SzabadságOn: 1 hét az Adrián és persze a SONUS-on!

Idén negyedik éve terveztük tengerparti nyaralásunkat a horvátországi Pag szigetre, egészen „véletlenül” pont a SONUS Fesztivál idejére!

Már szombaton leutaztunk, hátha több időt sikerül eltölteni strandolással, de sajnos a ’fesztivál kontra strand’ arányokat most sem sikerült átbillenteni utóbbi irányába. Idén először mind az 5 napra sikerült lenéznem. Korábban nekem kedvezően épült fel a Sonus programja, első két napot meghúztam, 3.-on pedig mindig a számomra kevésbé érdekes művészek léptek fel, azt az éjszakát általában átaludtam. Ez +2 egész napos strandot vont maga után. Idén megdőlt a megszokott koncepcióm, most a 2. nap lineupja volt az, ami egyáltalán nem hozott lázba. Így a feszt elején ki voltam még éhezve és inkább mentem a többiekkel. Ezért végképp felborult a bioritmusom és napi 1-2 órákra sikerült csak nehezen lemászni és megmártózni a tengerbe.

Idén rekordszámú bérletet adtak el, sosem látott népszerűségnek örvendett a fesztivál. A VIP jegyek már az esemény előtt elfogytak, bár szerintem most jobban limitálták az értékesítést. Okulva a tavalyi évből, amikor is már folytak ki az emberek a VIP-ből és jogosan lehetett zavaró annak, aki azért vette meg több pénzért, hogy ne keljen nyomorognia táncolás közben. Ez idén legalább orvosolva lett! Viszont a sima fesztiválbérletesek többször bosszankodhattak a beléptetésnél, nem egyszer együtt érzően bámultuk a kígyózó sorokat a klubok előtt. A német szervezők hiába vannak tisztába a kapacitással és a bérleteladásokkal, a kluboknak joguk van külön napijegyek értékesítésére, amit ők szabályoznak kedvükre. Továbbá azt senki sem láthatja előre, hogy a bérletesek többsége a 3 klub közül adott időben éppen melyikbe tart majd. Ezáltal bizonyos előadók alatt keményen szabályozni kellett a beléptetést és előfordult, hogy egyesek 20-30 percig álltak sorba mire bejutottak. Ez a jelenség most először fordult elő, de én nem aggódnék, a tavalyi VIP-es mizériát is egyből orvosolták. Biztos vagyok benne, hogy jövőre ezzel sem lesz már probléma!

Ezt leszámítva minden a már megszokott precíz és színvonalas módon került lebonyolításra. A tökéletes audiovizuális élmény megteremtéséhez minden tekintetben adottak voltak a technikai feltételek. A helyszínek kialakítása, design-ja változatlanul megalapozza a tökéletes klubfeelinget. Zeneileg ezúttal sem volt okunk panaszra, még azoknál az előadóknál is éreztem a megfelelési vágyat és tökéletes produkciót, akik stílusát egyébként nem is szeretem.

Régi nagy Exit-esként szerettem volna hallani Marco Nastic-ot is, de korai játék ideje miatt neki sajnos csak a végét kaptuk el. Elsősorban Stephan Bodzin miatt mentem le első nap. Egyesek azon panaszkodtak, túl sok volt a kiállás (ezt mondjuk nem igazán értem, mit vártak!?), de abban igazat kell adjak, hogy sokkal inkább volt szállós, mint táncolható. Fél évvel ezelőtt hallottam Berlin-be, ahol dinamikusabb volt és tempósabb, de ott egy techno line up közepére tették. Itt Adriatique és Tale of Us között zenélt és érezhető volt, hogy az este koncepciójához és a többi fellépő stílusához alkalmazkodott. Ettől függetlenül éppúgy tudtam élvezni az agysejteket rezegtető lágy dallamait. Kint a kocsinál egy rövid pálinkázás után mentünk tovább Jamie Jones és The Martinez Brothers b2b-jére. „Enyhén” ittasan boldogan élveztem, de azért én is tisztába voltam vele, hogy 1-1 nekem kedvező track után a ’Donna Summer’-féle diszkózásukat csak a befolyásolt állapotom miatt tudtam így megélni. Tale of Us-t már nem hallgattuk meg, de a visszajelzések szerint mindenki el volt ájulva 3 órás játékuktól.

