a kölni IZ Clubban.

Pontosan. Amikor Andrew Thomas-nak megmutattam a zenét, megemlítettem neki,hogy szívesen használnék fuvolát is a zenében. Utálom a szaxofon hangját a house zenében, de annál jobban szeretem a fuvoláét. Mire kiderült, hogy Andrew a 90-es években egy acd-jazz zenekarban fuvolázott. Így aztán megpróbálta. Ez egyike volt a szerencsés véletleneknek. De aztán később mégis jelezte, hogy nem fog menni a dolog. És nem azért,mert már nincs ilyen hangszere, hanem mert túl hangosak kint a kabócák, a zárt ablakon keresztül is beszűrődik a hangjuk. Úgyhogy kitaláltuk, mi lenne, ha meghívnánk a kabócákat is. Ezért lett végül a zene címe Cicadelia. A legnagyobb kihívást a dolgok összehangolása jelentette. Nem unatkoztunk. Nem volt könnyű hat hónap alatt elkészíteni az új lemezt. A legpörgősebb időszakban kétnaponta váltották egymást a producerek a stúdiómban.

A Hot Chip-es Joe Goddard nevével is találkozhatunk a lemezen. Ennyire szereted őket?

A szóló munkáit is nagyon szeretem. Évek óta játszom a remixeit. Joe nem a barátom, de kölcsönösen ismerjük és elismerjük a másik munkásságát. Nagy volt a rizikó. Megvettem a repjegyét, azt terveztük, hogy két napot marad Kölnben. Senki nem tudta volna előre megmondani, hogy fogunk tudni együtt dolgozni a stúdióban. Szerencsére szuperül ment minden. Nagyon örülök neki, hogy vendégül láthattam.

Az egész albumra jellemző egyfajta popos beütés…

Az egész életművemre! Mégis csak a 80-as években szocializálódtam. Egy olyan korban, ahová mindig szívesen visszanyúlok. A technot is a pop szemüvegén keresztül játszom. A szettjeimet is inkább mondanám popos, narratív megközelítésnek. Nem kell énekelni, de mégis úgy tekintek minden egyes trackre, mint egy önálló dalra. A loopolásnak is megvan a maga létjogosultsága, de én inkább a történetmesélő részét szeretem.

Melyik poplemezek voltak rád a legnagyobb hatással?

Nagyon sok szintipop, például Pet Shop Boys, ABC, Heaven 17 vagy Yazoo. Abban az időben nem volt számomra világos, hogy ez mind szintipop. Ezeket a zenéket egyébként játszottam is mind. Pop és a dance nálam mindig is kéz a kézben járt. Azt a fajta popzenét kedvelem, amire táncolni is lehet. A dalszöveg egyáltalán nem volt számomra fontos, a hangok számomra csak egy újabb hangszerként jelentek meg. Csak évekkel később figyeltem meg, milyen jók a szövegek. Példának okáért a Pet Shop Boys által egy csomót tanultam angolul, ami sokat segített aztán a suliban. Szerettem volna dúdolni a szövegeiket.

Az egyik legkülönösebb szerzemény az albumon a Barnt-tal közösen elkövetett „Und da stehen fremde Menschen” című szerzemény. Itt ki vokálozik?

Ez az egyeten sample az albumon. Nagyban kerestem az ötleteket a közös zenénkhez, miközben belebotlottam egy lemezbe, amit anno még azért vettem meg, mert nagyon tetszett a borítója. Stern Meißen a banda neve, egy NDK-beli kiadónál jött ki a zenéjük. Igen összetett lemez, progresszív rock és kozmikus hangok keveréke. Az idézet nagyon megtetszett (magyarul annyit jelent: „És ott idegen emberek állnak”). Ugyanis ezt magam is megélem, minden egyes fellépésem alkalmából. Idegen emberek előtt állok, de a zenén keresztül közelebb kerülünk egymáshoz. Ez a legfantasztikusabb dolog számomra ebben az egészben! Úgyhogy amikor meghallottam, azonnal tudtam, hogy fel kell használnom ezt a részt! Ami nem volt egyszerű. A zenekar tagjai mára már mind elhunytak,.a jogokat a Sony birtokolja. Már majdnem lemondtam róla, ugyanis kemény köröket futottunk velük. Végül szerencsénk volt, mert akadt egy munkatárs a Sony-nál, aki nagyon kedves volt és segítőkész. Jörg Stempel-nek hívják.

