A house és a jungle közelebbi rokonságban állnak egymással, mint azt sokan gondolnák, ráadásul szaftos epizódként a két műfaj egy rövid ideig „kavart” is egymással a 90-es évek második felében – ebből a viszonyból született a speed garage. Életerős, mégis rövidéletű fattyústílus volt, imádtuk, és imádnánk, ha feltámadna. Rewind selectah!

A kezdetek

A kiváló angol zenei újságíró, Simon Reynolds a Wire magazinban közölt esszésorozatában a hardcore continuum kifejezést alkalmazta a brit újítású elektronikus tánczenei hangzások változási-fejlődési folyamatára, találóan definiálva ezzel gyakorlatilag a brit basszuszene genealógiáját. Ennek a kontinuumnak a kiindulópontja a jamaicai bevándorlók által meghonosított, a dub-reggae-dancehall mellett hiphopot és electrót is kultiváló  sound system kultúra és az Amerikából importált house/techno lemezek hangzásvilágának metszéspontjából eredő bleep techno, 1989-től. Bleep techno nélkül nem lett volna breakbeat techno (alias hardcore rave, vagy csak szimplán hardcore), amiből mutálódott aztán a jungle/drum’n’bass, abból a UK garage, majd a különféle oldal- és keresztágak, a bassline, a grime, a dubstep, a UK funky. Mi most ennek az idővonalnak a közepére csévélünk vissza, a 90-es évek második feléig.

1995-re Londont már leterítette a jungle-láz, burjánzik a színtér, a fekete külvárosi fiatalok saját új zenei identitásra találtak. A jungle klubesteken a lazítást szolgáló termekben jellemzően soulos-dallamos garage house szólt, amerikai vagy ezt a hangzást mímelő angol lemezekről, gyakran pár fokkal gyorsabban, hogy a közönség azért ne veszítsen a lendületből. A felpitchelt garage jól működött a vasárnapi aftereken, illetve az ebből kinőtt „Sunday scene” bulijain, ahol a dj-k főként az instrumentális verziókkal dolgoztak – az ének így nem torzult, ha felhúzták a tempót -, ráadásul az MC-k könnyen rászövegelhettek a zenére. (Ezt a trükköt aztán átvették a kalózrádiók, melyek stílusformáló szerepe itt sem elhanyagolható.) A későbbi új hangzás szempontjából ugyancsak kulcsfontosságúak az ekkortájt megjelenő nyersebb, súlyosabb basszusú New York-i garage house-ok, a Masters At Work dolgai, illetve Todd Edwards vokálokat és ritmusokat töredékekre vágó technikája – ezek szökdécselő ritmusú 4/4-zenék könnyeben sasszéztak be a szilánkosra tört ritmusokra hegyezett fülekbe. Ebből a közebből nőttek ki olyan későbbi UKG nagykutyák, mint Matt „Jam” Lamont, DJ Spoony a Dreem Teemmel és a R.I.P. Productions, akiknek saját labele, az 1995-ben indított Ice Cream Records előkészítette a terepet a speed garage-nak. Az új irányzat berobbantásához azonban megint csak egy amerikai kellett.

Mégpedig az elektronikus tánczene egyik legnagyobb zenei kaméleonja, aki nemcsak simán képes belehelyezkedni bármilyen stílusba, hangzásba, de elég gyakran nagyot is gurít bennük – Armand Van Helden. A multikulturális hátterű (anyja francia-libanoni, apja holland-indonéz), világlátott, és már akkor sok stílust kipróbált dj-producer 1996-ban ütötte meg a főnyereményt Tori Amos Professional Widow-jának remixével, ami egy csapásra a sztárok közé emelte. Miközben élvezte a sikert és az egymáson taposó nagy kiadók ajánlatait, rákapott a jungle-ra (korábban mind a house, mind a rave-színtéren pörgött, így ez adta magát); összehaverkodott Goldie-val, Grooveriderrel és a többi főmuftival, ráadásul a fejébe vette, hogy benyomja magát a dobbasszus-nagypályások közé. Ez sehogyan sem akart összejönni, így megfordította a dolgot, és kitalálta, hogy ha a house nem fér be a jungle-ba, akkor a jungle-t viszi be a house-ba – és ezzel tulajdonképpen feltalálta a speed garage-t. Az első fecske a CJ Bolland-féle Sugar Is Sweeter „Drum’n Bass” mixe még inkább a Professional Widow-remix vonalát vitte tovább ’96-ban, de a Sneaker Pimps triphop zenekar Spin Spin Sugar kislemezdalából  kinyert, ’97 tavaszán kijött  „Dark Garage” átdolgozásban már minden a helyén: a pattogós. cinekkel felütött, de folyamatos svunggal húzó masszív garage house alap és a jungle tipikus kellékei, a time stetchelt (hangmagasság-változás nélkül megnyújtott) énektöredék, a mormogó torzított szubbasszus, a „riadóztató” effekt kerek egészet alkot, egy új összvér underground hangzást. Ezen a formulán bindzsiztek még tovább a hazai pályán az angolok, a hatásvadász dropokkal operáló, felgyorsított house+jungle hibrid elnyerte méltó nevét a zenei sajtótól, és kezdetét vette a hardcore continuum új – átvezető – szakasza.

