Na várjunk, mitől lenne retro stílus a progi, amikor most is egy rakás ilyen zene van a Beatporton? Hát éppen ez az: amit ma proginak neveznek, az valójában nem is az. De akkor mi az a progressive house?

Néhány éve az ausztrál Luke Chable petíciót indított, hogy a Beatport cserélje le a szerinte megtévesztő progressive house stílusjelölést a valóságnak inkább megfelelő Big Room House vagy Commercial Dance címkére. A stílusbesorolás krónikus probléma a digitális zeneáruházakban, nem egy hangzást „térített el” a téves katalogizálás (és most ennek az okaiba ne menjünk itt bele), de talán a progressive house járt a legrosszabbul. Pörgessük végig a wikipedián az ide sorolt előadókat, és kiket találunk: Armin van Buuren, Hardwell, Martin Garrix, Kaskade vagy messzebb ne menjünk, StadiumX mint progressive house? Ez csak valami félreértés. EDM-szupersztárokról, a maguk nemében remek producerekről beszélünk, de azt nem állíthatjuk, hogy a zenéjük jellegében előremutató, hangszerelésében folyamatosan alakuló lenne – márpedig a progressive szó ezt jelenti. (A sors iróniája, hogy utóbb Luke Chable is beállt a kommersz sorba.) A progresszív persze tág fogalom, könnyebb belőni, hogy az elektronikus tánczenéből mi NEM fér bele (a stadionokra és fesztiválokra optimalizált, legkisebb közös többszöröst kiszolgáló válfaja ilyen), és az, hogy milyen hangzást jelöl, természetéből fakadóan folyamatosan változik, immár 30 éve. Mi itt az eredeti első hullámára fókuszálunk, az 1990-1995 közötti időszakra, amit valóban kirobbanó progresszivitás jellemzett: nem voltak határok, bármi lehetséges volt a 4/4 alapú elektronikus tánczenében.

[Playlist a cikkben szereplő 120 zenéből – érdemes elindítani, miközben olvasod a cikket]

Gyökerek

A progressive house az acid house-robbanást követő „öskáoszból” formálódott Angliában. A nyolcvanas-kilencvenes évtized fordulóján ugrásszerű fejlődésnek indult a mai értelemben vett elektronikus tánczene, pillanatok alatt alakultak ki új hangzások, és ezek leágazásai, fúziói, földrészek és országok közötti kölcsönhatásai (a lemezboltok, és a belőlük „táplálkozó” dj-k közvetítésével). Bleep techno, acid techno, new beat, trance, italo house, balearic/chillout és még sorolhatnánk – példátlanul eklektikus pezsgés jellemezte ezt a még újszülött műfajt (és jellemzi nyilván azóta is). Anglia első saját tánczenei mozgalma a 90-es évtized kezdetén a rave-színtérben összpontosult, az elhagyott épületekben vagy félreeső szabadtéri helyeken tartott rave-eknek hamarosan kialakult a saját zenéje, a pörgős és eufórikus breakbeat techno. A klubokban ugyanakkor évek óta jobbára „ugyanaz a lemez” ment; vagy a kor hi-nrg diszkózenéje vagy amerikai (és amerikai mintára készült) house – valaminek történnie kellett. A vált(oz)ás előszele ott volt a levegőben, már csak a különféle irányoknak kellett egy csomópontba összeérni. 1990-ben aztán kisült egy forró új, speciálisan brit hangzás, amely klubokban fogyasztható formába gyúrta bele a kor formabontó ötleteit, törekvéseit. 

B-j: Renegade Soundwave – The Orb

 

Az alapot egyfelől a house európai variánsai adták, inkább a melodikus deep és funky vonal, hangsúlyosan a szárnyaló-hullámzó szintifutamokban erős olasz zenék (a kismillió klasszikusból mondjuk a Last Rhythm , a Risky, az After The Storm, illetve kis mértékben a pumpálós euro- vagy club-house, másrészt a gyorsabb-feszesebb ütemekkel, kígyózó dallamokkal és hipnotikus hatással operáló trance korai – jellemzően német – mezőnye (Age Of Love, Dance 2 Trance). A progressive house mindig is house és trance között táncolt, a határvonal más a kezdetekkor el- és összemosódott.

