A zene óvodás koromtól, maga a disco feeling a 70-es évek közepétől volt főszereplője életemnek. A zeneóvodában kezdődött, majd a középiskola iskolarádiójával és a sulibulikban diszkósodott.

A boltokban főként a magyar (Omega, Metró, Hungária, Illés, Bergendy, Neoton…) és néhány más szocialista országban gyártott lemez volt kapható. Emlékszem egy bulgár válogatás lemezre amiről mindig csak sötétedés után, Terry Jacks ‚Season in the Sun‘ című, lassú dalát játszottuk ezzel a Luxemburgi rádiótól származó szöveggel: „Nincs olyan zene amire nem lehet táncolni, ha két fiatal szereti egymást.“ Sőt, még a rázós mikrofonba is cuppantgattunk.

Az innét-onnét, külföldről avagy a Múzeum körúti nepperektől megszerzett, néhány eredeti Rolling Stones, Led Zeppelin, Deep Purple, Emerson Lake & Palmer, Uriah Heep, Pink Floyd lemezek tulajdonosai abban az időkben díszvendégnek számítottak, ha hozták néhány lemezüket a buliba. Még a jóval gyengébben szóló, és a már csak elhasználódott nyomóformákat megkapó indiai Dumdum vagy Jugoton lemezei is ovációt tudtak okozni.
Az egyetlen TV csatornán fekete-fehérben este 10-ig volt adás, hétfőn adásszünet. Viszont néhány műsorának főcímzenéjét annyira imádtuk, hogy a TV hangszórójából felvettük magnóval, és hogy hosszabb legyen 2-3-szor összevágtuk. A különleges és igényes, mindenki által már hallott nyugati zenékkel nagy meglepit és sikert arattunk a bulikban.

Így járt az akkori legnagyobb kedvenc, a Delta zenéje melyet az elektronikus zene egyik megalapítói készítettek, kizárólag analóg készülékekkel a Philips kutatási laborjában. Csak jóval később derült ki számunkra is, hogy kik az elkövetők. Tom Dissevelt és Kid Baltan varázsolt el barátaimmal együtt, a még 1957-ben megjelent ‘Song of the Second Moon’ című dalával.

A Hét című műsor régi szignáljában a Led Zeppelin ‚How Many More Times‘ című dala, majd ugyanitt később Vangelis, a Panorámában a Tangerine Dream, az Ablakból a Space is első hallásra bekerült a mi és a köz tudatába is.

1975–ben megörököltük a negyedikesektől az iskolarádiót és ezzel együtt néhányunk a „felmentést“ is a fárasztó torna órák nagyrészéről.

A nagyszünetben a beépített osztályhangszórókból szólt a műsorunk, a sulibulikon lemezjátszóhoz adott HI-FI hangfalpárral, sokszor az osztályokból leszedett összekötözgetett hangszórókból, valamint1 db leharcolt zenekari hangfalból szólt a zene, ha jól sikerült kiszámolni az Ohm számokat.

Ma már 60, de akkor is, mikor ezt a remek hangcuccot használtuk már 15 év telt el 1960. Május 16. óta, amikor felfedezték a lézer fényt, igaz mi erről a velünk egyidős csodáról nem igazán tudtunk. Akkor (és ahogy nézem még ebben a részben is) csak a prizmáig jutottunk, az is leginkább a Pink Floyd imádott, KVADROFONBAN nyomott ‚Dark side of the moon‘ lemezborítójának volt köszönhető.

Sötétedés után, jobb híjján, karácsonyfa izzósort villogtattunk neon gyújtópatronnal, a mikulás zacskó színfólia volt, és ha nagy buli volt valamelyikünk egyik kezével legyezgette a csöves erősítőket a másikkal ha úgy alakult kapcsolgatta még a helység világítását is. Ilyesmi hatást 1 évvel azelőtt, a szózat megzenésítőjéről Egressy Béniről (aki Sajókazincon született) elnevezett művház színháztermében egy Bergendy koncerten láttam. Demjén a ‚darabokra törted a szívem‘ instrumentális (zenekari) részében lassított mozdulatokkal „földhöz csapkodta“ gitárját, és ezt a mozgást stroboszkóp fénye darabolta szét. A strobiról jut eszembe, hogy a 90-es évek elején hónapokig röhögtünk azon a lányon aki odajött a dj pulthoz és ezt kérte: „Szia! Ne haragudj, de légyszíves kapcsold ki azt a fényt, hogy hol látok, hol nem látok.“

Azóta eltelt annyi idő már, hogy a barátaink által gyártott stroboszkópok éveken kersztül jelezték a balatoni viharokat és az amerikai filmekhez is ők adták a „villámot“ , így nem kellet megvárni a mennydörgős zivatart a forgatáshoz.

