Idén is rohadt gyorsan eltelt ez a nyár. De azért mentségére legyen mondva, hogy a többi évszak is ugyanilyen gyorsan el szokott telni. A fesztiválszezont 2019-ben is a B My Lake-en szerettük volna lezárni.

A pénteki napra esett a választásunk. Délután 1-kor már meg is érkeztünk a helyszínre, a jegyeket is egy pillanat alatt átvettük. Az augusztus végi kánikulát kihasználva az idő legnagyobb részét strandolással töltöttük. Nehezünkre esett kimászni a vízből. De sietnünk kellett, ugyanis hamarosan kezdődött Sven Väth délutáni szettje.

A beléptetés gyorsan és gördülékenyen ment, jó fej volt az összes security. Ez különösen azért is volt örvendetes, mert néhány évvel ezelőtt igen csak szigorúak voltak a portások, eleve mindenki hendikeppel indult és úgy kezeltek minket, mint a bűnözőket, legyen szó szimpla fesztiválozóról, vagy éppen fellépőről. Szerintem néhányan tudnának mesélni… Idén viszont ennek nyoma sem volt! Nagyon lazára vették a dolgokat, kedvesek voltak és poénkodtak. Hát így is lehet, sőt így kell ezt! A security egyébként később is jelesre vizsgázott nálam azzal, hogy ők is folyamatosan táncoltak, vagy legalábbis erőteljesen mozgott a lábuk. Anno összetett kézzel, vigyázzba állva rágóztak a közönséggel szemben állva. Amúgy dobozos Millert és csapolt Stellát lehetett kapni. Az üveges verzióhoz képest ez előbbinek szerintem borzasztó íze van. Az utóbbinál csak pedig csak olcsóbban mértek sört idén, még a Szigeten is. Bár gondoltam rá sokszor, de éppen emiatt is hang voltam úgy kérni a sört, hogy “15 cans of Stella” (One Night In Hackney).

Gabor Kraft felvezetésére értünk oda. Picit meglepett, hogy milyen kevesen vannak a nagyszínpad előtt, valószínűleg ezért is kezdett Sven fél órával később, mint ami meg volt hirdetve. Engem viszont nem zavart, kiváló felvezetésnek lehettünk fültanúi, számomra igen csak kedves elektro szólt. De csak fél füllel hallgattuk, először inkább gyorsan feltérképeztük a terepet. Az egymással szexelő nyulakat idén is láthattuk. A bejárat / kijárat felé vezető utat ezúttal is fehér oszlopok díszítették, ami éjjel világított. Ez mondjuk elég jól nézett ki. A fák pedig krepp papírral vontak bevonva. Először hiányoltam a dekorációs elemeket, kevésnek éreztem őket. Azt viszont örömmel konstatáltam, hogy mindkét színpadon nagyon szépen szól a hang és nincs áthallás. Végülis egy nyári techno fesztiválon nem az a lényeg, hogy jól szóljon a hang? A második legfontosabb dolog a napfény és az eső elleni védelem. A tavalyihoz képest ez idén mindenképpen jobban sikerült. Néhány plusz látványelem azért szerintem jobban feldobta volna a terepet.

Na de vissza a Lake-re! Sven Väth igen jót pakolt. Meglepett, hogy este 7 magasságában milyen veretősre vette a figurát, de aztán volt, hogy visszavett a tempóból, majd újra olyan ütemeket diktált, amire nem lehetett nem mozogni. Rengeteg régi klasszikust is pakolt, úgyhogy nekem összességében nagyon bejött a produkciója. Amikor a parton ücsörögtünk és háttérzeneként szólt, akkor nem igazán jött át, Sven úgy az igazi, ha nézed és hallgatod is, hiszen az ő karizmája nagyon sokat hozzá tud tenni az élményhez és a vizuál is alkalomhoz illő volt.

Sven után a hazai különítmény vette át az irányítást a B Stage-en, mi átsétáltunk a My Stage-re, ahol Secret Factory-ék számomra az elmúlt időszak legjobb szettjét produkálták! Rajtuk nőttem fel Sopronban és örök hálával tartozom nekik, amiért hosszú éveken keresztül megmutatták nekünk, hogy mi a zeneileg helyes út. Az elmúlt időben előfordult, hogy “business techno” szagát véltem felfedezni a szettjük alatt, most viszont újra azt az önfeledt örömzenélést éreztem, mint anno!

TERR produkcióját vártam legjobban az este folyamán. Igen csak friss előadóról van szó. Daniela Caldellas-nak hívják, Brazíliában nőtt fel, jelenleg Berlinben él, saját kiadója pedig a Clash Lion. Egyébként jövő héten jelenik meg a legújabb zenéje a Secret Fusion kiadójának gondozásában. Ez az a muzsika, ami nemrégiben a Cercle egyik élő adásában is lement. Electro és disco keveredett, imádtam! Még az Immortals 1979-es klasszikusát is felpattintotta, a “The Ultimate Warlord“-öt. Ha egy mondattal kellene őt jellemezni, akkor ő a “szegények Jennifer Cardini-je“.