Ewen Spencer

A csúcs

A speed garage regnálása rövid volt, szinte egy villanás, 1997-ben bedurrant, 1999-re kipukkadt. Ugyan gyorsan kipörgött, teljesen soha nem halt meg; felszívódott más stílusokban, közben sikerült tovább örökítenie a hangzáskészletét.

A speed garage-nek kezdettől két válfaja futott párhuzamosan: egyrészt az AVH-sablont tovább reszelő, a jungle-ból (illetve azon keresztül a dub/reggea-hagyományokból) bátran markoló nyersebb, harsányabb, macsóbb vonal (visszafelé játszott morajló szubbasszusok, ragga/dancehall ének- toasting minták – „special request”, „selectah” -, gunshot és sziréna effektek, rewindolások), másrészt a jungle-hatásokat visszafogó, kifinomultabb, „csajosabb” és fankibb urbánus variáns (ez a UK garage úgy általában). Hallgasd meg a R.I.P. Productions Double 99-ként jegyzett Ripgroove–ját  és Scott Garcia A London Thingjét ugyanabból az évből, ’97-ből, ugyanazon hozzávalókból kikeverve, mégis ugyanannak a színnek két külön árnyalatát hozzák. Mindkettő abszolút klasszikusa a stílusnak, de míg utóbbi a klubokban hódított, a Ripgroove hatalmas sláger lett, bejutott a top 20-ba és közel egymillió példány fogyott belőle. Hogy a címével játsszunk: ez a groove feltépte az overgroundba nyíló ajtót a speed garage számára.

Ha van a speed garage-nek posztercsapata, akkor az a 187 Lockdown. Danny Harrison és Julian Jonah duója gyakorlatilag kidolgozta a mindentvivő speed garage soundot, ami elég kommersz, hogy a popközönség is megegye, de azért az underground élét sem kerekítették le teljesen, plusz azonnal felismerhető. 1997-98 közötti, jól eltalált (film)zenei motívumokra építő kislemezeikkel (Gunman, The Don, Kung-Fu) bevették a slágerlistát, akit nem remixeltek, az nem létezett (ha csak egyet lehet, akkor ezt), és még mellékesbe is gurítottak egy dupla A-oldalas bombát (Gant: Sound Bwoy Burial / All Night Long), a szűk színtérről ők jutottak legközelebb a hagyományos popsztársághoz. 

A kiadók, ahogy pár évvel korábban kiaknázták a jungle/drum’n’bass szcénát, úgy most kapkodtak a speed garage remixek után (Armand sem maradt ki a buliból ha már tőle indult, na és persze Todd Terry is befigyelt). De ami a klubokban működött (lásd a Freestylers-mellékprojekt Sol Brothers már határozottan pumpálós remixei), az a popplaccon nem; a crossover még Robbie Williams hátán sem sikerült –  a Serious Dangertől a fülbemászó és kellően rádiósra polírozott Deeper épp hogy befért a top40-be. 

Könnyű belátni, hogy ez a zene túl nyers és piszkos – másképpen: suttyó – volt a brit mainstreamnek (sokat kellett fordulnia a világnak a grime széles népszerűségéig), így amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan eltűnt a zenei fősodor és a tömegmédiát fogyasztó nagyközönség szeme elől – ráadásul a tánczenei elit is lenézte. A „fentről” kiközösített speed garage ennek ellenére az undergroundban vidáman ficánkolt, és nevéhez hűen sebes mutálódásnak indult; 1998-ra a bevett receptet követő hangzásból mindent kihoztak, amit lehetett jöhettek az új ötletek, összetevők, irányok. Van Helden egy Goldie-remixszel megint jófelé lőtt, és a „Gangsta Garage” elnevezés is tökéletesen passzolt a big beattel/breaksszel kacérkodó speed garage soundhoz (mint ez a korai Stanton Warriors-remix vagy ez a Sol Brothers-trekk), amit a Renegade Master Fatboy Slim-verziója zárt rövidre. Hasonló hibridhangzással álltelő az acid house-, majd rave-színteret megjárt Mark Ryder, aki Ruff Da Menace projektjével egyedi színt vitt a speed garage-ba sok breakbeattel, hardhouse-os pumpával és mindenféle basszusnehéz adalékkal. A DJ Supreme alteregóval a club chartokra berobbant Nick Dresti (később Lady Gaga „személyi dj-je”) ugyancsak ütős új receptet kutyult ki speed garage alapra, a Loop Da Loop néven jegyzett remixeit a hardstep house-nak hívta.

