Nehéz valószínűtlenebb helyet találni egy fesztiválnak, mint Moynaq: egy álmos halászvárosról beszélünk, amely a kiszáradt Aral-tó partján fekszik, a Karakalpakstan régióban, Üzbegisztán autonóm köztársaságában. Moynaq aligha nevezhető mostanában egy boldog helynek, miután kiesett a kikötővárosok nyüzsgő világából. A szovjet-éra alatt a túlzott gyapottermelés kimerítette a helyi vízellátást. Az Aral-tó lett a világ egyik legsúlyosabb környezeti katasztrófájának helyszíne.

Igen, pont egy ilyen elhagyatott környezetben zajlott le Üzbegisztán első elektronikus fesztiválja. Az esemény neve a Stihia nevet viselte, amely oroszul a “természet erejét”, valamint “elemeket” jelent. Első körben kísérletnek indult, hogy az elektronikus zenét kiemeljék abból a ködből, amelyben az elmúlt években pihent és felhívják a világ figyelmét a tó pusztulására. 

A Szovjetunió felbomlását követően egy elnyomó, diktatórikus hatalom szerezte meg az uralmat az üzbég társadalom felett, amely mindent az ellenőrzése alatt tartott, a filmektől a zenékig. Az Uzbeкnavo, Üzbegisztán mára feloszlott zenei cenzúrafelelős testülete betiltott minden olyan zenét, amely nem a népzenei kategóriába sorolható. Ezek a megszorítások az egész üzbég generációból hálószoba DJ-t kreált, akiknek nincs hozzáférése nyilvános rendezvényhelyszínekhez. 

Yura, a Taskentből érkezett fényképész, aki szintén részt vett a fesztiválon – meséli, hogy rengeteg fiatal osztja meg a reménytelenség és elszigeteltség érzését a városban. “Almaty (Kazahsztánban található) tökéletes hely, ha bulizni vágysz és szereted az alternatív vagy az underground zenét. Amíg Almaty vagy Biskek (Kirgizisztánban található) óriási plakátokon kürtöli szét a legnagyobb elektronikus headlinerek nevét és építi az underground kultúrát, addig Taskentben az élet szinte megszűnik napnyugta után.” 

A nappal ügyvéd-este DJ, Otabek Suleimanov volt a megálmodója és megalkotója a Stihia fesztviálnak. Ambíciózus vágya volt beindítani az elektronikus zene terjedését Üzbegisztánban. Otabek eredeti ötlete egy kisebb vinyl-es összejövetel volt Taskent külső részén, azonban  az Amerikában látott sivatagi fesztiválok mintájára Otabek úgy döntött, hogy életre hívja az eseményt a kiszáradt Aral-tó partján. Köszönhetően az aktuális kormány nyitottságának a turizmus fellendítésére, Otabek zöld utat kapott Mirziyoyev elnök irányítása alatt, hogy megrendezze a fesztivált. Nazira-val, a helyi feltörekvő elektronikus csilaggal való szoros barátságnak köszönhetően Otabek meg tudta hívni a moszkvai ARMA17 rezidens DJ-jét, Dasha Redkina-t és Grúzia egyik legtermékenyebb producerét, HVL-t. 

Otabek beismerte, mikor először meglátogatta a helyet nyár elején, megfordult a fejében, hogy abbahagyja a szervezést. “Amikor látod az összes ottani problémát, a munkanélküliséget, a vízhiányt, a mérgező talajt, akkor átgondolod, hogy érdemes-e egy nagy táncteret kidobnod a semmi közepére vagy inkább hagyod az egészet a fenébe.” Amikor a szervezők áprilisban bejelentették a fesztivált, óriási visszhangot kapott az online közösségekben és a reakciók lenyűgözőek voltak. Ezeket a reakciókat látva Otabek és csapata úgy döntött, hogy megteszik az első lépéseket. “Tudtuk, hogy ez a fesztivál egyfajta próbaverzió lesz, ezért úgy döntöttünk, hogy a programot egy 10 órás estére korlátozzuk.” 

A fesztivál napján a résztvevők nagy részét fehér autóbuszok hozták Nukusból, amely Üzbegisztán hatodik legnépesebb városa. A teljes, 200 kilométeres utazás a rendőrség kíséretével zajlott. A buszok nagyon lassan haladtak a repedésekkel és lyukakkal tarkított úton, amelynek megtétele 4 és fél órába telt. 

Artyom és Yesbol két gyermekkori barát, akik körülbelül 1000 kilométert utaztak Aktauból, hogy részt vegyenek a fesztiválon. Nikita Iksanov a fesztivál egyik főszereplője Orgatanatos nevű kísérleti zenei projektjével. Nikita geológus és 1200 kilométert, nagyjából 20 órát tett meg barátaival, hogy itt lehessen. Poros autójára támaszkodva meséli, hogy mekkora jelentőséggel bír ez a mai esemény az üzbég kultúra szempontjából. “Egy független ország vagyunk már 27 éve és ez az első alkalom, hogy bármi hasonlót rendeztek volna az országban! Ez valami hihetetlen!”