Szintén akkoriban gyűrűzött be a szigetországba Ibizáról a nyugis-lazulós-elszállós balearic hatás (ami aztán a Café Del Mar-válogatások chillout-trendjébe fulladt), ezzel párhuzamosan az Orb feltalálta a dubból, puha breakbeatekből, környezeti hangokból, random szövegfoszlányokból kevert ambient house-t (az iskolateremtő Little Fluffy Clouds-ból bújt elő például a Deep Forest, de a dubból ugyancsak mélyen merítő Renegade Soundwave úttörő szerepe sem kérdéses (ők a breakbeat technóra is vitathatatlan hatással voltak). A house, a trance, az ambient/chillout sajátosan angol kereszt-beporzási folyamatai a tánczenén kívül is működtek, akár a popban (St. Etienne, Blue Pearl), a posztpunkban (Finitribe) vagy épp indie-rockban (Pop Will Eat Itself), mialatt a tánczene ugyancsak inspirálódott a popból, és akkor a mindezzel párhuzamosan futó, dance-t és rockot összeboronáló Madchester-vonalról, vagy a Primal Sream örökbecsű Screamadelica albumáról nem is szóltunk. 

Mindezekből kifolyólag 1990-ben már egymást érték a stíluskutyuló, vegyes felvágott zenék, mint az Ultraviolettől a Kites (a későbbi trance-himnuszokból ismert Maria Nayler énekesi debütálása), a Bokadilo az Arieltől (a későbbi Chemical Brother Tom Rowlands első formációja), Marina Van Rooy éteri-érzéki énekével a Sly One, a Bitter B Girls Moroder-basszussal pulzáló new beat-piano house kevercse,  Djum Djumtól a törzsi dobokkal és kántálással megvadított Difference, a Shamentől a Progen (a slágerré lett változatban Move Any Mountain) Paul Oakenfold-remixe, vagy a Future Sound Of London-tagok Mental Cube aliasától a jövőbe mutató Q . Mai fejjel is könnyű belátni, hogy a fent vázolt szédületes zenei kavargásban-kavarodásban (amely ma már természetes, de akkor ez felért egy forradalommal) a klubberek nem igazán tudták hová sorolni az ilyen trekkeket, igaz, ez akkor senkit sem érdekelt – a stílusnak csak két év múlva lett neve.

 

B-j: Ariel – The Shamen – Marina Van Rooy – FSOL

 

A Mixmag 1992 júniusi számában jelent meg egy riport egy izgalmas új színtérről, melyet a cikk szerzője, Dom Phillips (a lap későbbi szerkesztője, legsikeresebb korszakának meghatározója) progressive house-nak keresztelt. „There’s a new breed of hard but tuneful, banging but thoughtful, uplifting and trancey British house” – írja, majd így folytatja a jellemzést: „Progressive House we’ll call it. It’s simple, it’s funky, it’s driving, and it could only be British.” Phillips az akkoriban uralkodó irányzat, a rave és a garage alternatívájaként definiálja a friss hangzást, amely szerinte érettebb, mélyebb mint a rave, viszont energikusabb és nem veszi magát olyan halál komolyan, mint a garage. Ámen. A progressive house tipikusan emelkedett hangulatú, de energikus 4/4 tánczene húzós-feszes dobalapokkal, dubosan puffanó basszusokkal, rengeteg(féle) perkával, arpeggio-szintiszőnyegekkel, hosszú intrókkal, kiállásokkal és felpörgésekkel, lebegtetős-úsztatós effektekkel. Harmóniákban tekervényes dallamokban, illetve érzelmekben, hangulatokban, atmoszférákban gazdag, a témákat fokozatosan kibontó, majd váltogató építkezős kerethangzás, amibe fűszerezésként egzotikus ütőshangszerektől indie gitárokon át operaáriáig, törzsi kántálástól kórusimitáción át filmidézetekig, világzenei motívumoktól spirituálékon át természeti hangokig bármi belefért, ha a tánctéren működött. 