A Miss Kittin-nel közös „Voyage Interieur“ viszont hamisíthatatlan electro, épp olyan, amilyet elvárnánk tőle.

Pedig eredetileg miami freestyle tracket szerettem volna, nagyon szeretem azt a fajta hangzást. Mint már említettem, korábban nem különösebben érdekelt a szövegkörnyezet, de annak mégis utánanéztem, hogy miről szóltak ezek a lemezek – flörtölésről és a klubokról. Nincs túlspilázva a téma, mégis imádtam akkoriban. Mégis miről kéne, hogy szóljon? Szerelemről és bulizásról. Éppen a brüsszeli terrortámadás napján hívtam fel Caroline-t. Elmondtam neki az elképzelésemet, a végén azonban arra jutottunk, hogy ennek most nincsen itt az ideje. A telefonbeszélgetés után azonnal megírta azt a pár sort, amit a lemezen is hallani. Ez Caroline első francia nyelven írott dalszövege. Arról szól, hogyan tudnánk kezelni ezt az egész őrületet anélkül, hogy elnyomjanak minket.

Híres vagy maratoni hosszúságú szettjeidről. Mennyit zenéltél a legutóbbi „Total” partyn a kölni Gewölbe-ben?

Oh, legutóbb 14 órát, pedig csak 12-t terveztem. De egyszerűen nem bírtuk abbahagyni. Sajnos a nyári szezonban erre nincs lehetőségem. Olyankor fesztiválokon zenélek, illetve Ibizán, ott pedig ritkán megy két óra fölé a játékidő. De az év többi részében gyakran zenélek akár egész éjszaka. Az teljesen felszabadít. Olyankor érzem magam a legjobban, ha már legalább hat órája a lemezjátszók mögött állok. Annyi zenét vásárlok, hogy lehetetlenség mindent főműsoridőben lejátszani. Ezért imádok például warm up-olni. Ilyenkor mindig eszembe jut az 1998 és 2006 közötti időszak, amikor Tobias Thomas-szal szerveztük a Total Confusion bulikat Kölnben.

Melyik klubokban lépsz fel rendszeresen ma is?

A madridi Mondo, a Nitsa Barcelonában és a Weetamix Zürichben még mindig gyakori helyszínek. Itt évente több alkalommal is megfordulok. Vannak új helyszínek is, mint például a „The Block” Tel-Avivban. Szerelem volt első látásra, olyan szép kis klub. Már a 80-as években rabul ejtett a diszkók világa. Ez alatt nem csak a zenét értem, hanem a technikát és a körítést. Fiatalkoromban saját magam barkácsoltam fénytechnikát. Ha belépek egy klubba, először mindig azt nézem meg, hogy mi lóg a mennyezetről. A „The Block” ebből a szempontból maga az álom. Minden saját készítésű. Mintha csak a 80-as évekbe csöppentünk volna. A Robert Johnson-t is nagyon szeretem. Öt éve rendszeresen megfordulok Grúzia fővárosában, Tbilisziben is. Első alkalommal egy autóbalesetben elhunyt DJ emlékbuliján zenéltem. Ő volt az egyetlen a  városban, aki olyan stílusban mozgott, mint én. Én voltam a kedvence. Nagyon megérintett a dolog, ezért is mondtam igent. Életem egyik legcsodálatosabb bulija volt. 300-an voltunk, kizárólag meghívott vendégek. Mocskos mód berúgtunk. Öt percenként odajött hozzám valaki, hogy könnyes szemekkel meséljen erről a DJ-ről. Innen alakult ki aztán később a 4GB Festival (iszonyat komoly a helyszín, csekkoljátok le a képeket ITT), ahova ma már 4000-en járnak. A line up mindig csodálatos! Kulturálisan és kulinárisan is nagyon gazdag vidék, hihetetlen erős lett a helyi szcéna.