Közben összespannoltam egy liverpooli sráccal a parton, aki éppen meccset nézett a telefonján. Kiderült, hogy óriási Everton szurkoló, úgyhogy eltémázgattunk az angol fociról na meg Gera Zoliról, akit a mai napig a legnagyobb tisztelet övezi Angliában.

Mentem volna már vissza a nagyszínpadra, de Man Power akkorát pakolt a kisszínpadon, hogy nem lehetett otthagyni. Nagyon okos zenéket játszott. Szóval, aki szerint a B My Lake fellépői színvonalon aluliak, az remélem beleásta magát az összes fellépő munkásságába. Man Powert rohadt gyorsan hozza el valaki ősszel az egyik klubba!

A nagyszínpadon SHDW & Obscure Shape zenélt, akik legutóbb tavaly ősszel jártak nálunk. Akkor számomra csalódást okozott a szettjük és mivel Man Power produkcióját tátott szájjal hallgattam, nem okozott gondot maradni. De azért csak ott motoszkált bennem a kisördög, hogy át kéne nézni rá. És milyen jól tettem! Marco Bläsi és Luigi Urban (ő amúgy magyar származású vajon?) a fesztivál négy napjának egyik, ha nem a legjobb produkcióját mutatták be. A Várkert Bazárban agyatlan kalapálásnak éreztem a szettjüket, most viszont remekül felépítették. Aki olvasta az előző heti berlini beszámolómat, az emlékezhet rá, hogy a német fővárosban egész hétvégén egy groove után vadásztam. Egy idő után már teljesen kezdett megőrjíteni, mert már minden DJ szettje alatt ezt a bizonyos hangot véltem felfedezni, holott tudtam, hogy ez nem az a zene, amit keresek. Aztán felcsendült most is. És biztos voltam benne, hogy ez az A ZENE. Gyors videó és shazam. Aztán mehetett is rá a veretés, csakúgy mint a berlini About Blank klubban reggel 8 magasságában. Én nagyon meglepődtem amúgy. Ugyanis a kérdéses zene előadója nem más, mint a slágergyáros Bart Skils, a címe pedig West of the Moon. Ez egy tavalyi Drumcode megjelenés. Nem gondoltam volna. Teljes eksztázisba kerültem, nagyon benne volt a lábamban a bugi. Mivel a társaságunk nagy része inkább a “progit” részesítette előnybe, a szett vége után visszanéztünk a kis színpadhoz, ahol Sasha kezdett. “Nekem veretés kell, ez nekem nagyon lájt, úgyhogy szerintem megyek vissza Liebingre”. Kb. úgy éreztem magam, mint Sven után Szabó Balázs bandáján, aztán az öreg is bekeményített. Úgyhogy maradtam végig és csak Chris Liebing utolsó negyed órájára mentünk át, aki hozta a szokásos formáját.

Reggel 4-től Eagles & Butterflies zárta a kisszínpad programját, de annyira mély nyomot nem hagytak bennem, vagy csak mással voltam elfoglalva. Szigeten jobban tetszett. A végén átmentünk Sam Paganini-re, aki nem hazudtolta meg származását és igen csak dzsigolósra vette a figurát. Lehet, hogy a fehér ing nem techno buliba való, de nekem kész felüdülés volt látni a sok fekete egyenfelső után. Ráadásul neki még jól is áll. Lehet róla azt mondani, hogy túl slágeres amit csinál, de én mindig maximálisan respektáltam a munkásságát, ő az az előadó, akit titokban hallgatni szoktam. Na jó, a hétvége után a Drumcode is letörte a zenei sznobizmusomat.

Zárszóként valami tanulságot kéne írni. A személyes tanulság mindenképpen az, hogy visszatértem a techno-hoz. Volt az elmúlt időszakban némi megingás. Magam sem tudok választ adni olyan kérdésekre, hogy például mi a francot keresek EFOTT-on Alkotótábor helyett meg hasonlók. Szép volt, jó volt, biztosan ezután is ugyanúgy el fogok járni koncertekre, de az első mindig is a techno marad! A látványelemek hiányából fakadó kopárságot leszámítva pedig semmibe nem tudtam volna belekötni a pénteki napon. A biztonsági őrök maradjanak ugyanilyen jó fejek, a hang is szóljon ugyanilyen szépen, lehetőleg ne essen és akkor minden rendben lesz 2020-ban is!

Képek forrása: B My Lake FB