Ez volt az a nap, ami kicsit a „minek mentem oda” kategória volt. Csak Dejan Milicevic érdekelt, fiatalkorom nosztalgikus emlékeit felidéző céljával akartam meghallgatni. 19-kor megpróbáltuk összerántani a magyarokat a parton egy gyors meetingre a Sonus Festival Group Hungary csoport nevében. A korai időpont miatt azt hittem csak páran jönnek el, de meglepődve konstatáltam a többiek lelkesedését. A közös fotón 37 főt számoltam, ebből vonjuk le azt a két idegent, aki poénból random odaszaladt a fotó erejéig és fogalmunk sincs milyen nemzetiségűek voltak 😀

A találkozó után mentünk a Kalypso-ba Dejan-ra. Gyakorlatilag üres volt a tánctér, ami nem lepett meg. A fiatalok nem ismerik a szerb legenda nevét, mások a trendi Boris Brejcha-n tomboltak, a többség pedig csak később indult le a fesztiválra. Hiszitek vagy sem, ez így volt tökéletes! Dejan Milicevic pont leszarta, hogy alig 10-15 ember áll vele szembe, ugyan olyan élvezettel zenélt nekünk. Csakis nekünk… annak a pár rajongónak, aki kizárólag azért volt ott, hogy ennek a szerb művésznek a zseniális ’balkán techno’-ját hallhassa Horvátországba! (Remélem érzitek benne az iróniát!) A vége felé lassan váltott át keményebb stílusra és vezette fel az estét I Hate Models előtt. Tudom mennyire népszerű a srác, tehetségesnek is tartom, de valamiért nem tudok azonosulni vele. Nem tudok ráhangolódni, nekem káosznak tűnik a zenéje. Dallamos vs. döngölés, acid után hardstyle, trance stb. Mindeközben hallom, hogy amit csinál, azt magas szinten műveli, technikailag pro a gyerek. Jól szelektál, több zene önmagában nálam is betalált, de nekem sajnos ez a stílus kavalkád nem jön át. Ciki/nem ciki, Kobosil-ról sem volt túl sok infóm azon kívül, hogy itthon is meg vannak érte őrülve. Viszont megértettem, miért nem éreztem a vágyat korábban, hogy utána járjak mit játszik. Ez a velem egyidős kis német suhanc olykor a hardtechno stílust már erősen súrolja, amit nehezen emésztek meg 2019-ben. A közönség ettől függetlenül imádta, én meg közben azt figyeltem, hogy a múltban félmeztelenül csámcsogó, kezekkel magasban verető tánctechnika mennyire kifinomultabb lett és már csak zsizsegnek, mint a hangyák 150-160 bpm-re topogva. Végül aztán kemény 15 percig bírtam csak ott megmaradni.

Egy tartalmas alvásból azzal ébresztettek a többiek, hogy Chris Liebing live streamjét nézik és rohadt jó. Ezért gyorsan összekaptuk magunkat és kb. 9-re le is értünk. Első alkalommal a NOA is részese volt a SONUS programnak, de csak ez az 5 órás Liebing szett erejéig. 4 év alatt most jártunk először ebbe a klubba. Ez is feelinges volt, Chris és a közönség hamar belakta és otthonossá varázsolta a helyet. Valóban tökéletes volt a német techno ikon játéka. Fél éve hallottam Liebinget és ott kicsit csalódott voltam, hogy a tavaly megjelent új albumának beteg világát még nem tudta annyira beleintegrálni a szettjébe. Ennyi idő éppen elég volt rá, hogy behozza lemaradását, örömmel hallgattam elvont játékát. Intelligens, kifinomult, sötét és beteg hangzásával sokkolt. Kis iszogatás után Dax J-el folytattuk az estét. Az egyik olyan előadó volt, aki most debütált a SONUS-on, ráadásul Ben Klock előtt lépett fel. Nem tudom inkább melyik tényezőből eredendően, de maximálisan színvonalas produkciót hozott. Nagyon konzekvensen válogatott sötét, de fogyasztható technot játszott. A szett után megpróbálta a másik oldalról is átélni a SONUS feelinget, járt-kelt a közönség között, asszimilálódott, szerintem nagyon átjöhetett neki is a rendezvény és a hangulat.