Hol töltötted a fiatalkorodat?

Offenburg mellett, Elzász és a Fekete-erdő között félúton. Manapság nem történik túl sok jó dolog arrafelé. Szép környék, viszont elég unalmas, a közeli Strasbourg-hoz képest. Túl jól megy az embereknek arrafelé. Esélytelen, hogy létrejöjjön egy valódi szubkultúra. A helyiek szívesebben járnak inkább borfesztiválokra. Ennyi fesztivált az életben nem láttál még. Az utolsó zöldségről is elneveznek egyet. Egyébként 15 évig vegetáriánus voltam. A feketeerdei sonka az oka mindennek. A feleségemmel sétálgattunk az erdőben, majd betértünk valahova néhány falatkára. A feleségem sonkás kenyeret rendelt, én sajtosat. Egy hirtelen ötlettől vezérelve aztán megkóstoltam az övét. Majd végül befaltam az egészet. Itt ért véget a vegetáriánus létem.

Mikor kerültél Kölnbe?

20 évesen, a polgári szolgálat lejárta után. Izgalmas időszak volt ez, szándékosan nem Berlint választottam. Három helyen játszották akkoriban elektronikus zenét. A Warehouse mondjuk annyira már nem az én világom, ott minden a drogról szólt és a zene minimum 140 BPM. A Whirpool-ban chicago house szólt. A Cosmic Orgasm-ban rendezték a legjobb bulikat, de zeneileg az sem állt hozzám annyira közel. Mikor aztán megnyílt a Delerium nevű hely, én voltam az első vendég, már jóval nyitás előtt a bejárat előtt toporogtam. Lemezeket a Groove Attack, Music Works és a MusicMan nevű üzletekben lehetett kapni. Majd nyílt egy újabb, szintén Delirium néven. Nagy elvárásokkal érkeztem és igen csak elcsodálkoztam, amikor láttam, hogy a készlet összesen elfér három dobozban. „Ugye ez most nem komoly?” – kérdeztem, mire a hely tulaja, Ingmar Koch így válaszolt: „Akkor rendeld meg magad!”. Két hét múlva már náluk dolgoztam, fél évvel később pedig társtulajdonos lettem, a nagymamámtól kapott 1000 márkás örökséget befektetve.

Visszapillantva ez egy remek döntésnek bizonyult, hiszen ebből nőtte ki magát a Kompakt. Milyen szerepet töltesz be napjainkban a kiadó életében?

Olyan klasszikus kiadói tevékenységeket folytatok, mint például a demók meghallgatása, valamint új tehetségek felkutatása. A kezdetekkor klasszikus értelemben vett one-man-showról beszélhettünk. Telefon, fax és én. Rengeteg munka volt vele. De én nagyon bírtam, hogy a zenélésen kívül mással is foglalkozom. Volt miért felkelni reggel, úgy éreztem, hogy hasznosan töltöm a hétköznapokat. Ha a DJ-karrierem korábbi szakaszában tövig benyomtam volna a gázpedált, most lehet nem itt tartanék. De én elégedett vagyok, inkább vagyok ilyen, minthogy magánrepülőn utazzam. Manapság ha leszerződünk egy fiatalabb művésszel vagy felveszünk egy új gyakornokot, mindig eszembe jut, mennyi minden történt már velünk. Álommunka ez a kedvenc zenéid társaságában és folyamatosan tanulsz valami újat. A mi időnkben ilyenről álmodni sem mertünk volna. Fontos számomra a folyamatos vérfrissítés a cégnél. Máig elcsodálkozom azon, hogy ennyi idősen is ilyen lelkesedéssel csinálom a dolgaimat. Amikor zenélek, a régi barátok legkésőbb hajnali 5-kor már elbúcsúznak. Ilyenkor én mindig megjegyzem: dehát még csak most kezdtük el!

Forrás: [Groove.de]