Dőre módon beígértem egy albumkritikát, az új Blockhead korongról. Ámde az csak november kerül ki a ’boltokba’, és bárhogy könyörögtem, Tony Simon (vagy a szósöljét csináló random arc) az istennek se akarta átdobni a cuccot. Mivel rendkívül produktív zeneszerzőről van szó, nem siettem a nemlétező pártkönyvem visszaadásával és mentem el azonnali önkéntes munkatáborba. Helyette inkább górcső alá vettem az előző Blockhead albumot, ami még mindig csak néhány hónapos.

Mindig fura, ha egy zeneszerző két albumra való anyagot is ki tud adni egy évben, ám Tony hajlamos ilyen húzásokra – két éve is két albumot tolt ki, amiket jól meg is járatta a Dürer Kertes fellépésén. Emlékszem, egy napon volt a Trickyvel. Ha már Tricky megvolt, akkor evidensnek tűnt a hasonlóan nagy kaliberű, ám jóval kevesebb médiafigyelmet kapó Tony megsasolása. Nem is bántuk meg. Az idei első albuma, a Free Sweatpants, szintén komoly politikai- és társadalomkritikával együtt jön, ahogy ezt korábbi 13 albumán sem rejtette véka alá. Nézzük milyen lett!

Hip-hopból jövök

Az album felváltva dobálja nekünk a hip-hop betétekkel tűzdelt keménykedéseket (ezeknél itt az alapokban bújik meg az ördög rendszerint), és a finomságos, megaszofisztikált trip-hop ópuszokat . Szokás szerint vendégekkel megpakolt korongot kaptunk, ahol Aesop Rock neve egyáltalán nem lep meg senkit, lévén Tony szokta producelni a rapper legtöbb számát. A Kiss The Cook egy hangulatos ’60as évekbeli absztrakt funk hangulatot áraszt, amire kimondottan kontrasztos Aesop Rock dumaáradata. Hasonlóan absztrakt a Tree-vel megspékelt Frank is, amit vicces loopok tesznek egyedivé. A Deeperstill számomra egyértelműen az egyik jolly-joker az albumon a géppuskanyelvű Homeboy Sandmannel a mikrofonnál. Ahogy darál másodpercről másodpercre azt kívánom, bárcsak ilyen lenne a hip-hop manapság, nem pedig Lil ez meg az nyávogós trappeskedése. Ezt csak a Blue Veil übereli az album vége felé, ami a ’90es évek nyugati parti rappjeit idézi a keményre vágott zongoraalapokkal és Hemlock Ernst szövegeivel.

Újragondolt trip-hop

Az igazi íze a Blockhead albumoknak mindig az igazi trip-hop számok, amik némileg eltávolodnak a hip-hoptól, ám az alapok mégis át vannak mentve egy teljesen más környezetbe, ezáltal egy teljesen más alteregóként manifesztálódnak újra. Így indul az album, a Dream On című hip-hop zongora alappal, és mindössze kétsoros szöveggel, mégis olyan erős hangulata van, mint amikor heveny másnapossággal küzdve kell letolnod egy reggeli misét vasárnap a Hitgyüliben. Vicces kis játék alakul ki a Rock’em Sock’em Hop című számban, ahogy a profin alávágott méllyel van tompítva az absztrakt jazzes elemeken nyugvó furulyaszerű hang, mintha valaki éppen csak skálázna. A Weeping Willow és a By Myself Meeting ha lehet még elszálltabb lett, mint egy átlag Blockhead szám, amik közben végig azon töprengsz, vajon okos döntés volt-e leállni a szívással. Ehhez a vonalhoz csatlakozik szervesen a Tinder In The Time Of Cholera és a Make America Gape Again, amik már címük miatt is minimum megmosolyogtatnak, de ha belegondolunk, komoly üzenetet is hordoznak. Ezen üzenetek kibogozását meghagyom nektek, mert már így is elég hosszúra nyújtottam ezt a cikket.

Itt te is ledod csekkelni:

Verdikt

Nekem bejön az album, nagyon is. Többnyire nem mellélőni a hősünk. Most sem teszi. Ha hiper-intelligens alapokra vágysz, amik a hip-hopban gyökereznek, de mégis valami új impulzust szeretnél, vagy ha épp a ’90-es 2000-es évek trip-hop mozgalma elindított benned valamit, már meg is találtad, akit kerestél.  A New Beat hathatós közreműködésével pedig meg is hallgathatod az album és az új album anyagát október 9-én, a Dürer Kertben! További info az eventen. Hopp most veszem észre, hogy már harmadjára megy a Blue Veil, hiába na, király ez a szám!