Ben Klock szintén most lépett fel először a Sonus színpadán és egy ilyen erős Dax J játék után már majdnem elkezdtem aggódni, hogyan fogja ezt überelni. Kétségeim hamar szerte foszlottak, magas labda volt még neki is, de lecsapta és egy laza kidobóssal hergelte tovább a közönséget. Eddigi tapasztalataim egyik! legjobb Ben Klock szettjét éltem át. Figyelemmel kísértük, hogy folyamatosan a zenélésre fókuszál. Olykor felnézett, a szeme körbejárt a tánctéren, vigyorgott egy nagyot, kézfeltétellel és egy kis közös tánccal kommunikált az emberekkel. Majd újra csak a technikával törődött és azzal, hogy óramű pontossággal percenként végezze ki a közönséget. Mindezt szemmel láthatóan élvezte, hiszen minden alkalommal sunyi vigyor ült ki az arcára, amikor csekkolta a lent uralkodó állapotokat. Nem mellesleg olyan zseniális múltbéli zenékhez nyúlt hozzá, mint Josh Wink – Don’t Laugh, melynek pillanatában meglepődtem, hogy a környezetünkben miért csak ketten néztünk egymásra és üvöltöttük, hogy „Hihihahahaha”!? De mi így is jót nevettünk rajta! Napfelkeltés zárótrackjével, a Subzero-val pedig varázslatos pillanatot teremtett… lent a tánctéren még sötét, pokoli hangulat uralkodott, de felnézve a színpad mögött már megannyi színekben káprázott az égbolt.

Előző este után sokáig tartott a szieszta, későn keltünk és későn is érkeztünk le a fesztre. Derrick May régóta vágyam volt, hogy a Sonus-on hallhassam…vagy úgy egyáltalán bárhol, amióta először éltem át személyesen B my Lake-n. Közel másfél órát sikerült élvezni a detroiti legendából, aki zseniális érzékkel pörgeti mai napig a lemezeket. A detroit techno lendületessége, hangzása és Derrick nyers keverési technikája (a kevesebb néha több alapon) még mindig lenyűgöz. Mint ahogyan attól előre tartottam, egy időbe tették Richie Hawtin-al és nem lepek meg senkit, de minden percét sajnálom, amiről lemaradok az ő esetében. Így is magamat meghazudtolva tovább maradtunk picit Derrick-en.

Richie 2 órát játszott, ami nem túl sok, de ilyenkor annál tartalmasabb. Hozta magával saját fényesét és VJ-jét is a még komplexebb audiovizuális élmény érdekében. A két óra első felében keményebb, magasan ciripelős technot játszott. Aztán elérkezett az én időm, mikor is Richie technikusa vörös fényárba borította az egész Papaya-t. Tudtam mi következik: a full letisztult, igazán sötét és deepes minimal techno á’ la Richie Hawtin! Főszerepben a dob és a basszus, a gyilkos hajlamú dallamok és mély hangzás. Mellé párosult a külön a Sonus/Papaya-ra tervezett saját vizuál és a hozzá illő fénytechnika. Tökéletes volt az összhatás, vibrált a levegő, pulzáló energia szabadult fel a tánctérről, a közönség megőrült és tombolt. Itt meg is említeném azt a „hölgyet”, aki az egyik pálmafáról lógva őrjöngött, majd egy képzeletbeli kötélen húzta magát el a pultig, avagy azt magához. Mindegy is, az ő fejében valószínűleg úgy húzták az agyát a hangok, hogy tettlegességig fajultak a gondolatai. Hatalmas arc lehet a csaj, belopta magát a szívembe! 😀
Egyik pillanatban ismerős dallamok csendültek fel, hirtelen nem is tudtam honnan ismerem csak éreztem, hogy erre most egy jó nagyot fogok táncolni. Fel is vettük videóra, hogy később legyen alkalmunk utána járni mi volt ez a zene. Reggel a szálláson már beugrott, hogy erre őrültem meg Time Warp-on is, ahol szintén rögzítettük, de hiába kerestem hetekig. Kiadatlan volt, ahogy még most is az. 2 órán keresztül már hárman próbáltuk megtalálni, mindhiába. A videót közben feltettem Insta-ra is, hogy másodjára borít ki vele Richie és valaki mondja már meg mi ez?! Majd kaptam egy üzenetet. Maga a producer írt, hogy az ő trackje és nemsokára fog jelenni. Azért elbizniszeltük a demot és végre hallgathatom éjjel-nappal. Ilyen sem történt soha velem, hogy egy ennyire kutatott zenére ily módon bukkanjak rá! Na de végülis ki ez a srác akinek így promózza Hawtin a zenéit? Lehet, hogy új felfedezett érkezik a Minus-hoz? :-O Azt azért adnám nagyon!