Amikor a buszok elérték az út végét, Moynaqnál már óriási tömeg verődött össze a helyieknek köszönhetően a színpad előtt: idős hölgyek hagyományos öltözékben csecsemőjükkel a kezükben és kuncogó tinédzserek – mindannyian a kíváncsiság és az izgalom egyvelegével figyelték az érkező fiatalok csoportjait. Néhányan fényes neonruhákban, mások teljes raver-felszerelésben tündököltek. Ezzel a furcsa kulturális találkozással kezdődött meg a fesztivál élete. A rendőrség és az üzbég nemzetőrség elszeparálta a fotósokat és a bulizókat egymástól, ezáltal a szegregáció kellemetlen érzését kiváltva az emberekben. Maria Breslavets, taskenti DJ, techno és house ütemekkel próbálta felmérni a közönség hangulati állapotát. “Ez volt az első alkalom, hogy felléptem egy fesztiválon. Taskentben még mindig nincsenek erre a műfajra alkalmas helyszínek, tehát ez egy hatalmas lehetőség volt a számomra.”- mesélte Maria.

Egy görögdinnyét és sült halat majszoló helyi hölgy is megosztotta gondolatait a fesztiválról: “Mindannyian nagyon jól szórakozunk, még ha ez egy kicsit fura is számunkra. Egyáltalán nincs ellenemre, a város még sohasem volt tele ennyi élettel! Ki tudja, talán egy nap ez a vad ugrálás és a tánc visszahozza a vizet. Valójában ez egy nagy, közös ima!” – mondta nevetve.

HVL (a.k.a. Gigi Jikia), Grúzia egyik leghíresebb elektronikus zenei művésze. Többször megfordult a Berghainban, valamint a Bassiani rezidenseként éli az életét. Épp próbálja melegen tartani sapkáját, mivel a sivatagban hidegek az éjszakák. “Még sohasem voltam ilyen messzire a Távol-Keleten és az egészet teljesen szürreálisnak érzem.” – ismerte be Gigi, a fesztivál egyik legjobban várt fellépője.

Két félmeztelen fiú, Burning Man-stílusú oxigénmaszkot viselve nagy lelkesedéssel pörgette fel a tömeget. Azt mondták mindenkinek, hogy vendégek az éghajlatváltozás által létrehozott poszt-apokaliptikus jövőből. 

Anderi Lee, az Interchain nevű techno-punk duó egyik alapítótagja is megszólalt. Ők taskeni születésű lakosok, akik 12 éve hagyták el országukat: “Őrület látni, hogy mekkora változások mentek végbe az elmúlt időszakban. Egy ilyen fesztivál megrendezése elképzelhetetlen lett volna pár évvel ezelőtt!” Mire az Interchain a színpadra lépett a tömeg már extázisban volt és feladta a leckét a rend őreinek a bulizók és fotósok további sikeres elválasztása szempontjából. Úgy tűnt, a helyiek nagyon élvezik a zenét, és csodálatos látványt nyújtott, ahogyan a fesztiválozók ütemesen ugrálnak fel és le, miközben a fényjáték megvilágította boldog, mosolygó arcukat. 

Az orosz techno-duó “What’s happening” című száma közepén a fesztivál hirtelen és váratlanul abbamaradt. A látogatók hitetlenkedve nézték a színpadot, miközben egy elhamarkodott bejelentés történt, miszerint a fesztivál a végéhez közeleg és a látogatókat visszavárják jövőre is. Kiderült, hogy a helyi önkormányzat vezetője kongatta meg a vészharangot, mivel úgy látta, hogy a fesztivál egy hatalmas bulivá válik. A fesztivál korai vége rendkívül bosszantóan hatott, mivel pont akkor történt, mikor a helyiek és a vendégek közötti szakadék szertefoszlott. 

Az a tény, hogy a helyi hatóságok meghátráltak, mutatja Üzbegisztán jelenlegi helyzetét. Beszélnek a reformokról és a liberalizációról, de egy olyan országban, ahol bármilyen nyilvános megmozdulást ilyen régóta és ilyen mértékben korlátoznak, ott könnyen elképzelhető, hogy a jövőben is gyakori lesz mindennemű fellépés az ellen, ami egy kicsit is eltér a normától. 

Ezt követően a legtöbb taskenti bulizó a tábortűz körül telepedett le, miközben sok messzebbről érkezett látogató még mindig a nemtetszését hallatta. Az emberek mindent megtettek, hogy életben tartsák a fesztivál szellemét: zenéltek hordozható hangszórókon keresztül, verseket, történeteket osztottak meg egymással, sokan pedig instant tésztát ettek. ☺  A nap a kora reggeli órákban a horizont fölé emelkedett. Ekkor valaki felmászott egy rozsdás halászhajóra és elkiáltotta magát egy olyan tó irányába, amely mára már nincs a helyén: “Stihia!”

Otabek, aki rengeteg időt és pénz fektetett a projektbe, óvatosan optimista maradt. Az Akusztikai Kar (The Faculty of Acoustics) elnevezésű kezdeményezésének célja egy kortárs zenei közeg kialakítása workshopokkal, szemináriumokkal és vendégelőadókkkal, helyi és külföldi producerekkel egyaránt. “Biztos vagyok benne, hogy itt is változtatni tudunk a dolgokon Grúziához hasonlóan!” 

A Stihia fesztivál megismétlése sajnos meghiúsult néhány ember sajátos elvárásai miatt, de egy kimondottan befogadó és nyitott eseménynek bizonyult, amely oly módon hozta össze az embereket, amely szinte elképzelhetetlen volt Üzbegisztánban ezidáig. Ez már önmagában is nagy eredmény.

Forrás: [Electronic Beats]