Kezdetek

Visszamenőleg a Leftfield duó 1990-es bemutatkozó számát szokás a progressive house origójaként kijelölni, és bár valóban a Not Forgotten tekinthető az első átütő trekknek a zsánerben, a szintén londoni React 2 Rhythm bő fél évvel korábban kijött debütálása joggal pályázhat a tényleges elsőségre. (Nem meglepő, hogy a brigád következő számát a Leftfield remixelte. Előbbiek kiadója, a Hard Hands és még inkább utóbbiak otthona, a William Orbit vezette Guerilla label kulcsszerepet töltött be a progressive house felfuttatásában, 1992-ig nagyjából ők uralták a pályát, kéz a kézben. A Hard Hands alapvetően a Leftfield kiadványait gondozta (kiemelkedik a ’92-es Songs Of Life, a Guerilla viszont ipari mennyiségben szívta fel az ifjonc producerek munkáit, élen a D.O.P. partibombáival. (A két kiadó újabb remek kollabja 1991-ből a Supereal – Body Medusa Leftfield-remixe.

 

B-j: Leftfield – React 2 Rhythm

A következő évben aztán több fontos új szereplő sorolt be az eklektikus kluborientált brit house-zenéket pártoló kiadók közé: Londonban a Brainiak Records és a Cowboy Records (a társalapító Dean Thatcher The Aloof formációja is itt kezdte, illetve Glasgowban, Skóciában a Soma Quality Recordings (a társalapító Slam duó is itt kezdte – érdekes adalék, hogy a maga idejében a számot koppintó, tempósabb olasz verzió volt népszerűbb). 1991-ben az új brit house-hullám feltűnt a populárisabb klub/dance zenékre szakosodott nevesebb kiadók. mint a Deconstruction és az FFRR /London radarján, sőt, az indie-k is észlelték (lám a Mute-nál ez a remix, a Mixmagnek köszönhetően pedig 1992 nyarán átlépte a szaksajtó figyelemküszöbét. A progressive house zenék mennyisége ekkorra közelít a kritikus tömeghez, az irányzat készen áll, hogy bevegye a klubokat és egy szűk underground réteg kis titkából nagyobb tömegek kedvencévé váljon. 

A csúcs

1992-ben tetőzik a rave-színtér és ezzel a lendülettel lejtmenetbe vált, az addigi béke-szeretet-egység akolszellemét felváltja a pártosodás, a zenei táborokra szakadás. A közönség egy része pörög tovább az egyre nyaktörőbb tempójú rave-mutációkon (darkdcore – későbbi nevén jungle, happy hardcore), míg azok, akiknek ez már túl gyors vagy túl „agyatlan”, más zenék után néznek. A ’92-re megizmosodott progressive house az egyik nyertese ennek a bomlásnak, nagy számban vonzza be a megcsömörlött, „kiöregedett”, de még partiképes ex-ravereket. Az irányzat kilő, és a következő pár évben a sztratoszférában hasít.

1992 nyarán egy újabb fontos bázissal erősödik a szcéna, Glasgowban a legendás 23rd Precint lemezbolt elindítja a Limbo Records-ot, az első három megjelenésük mind 20 ezer példány fölött fogyott (az 5-ös sorszámú meg szó szerint fenséges. Belehúzott a Cowboy (egy, két, hár), továbbra is rajta volt a témán a Deconstruction (oda szerződött a kiváló Justin Robertson dub-house formációja, a Lionrock), a Hooj Choons a kommerszebb euro house irányból szállt be Felix Don’t You Want Me slágerével, de a fő zászlóvivő a Guerilla maradt. 