Utolsó este óriási tömegre készültünk, napközben bejelentették a szervezők, hogy Solomun és Sven Vath miatt a Papaya és Aquariusba elfogytak a napijegyek is. Pár órával később jelezték, hogy a Kalypso-ba is telt ház van, most már senki ne induljon útnak. Délután tettünk egy gyors oda-vissza utat, ugyanis már régóta vártunk az alkalomra, hogy élőben lássuk a Bicep párost. Egy ideje nagy hatással vannak ránk lágy, dallamos és érzelmes zenéikkel. Imádtam őket, csak remélni mertem, hogy ilyen bemutatkozást várhatok tőlük. Olykor csak behunyt szemmel átadtam magam a zenének és élveztem a varázslatos pillanatokat. Érdekes volt látni, hogy a Cosmopop főbb szervezői is mind ott voltak, a TW alapítója, Steffen még lent is táncolt a tömegben. Ezek szerint lehet, hogy ők kedvelték meg annyira a Bicep duót, hogy meghívták maguknak a fesztiválra? Végülis megtehetik és a közönség reakcióit látva még jól is sült el. 😀

Este Sven Vath-re értünk vissza, akiben még sosem kellett csalódnom Sonus-on. A többiek nagyon húztak magukkal Seth Troxlerre ezért átmentünk, akit szintén nagyon szeretek. Nehezen találtam a helyem, kicsit húzott a szívem vissza Sven-re közben tetszett Troxler is, de valószínűleg inkább már csak nyűgös voltam a fáradtságtól. Azért csak-csak eltipegtem Troxira, aki hol egy Kid Kudi számmal trollkodott, hol meg egy „Kraftwerk- The Telephone Call” –al sokkolt. Utóbbi arra utalhat, hogy mennyire alázatosan készül ibizás fellépésére, ahol a Kraftwerk-el léphet fel egy színpadon.

Seth után még nem igazán akartam elengedni a fesztivált, nehezen fogadtam el, hogy mindjárt vége. Ezért még visszaráncigáltam mindenkit utoljára Solomun-ra, hogy elbúcsúzhassak az idei SONUS-tól. (Persze még volt egy after hátra, de az már nem olyan, az nem adja ugyan azt az érzést!). Nagy mázlimra éppen jó pillanatában fogtuk el Solomun-t, jó zenéket tett fel egymás után, még egyszer utoljára megkaptam azt az igazi, intenzív SONUS feelinget, ami miatt szeretem ezt a rendezvényt. A többiek azt hitték itt fogok ragadni, de mondtam nekik, nyugalom! Adjanak 20 percet, Solomun szettjei hullámzóbbak, mint maga az Adria éjjel, szóval addig ki akarom élvezni. Ez pont így történt, ahogy mondtam. Amint a harmadik gyenge tracket rakta fel, akkor könnyes búcsút vettem a 2019-es SONUS Fesztiváltól.