Mások a hardcore continuumon visszafelé kutakodtak ihletért: ez a szám a bleep technónól merít, de megkapta a speed garage-kezelést ez a hardcore rave-alapvetés akárcsak ez a jungle-klasszikus, a Rock The Funky Beat dramenbéz-sláger 187 Lockdown dubja pedig maga a „speed drummage”. (A legközelebb a jungle-höz viszont a Loop Da Loop tánctérfelszántó Lisa Stansfield-remixe jutott, na meg ez a roller) De a speed garage második hullámának spektrumán találunk egészen deep darabot sőt, trance-es elszállást is. 

Néhány producer/formáció, akiknek a nevét érdemes kiemelni a sorból: 2Deep, Michael King, Pied Piper, és a speed garage meg nem énekelt hőse, a mai napig aktív Jeremy Sylvester, a G.O.D., az M.F. Project , a Twyce As Nyce és még tucatnyi alteregó mögött (ebben a videóban  azt is megmutatja, hogyan csinálj speed garage-et).

Fotó: Ewen Spencer.

Mindeközben a speed garage regionálisan is kettészakadt. A hagyományosan a keményebb és gyorsabb tánczenékre (hard techno, happy hardcore) vevő Észak-Anglia rákapott a speed garage irgalmatlanul pumpálós ágára, és – egyre inkább fehér producerek révén – elvitte az arrafelé népszerű hard house irányába. Az északiakat lekezelő, magukat mindig is ízlésrendőröknek tekintő délieknek ez már túl „prosztó” volt, a londoni szcéna 180 fokos fordulattal inkább a speed garage puhább vonulatához tért vissza, lassabb tempójú, kiglancoltabb, letisztultabb, r&b-s elemeket beemelő simulékony klubhangzáshoz, ezzel szofisztikáltabb, szexibb és „luxibb” vibe-ot kapott a piszkosságot,  hektikusságot és jungle-hatásokat szinte teljesen levetkőző zene, és vele az egész szubkultúra, amit úgy ismerünk: UK garage.

Hatások és utóélet

A kérészéletű speed garage tehát csupán markáns nyitánya volt a bő fél évtizedes regnálást hozó UK garage-korszaknak, egyben fontos bevezető epizód a hardcore continuum következő évtizedes etapjához. A szökdécselő ütemű UKG (a ficánkolás persze megvolt a speed garage-ben is), illetve a 4/4 ritmust lefelező ága, a 2-step 1999-2001 között csúcsra járt, a néhány évig tartó diadalmenet megannyi popslágert és kereskedelmi sikert hozott. Ennek aztán vége szakadt, amikor a „puccos” UKG-t a 00-ás évek első felében elsöpörte a 2-stepből kifejlődött „proli” grime – de ugyanebben a stíluskeresztező, kavargó érában tört fel a dubstep (beborult oldal) és UK funky (napfényes oldal).

Mindeközben északon, a speed garage utolsó mentsvárában formát öltött a négynegyedes pumpát megtartó, előtérbe tolt, „éneklő” basszusokkal és soulos vokálokkal operáló bassline / niche / 4×4 (egy korai kezdemény, és egy másik), a yorkshire-i születésű DJ Q úttörése nyomán (a szcéna vezéregyénisége pár éve tisztelgett a speed garage előtt.) Ugorjunk úgy tíz évet, és a bassline-t visszalassítva megkapjuk a jacking house-t, és ha most a 2020-as évek derekán járnánk, a sorhoz biztosan hozzá tudnánk tenni egy újabb irányzatot, mely magában hordozza a speed garage zenei génkészletét.

Eredeti formájában ugyanakkor már csak elvétve bukkan fel a speed garage, az utóbbi bő évtizedben maximum stílusgyakorlatként; az eddigi utolsó speed garage-slágernek a Beeper tekinthető 2008-ból. Mellé tehetjük még a Project Bassline-tól ezt az „újsulis speed garage-t” ugyanabból az évből, majd az EDM-színtérről ide rángatható a My Digital Enemy és a Zeds Dead egy-egy kiruccanása. A stílusvisszatérések húsz éves ciklikusságát alapul véve már bőven itt lenne az ideje a speed garage reneszánszának.

Tanácsok dj-knek

Ha eddig teljes értetlenség/érdektelenség övezte itthon a UKG-t speed garage-ostól, 2-stepestől, nullához közelít az esélye, hogy ez a jövőben megváltozzon, ekkora le-/kimaradást képtelenség is lenne pótolni. De egy bass music szettbe bármikor becsúsztatható, jár a riszpekt az oldskoolnak, ahogy bevállalós eklektikus szettekben sem lenne kockázata egy-egy speed garage floor fillernek (és hát melyik nem az). A jacking house hazai táborának pedig, ha van ilyen, eleve kötelessége (lenne), hogy tudja, és továbbadja a töri leckét. Szóval, tessék bátran játszani! ☺

Ewen Spencer. És a R.I.P. Productions – 187 Lockdown – Michael King – Jeremy Sylvester