A libanoni tüntetések sokkal inkább hasonlítanak egy durva bulihoz, mintsem egy pusztító és agresszív felkeléshez.

Kedd éjfél van, Bejrútban az utcán hömpölygő tömeg éppen egy fehér kisteherautó köré összpontosul a Mártírok terénél.  Egy BMW csikorgó kereke gomolygó füsttel lepi el az utcát és ezen keresztül érkezik meg az utcagyerekekből, tehetős diákokból és maszkos félmeztelen férfiakból összeverbuvált tömeg. Páran a furgon tetején hangtechnikát szerelő két alaknak kiabálnak.

Már kilenc napja, hogy a libanoni tüntetők az utcára vonulnak, miután az állam egy új adórendszert szeretne bevezetni, amelynek értelmében  többek között a Whatsapp-os hívásokat is napi 0,29 dollárra adóztatná. A hatalmas tüntetések robbanásszerű megjelenése az ország bankjait, egyetemeit és éjszakai szórakozóhelyeit bezáratta, így rögtönzött rave-bulik alakultak az ország elhagyatott épületeiben és a tüntetések útvonalain.

A tüntetések eddigi utolsó hulláma inkább hatott egy kemény, bulizós ünneplésnek, mint bármiféle erőszakos vagy pusztító aktivizmusnak, azonban a téren parkoló furgon körüli tömeget megosztja az aggodalom, miközben a tetőn éppen a hangtechnikát szerelik össze. Ha az egyik oldalt kérdezzük – Bassamék – akik a kisteherautót és a hangszórókat bérlik, eléggé tartanak tőle, hogy hamar a kormánypártiak célkeresztjében találhatják magukat. „Nem vagyunk benne biztosak, hogy ma játszanunk kéne” – mondta kételkedve. „Nem akarunk túl nagy jelenetet rendezni a keletkezett politikai légkör miatt. Még tíz percünk van eldönteni, hogy mit tegyünk.”

Aki otthonos Libanon underground életében az messze elkerüli az ország igen csak megosztó politikai tüntetéseit – de ez most valami teljesen más. Azon kívül, hogy végre szembeszállhatnak a kormány korrupciójával és az adóemeléssel, a tüntetések tökéletesek arra, hogy az állam szektarianizmusa (pártpoltikája) ellen is felszólalhassanak. Ahelyett, hogy az emberek az államvallásként alapított pártjainak zászlaját lengetnék, az utcákon csakis a libanoni zászló látható.

„Idáig még sosem voltam egy tüntetésen sem!” – mondta Fonzo, egy bejrúti DJ, aki jó barátságot ápol Bassam-mal. „De amikor megérkeztem a Mártírok terére és láttam, hogy zászlók vannak mindenütt, akkor tudtam, hogy ez most más lesz.”

A tüntetések e hulláma látványosan különbözik a többitől.  Sokan attól tartanak, hogy az ország beágyazódott szektarianizmusa végül erősebb erő lesz, mint az kevésbé megosztott társadalom létrehozására szolgáló új mozgalom. Már számos támadásról és agresszióról számoltak be a kormányellenes tüntetők. Kérdések merülnek fel abban is, hogy a bulizás és az engedély nélküli rave-ek megfelelő tiltakozási-formát jelentenek-e, főleg ha egy ilyen komoly problémával  állnak szemben.

A bizonytalanság és a nézeteltérések ellenére a tömeg optimista. „A forradalom kezdete óta alig aludtam!” – mondja az egyik félmeztelen férfi, izzadva és vigyorogva, miközben egy hatalmas libanoni zászlót lenget. “Egész nap az utcán tüntettem, és egész éjszaka buliztam.”

A kántálás ünnepléssé majd táncolássá változik, amint felcsendül az első szám – Zaki Nassif „Rajeh Yittammar” című számának house remixe. Ez alapvetően egy arab népdal, amely a libanoni polgárháború egy darabkája. A cím szó szerinti fordításban annyit jelent, hogy: „Újjá fogjuk építeni!” A remix Rony Seikaly, libanoni producer és korábbi NBA játékos kezének nyomát viseli. A mű közvetlen válasz a tüntetőknek, a zeneszámot pedig az október 21-ei Soundcloud-ra való felkerülését követően néhány órával már az utcán is lehetett hallani.

A tömeg őrjöngve hallgatja Libanon polgárháborújának house indulóját. Ahogy a zene beindul, a tömeggel együtt a DJ is új erőre kap. Elengedve eddigi kételyeiket, minden zászlóst a furgonhoz hívnak és a tömeget sörrel kezdik locsolni. Egy szakállas hipster egy fiatal szír menekülttel táncol, aki virágot árult az utcán. Az idegenek vodkát és cigarettát osztogatnak egymásnak.

„A vallás nem létezik, ha mindenki ugyanazon a helyen van, és ugyanolyan ütemben táncol. Az emberek itt szeretnek belépni egy olyan helyre, ahol elveszíthetik ezt a szektariánus identitásuk.”

Másnap egy másik, szabad pártokat szervező tiltakozó azt tanácsolja, hogy látogassak el az „Egg” névre keresztelt brutalista moziba. Az épület ugyanis a polgárháborúban megsérült, mostanra pedig Bejrút egyik legnagyobb underground szórakozóhelyeként tartják számon.

Az épületbe lépve sötétség tárul elém. Csak pár fényszóró ég, a DJ pult alul, betonlépcsők között helyezkedik el a hajdani mozivászon előtt. Nincs nagy tömeg és a kiáltásokat tökéletesen visszaveri a mozi régies betonszerkezete.

„Egyesek azt mondják, nem kéne ilyen időkben buliznunk” – mondja Goose, az est DJ-je „De azt hiszem, jogunk van erre. Libanon maga a káosz. Nem tudjuk, mit hoz a jövő, és ez a legjobb módja annak, hogy kicsiben is létrehozzuk azt az együttműködő és egységes közösséget, amelyet az egész ország számára is kívánunk. “

A spontán rave-mozgalom szimbóluma lett a válságban lévő Libanonnak.  Érdekes, de a politikai bizonytalanság idején ez a mozgalom mutatta meg azt az embereknek, hogy hogyan tudnak együtt dolgozni anélkül, hogy a vallási identitásuk miatt megkülönböztetnék egymást. A zenének ereje van, a zene összehoz! ☺

Forrás: [Mixmag]