Egy év múlva‚ ‘76-ra szintet ugrottunk és egy gombot megnyomva a Quarc óra piros számokkal már újabb időket jelzett. A Boney M-el begyűrűzött a disco hullám, külföldi számok és színes fények. Kékesen világítottak a hófehér gézingek és melltartók a fojtótekercses UV lámpa fényében, fénypöttyök forogtak a padlón és a falakon. Szinte elszédültünk a saját készítésű, üvegessel apróra vágatott, földgömbre ragasztott tükördaraboknak, egy grillsütő motornak, egy diavetítő fókuszált fényének és fél liter kevertnek (császárkörte likőr és rum keveréke) köszönhetően.

A felvételekről és a néhány lemezről mindenkit boldoggá téve szóltak a külömböző zenei stílusú dalok. A fentebb említett progressszív vagy pszichedelikus rock zenekarok, a Beatles két zsenijének Lennon és Mccartney dalai mellett ott voltak Chinn–Chapmann szerzőpáros istállójához tartozó előadók is, mint Suzi Quattro, Sweet, Slade, Smokie, Mud, és Blondie…

Majd a rágógumi zene, a Glam rock hanyatlása után tőlük jött az Exile, majd a ‘80-as években Pat Benatar és Tina Turner is nagy sikerrelt énekelte dalaikat, sőt a ‘90-es évekre is jutott sláger tőlük az Ace Of Base-nek is. ‘70-es évek közepétől, miután lerakta a fakanalat, az NSZK-ból ontotta a disco slágereket a kezdetben szakácsként dolgozó Frank Farian. A Boney M, Eruption, Chilly, Sigue Sigue Sputnik, vagy No Mercy… akik mind világsztárokká váltak.

Zenei producerként, dalszerzőként és énekesként is tolta. Ő volt a Boney M kellemesen mély férfihangja, ő énekelte az első Boney M slágert is, melynek címe és szövege egy mondatból áll: ‘Baby do you wanna Bump?‘ Volt kedvünk „Bump“-ot táncolni, ami zene ritmusára a különböző testrészek, a térd-csípő-fenék.. összeérintését jelentette a táncpartnerrel. 16 évesen nagyon izgalmas volt. Azt viszont soha nem gondoltam volna, hogy így közel a hatvanhoz, több ezer dj tanítása után, még táncórát is fogok tartani nektek!

Miután velünk együtt Belgiumban, Hollandiában és az NSZK-ban is így jártak ezzel a slágerrel, a Boney M név mellé ideje volt keríteni arcokat is. Mint a táncleckén is látni Liz Mithell lett a fő női hang, jött még egy énekesnő, egy szépségkirálynő is került a csapatba és érkezett egy örökmozgó férfi táncos és showman Bobby Farrell aki élete végéig (2010. december 30.-án találták meg holtan a szentpétervári szállodai szobájában) szinte csak tátoghatott Farrian hangjára.

Jött a Daddy Cool és a csapat az 1974-es Eurovíziós dalfesztivált a ‚Waterloo‘ című dalával megnyerve, a startoló Abba elsőszámú riválisává vált. Az Abba féle ‚Mamma Mia‘-hoz hasonlóan a Daddy Cool-ból is készült sikeres musical. Ők voltak az első nyugati zenekar, akik 1978-ban a Szovjetúnióban turnézhattak. Ők is eljátszották ott frenetikus sikerrel, mi is eljátszottuk Kazincbarcikán az „őrült oroszról“ szóló Rasputint, melyet a Magyar Rádió betiltott, mert hogy sérthette az orosz elvtársaink érzékenységét.

Farrian későbbi, szintén világhírű kettőse, a Millie Vanilli a Grammy díjátadók érzékenységét sértette, sőt itt a 80-as évek vége felé már botrányosan végződött a tátogásuk és visszavonták tőlük a díjjat.

Ez az évtized, mármint a 80-as évek a 3 angol dalszerzőnek Stock-Aitken-Waterman triumvirátusnak hozta meg a nagy sikereket és a több mint 60 millió font bevételt, igaz 40 millió lemezt el is kellett adni hozzá.
A zenéik közül több mint 100 dal volt Top 40-es sláger az angol kislemezlistán.

Végig diszkóztam 44 évet, de ezekben az években, sőt még 5 évvel ezelőtt is, csak ösztönösen igyekeztem olyan zenéket játszani amelyeknek jó rezgése van.
4 évvel ezelőtt egy fizikai és mentális krízishelyzetemnek, és egy kis „magambafordulásnak“ köszönhetően már nagyon is tudatosan teszem.

Megérezve az óriási szeretetet, melyet tőletek kaptam és kapok, minden idegszálammal azon vagyok, hogy úgy tegyem kellemesebbé napjaitokat, úgy válogassam a zenéket, hogy aurát simogassak, építsek közben. Rájöttem és ráéreztem a gondolat és a kimondott szó erejére. Hideg verítéként szaladt végig rajtam a felismerés egy 1993-as történet kapcsán.