Amúgy is pihenni kellett, mert ki nem hagynám Sonja Moonear reggeli afterszettjét. Ez nálunk már bevett hagyomány. Annyira szeretem, hogy állandóan lerángatok mindenkit, aki nem alszik. És lásd, mindig megköszönik akkor is, ha korábban nem is ismerték a kisasszonyt. Az after természetesen tele volt kritikán aluli emberekkel, de van egy búvóhelyem ahonnan nem látni rá a közönségre, de a dj pultra viszont igen. Volt egy csaj, aki nagyon nagyba volt. Épp mögé állt szigorú szemekkel, keresztbe tett kezekkel egy biztonsági őr, akinek a fülében dugó volt olyan, amit egy zsinór köt össze. A csaj olyat vállalt, hogy kihúzta az egyik füldugót a biztiboy füléből, odaemelte a sajátjához és elkezdett táncolni, mintha abból hallgatná a zenét. Hatalmas jelenet volt, visítottam! Egy pillanatra a biztiőr is elmosolyodott, de tartotta magát és gyorsan tovább állt. Sonja-nak is voltak gyenge pillanatai a 3 órás szett alatt. Olyan sokszor kellett bakelitet keresgélnie a táskából, hogy egy kicsit leült a zene, mire megtalálta a megfelelő lemezt. XD Aztán jöhetett az utolsó tánc a végsőkig, egy régi Alex Under – Gris zenével újra beindult a finálé. Végül dél után nemsokkal leváltotta őt Bihn és mi is hazamentünk.

Már negyedik éve csak jó emlékekkel és tapasztalatokkal térünk haza SONUS-ról. Többen panaszkodtak, hogy a pultosok lehúzták vagy a biztonsági őrök bunkók. Velünk hasonló sem történt. Volt olyan biztonsági, aki reggelre olyan jól érezte már magát, hogy a színpad mellett csapatott és videózta a fellépőt. Bár a guide füzetbe is felhívják a figyelmünket, hogy akkor fizessünk, ha kaptunk számlát… én mindig kaptam blokkot és megszámoltam a visszajárót. Egyszer lepődtem meg, hogy első nap még 0,5 l-es cola-t kaptam 30 kunáért az Aquariusba, másnap pedig csak dobozosat. Megnéztem a füzetet és ott is a kis Cola van feltűntetve ilyen áron, szóval gyakorlatilag még én jártam jól első körben. Láttam egy kommentet, amiben jelezték, miért nem írjuk bele sose a beszámolóba, hogyan viselkednek ott az emberek. Egyrészt mert nem illik, de ha ennyire ragaszkodik hozzá az illető… akkor igen, valóban lehet kiábrándító állapotokkal találkozni a fesztiválon. Ezúttal 84 országból érkeztek látogatók, különböző kontinensekről, más-más kultúrából. Rengeteg az olasz az ország közelsége miatt, akik pl. hírhedten alján viselkednek. Mindenki azért jött, hogy jól érezze magát! Aki ilyenen fennakad az vagy irigykedik, vagy nem igazi zenefanatikus, mert ahelyett, hogy a színvonalas szolgáltatás és a zene minőségén sokkolna, ezekkel foglalkozik.

(btw: Nem kell Magyarországon kívül bulizni, ha nem bírod elviselni, ahogyan a külföldiek szórakoznak! Az ilyet bezárnám egy órára Time Warp-on a 3-as terembe és megnézném hány perc után kezd el könyörögni, hogy hozzuk ki onnan!!!)

Olyan zenei impulzust kaptunk a héten, amitől még most is zsizsegnek az idegek a testemben. Bár fizikailag picit elfáradtunk, de szellemileg jó időre feltöltődtünk! Örömmel olvastuk a Sonus Festival Group Hungary csoportban, hogy többen hasonló élményekkel tértek haza, mint mi. Boldogsággal tölt el, amikor sikerül akár csak 1-1 embert is elcsábítani egy ilyen rendezvényre, aki egyben az elektronikus zene szeretete és a hasonló igények által olyan extázisba ragadva tér haza, amit nehezen enged el napok múltán is. Már csak ezért is kicsikarom magamból ezt a beszámolót, betegen, melóból hazaérve, szabi után (persze együttérzés nélkül) fullba leterhelve… mert ha csak 1-el több embernek is felcsillan a szeme és jövőre hasonlóképpen éli meg a SONUS-t, akkor úgy gondolom MÁR MEGÉRTE!