A leghangulatosabb egyetemi klub az Új Vár klub után a „Rockban a legnagyobb“ E klub nagytermének hétvégi discójában voltam rezidens dj, és évtizedeken át pörgettem itt is a legfrissebb és legjobb tánclemezeket. A népligeti klub a rock zenekarok között is nagyon népszerű volt, itt bontogatta a szárnyait, többek között az Irígy Hónaljmirigy, és a Sing-Sing.

Itt hozott egy kazettát Abaházi Csabi az új daluk demójával és mondta, ha van kedvem játsszam. Másnap szombaton mikor játszottam a dalt a kazincbarcikai Akropoliszban 2000 ember énekelte együtt hogy mi történjen az agysejtekkel és a májjal. Egy agykontroll tanfolyam elvégzése után most már nem játszanám le, sőt még a címét sem írom ide. Csak pozitívan programozzunk!

Hálás vagyok nektek és Bálint Györgyinek, aki egy kiváló tanító. E szándéktól vezérelve, majd elvégezve tibeti hangtálas, gong és egyéb hangterápiás tanfolyamokat már tudatosan úgy állítom össze a szetjeimet hogy csak pozitív és jó rezgésű zenék kerüljenek bele.

A Jó rezgésekről jut eszembe!

Tini koromban a zenei lexikonokat bújva megakadt a szemem egy bejegyzésen, ami minden idők egyik legdrágábban felvett kislemezéről szólt. 50.000 dollárért, 1966-ban (!) és hónapokon keresztül készült az egyetlen dal, ami aztán number 1 volt amerikában és Angliában is, sőt a kritikusok minden idők egyik legjobb rock kislemezének tartják. Erre kaptam fel a fejem, de számomra legérdekesebb az egész dalban egy különleges hang volt. A Beach Boys ‚Good Vibrations‘ kislemeze tartalmazta a „jó rezgéseket“ és egy hangot mely akár a szférákból vagy mint megtudtam akár 1920.-ból is szólhatott volna.

Ekkor készítette el a világ egyik legelső elektronikus hangszerét egy orosz tudós Leon Theremin. Nagyon érdekes a hangszer és a feltaláló sztorija is.

A szovjet kormány szponzorálta a közelségérzékeléssel kapcsolatos kisérleteket és eközben találta fel.A hangszert meg sem kell érinteni, fizikai kontaktus nélkül lehet rajta játszani. Az egyik kéz gesztusaival játszák a dallamot, a másik kéz pedig a hangerőt szabályozza.

Miután Leninék bevetésre kerültek, megcsinálták a balhét és a szocialista forradalmat, Themerin a hangszerével először európában koncertezett majd amerikába ment. 1928-ban itt szabadalmaztatta hangszerét, ami a világ első analóg szintetizátora.

Theremin a harmincas években alkalmanként 10 Theriminnel, csellókkal és egyébb hangszerekkel nagy koncerteket adva elbűvölte az egész világot. Úgy tűnik a KGB-t is sikerült. 1938-ban eltünt New York-i lakásából és a Szovjetunióban találta magát a szibériai börtöntábor laboratóriumában. Itt is termékeny évek következtek. A Theremin elveit felhasználva elkészített egy olyan készüléket, mely egy fafaragásba építve, 1945-ben néhány héttel a 2. világháború vége előtt, a Szovjetúnió „barátsága gesztusaként“ háborús szövetségesének és az USA moszkvai nagykövetének ajándékozott.

A“Thing“ nevet viselő, az Egyesült Államok nagy pecsétjét ábrázoló ajándék 7 éven keresztül lógott a falon a nagykövet irodájában és közvetítette a szovjet ügynököknek a beszélgetéseket. Nehéz volt felfedezni, mert kicsi volt, nem volt benne tápegység vagy aktív elektronikai alkatrész, korlátlan időtartamú volt és csak akkor sugárzott jelet, ha távolról besugározták. 1952-ben buktak meg vele.

Kb. ebben az időszakban gondolta újra ezt a földönkívüli hangzású hangszert egy fiatal Moog nevű angol mérnök, aki mind a mai napig gyártja és forgalmazza is a készüléket.

Neki is köszönhetően és nagy örömünkre sikerrel használják azóta is filmekben, megszólalt és szól ma is remek zenészek kezében (Jimmi Page / Led Zeppelin, Brian Jones /Rolling Stones…) sőt a földönkívülieknek is készítettek vele koncertet amit kisugároztak az ürbe.
Illényi Katica a legjobb művészei közé tartozik

A fenti előzmények után Thereminnek csak1991-ben sikerül visszatérnie az USA-ba, majd 1993-ban, 97 éves korában Moszkvában halt meg. Rám azonban nem kell sokat várni, már egy hét múlva itt leszek. Visszatérek tanmesékkel, Moog varázslóval és a szintetizátor bajnokokkal, a CD lemezeket (is) tapogató lézer fény hátán érkezem!