A label minőséget tartó bőséges terméséből is kiemelkedik két megjelenés/formáció. Az illegál / freetekno közegből kinőtt Drum Club megbabonázó bemutatkozó száma maga a mély techno-hipnózis, ezt a verziót rongyosra játszotta az  MTV Party Zone (a dub-reggae-s testvérdarabja hasonlóan delejező). Szintén ’92-ben tűnt fel a kiadónál a Spooky duó, és ugyan a bemutatkozó Don’t Panic a héliumosított Pixies- és Beastie Boys-énekmintákkal inkább poén, de az ezt követő Land Of Oz egyértelműsítette, hogy Charlie May és Duncan Forbes zenéje egységes koncepcióra épülő, markáns saját hangzásvilággal bír (és ennek része a felgyorsított vokálmintákkal való bolondozás) – színre lépett az irányzat első zenekarként működő és kezelhető formációja, „a progressive house Orbitalja”. (Nem mellékesen, az Orbital a Brown Album idején simán leiskolázta a színteret olyan tételekkel, mint a Lush vagy a Halcyon

A Spookynál is sikeresebben ostromolta a rádiókat és a slágerlistákat a Sunscreem: az öttagú dance-pop zenekar indulása egybeesett a progressive house felfutásával, jó érzékkel lovagolták meg, két perkeft slágert hátrahagyva (azért klubokba szánt remixben az igazi a  Love U More és a Perfect Motion) .

B-j: Spooky – Sunscreem

A progressive house ’92-es évjárata már egyértelműen kijelöli a három fő irányt: a deep / vocal / tribal house-ra felhúzott csapás az „egyenes” középút, míg az egyik oldalág a rave-ből visszahozza  a breakbeateket (meg az uplifting zongorát), a másik viszont keményebben rálép a techno és a trance pedálra. A két hangzás között ekkor még nagy az átjárás, és gyakori a fogalmi zavar – a LaTour klasszikus Blue-jának trance remixe   vagy az Area 51-féle trance mix sokkal inkább belassított rave. A Leftfield mondjuk szabadjára enged egy bekategorizálhatatlan, törzsi technós, blues-orgonás, dubot pöfékelő klub-bestiát, a Future Sound Of London pedig  természetesen ismét egy körrel előbb jár és az utolérhetetlen Papua New Guinea révén lerakja a progressive breaks alapjait (majd zseniális húzással elsütik ugyanezt egy remixben), míg a Juno Reactor etnós csavart visz a törtes progiba ezzel a projekttel.

1992-től a progressive house magabiztosan tört előre, a hódításban a Guerilla Records vitte a prímet, de az év csúcs trekkje mégsem onnan került ki, hanem egy pici londoni labeltől: az Effective Records első 12” kiadványa, a Gat Decor Passionje mindent vitt. Mint annyi örök klasszikus, Simon Slater bemutatkozása is egyszeri, megismételhetetlen csoda: az atmoszférikusan hívogató intro után megdelejez a dallamosan puffogó basszus, és mire észbe kapsz, magával ránt a dobgroove, hogy a körkörös szintidallam a zongorás mennyországig emeljen, és te ott lebegj eufóriában úszva, átszellemülten  – nem kevesebb ez, mint a progressive house esszenciája. Ha csak egy progressive house számot hallgatnál meg az életben, ez legyen az, és ha egyszer meghallottad – talán épp most, az Ibizán játszódó White Lines sorozatban -, utána újra és újra akarod. (A néhány évvel későbbi énekes verziót viszont ne akard, ékes példa arra, amikor a vokál csak ront az eredetin.)

Ha a Passion a progressive house definitív crossover himnusza, akkor a Renaissance klubest az irányzat Mekkája, legfőbb zarándokhelye, ahol egymásra talált a progressive house két dj-óriása, Sasha és John Digweed. Előbbi a legendás manchesteri Haciendában kapott rá az elektronikus tánczenére, majd ott tanulta ki a dj-zést, de nevet Stoke-On-Trent híres-hírhedt Shelley’s Laserdome klubjában szerzett magának; eufórikus house-szettjeivel olyan hullámokat kavart, hogy ’91 végén a Mixmag címlapjára került, mint az első dj-cicafiú  – elmondhatja, hogy ő már akkor szupersztár dj volt, amikor ez a fogalom még nem is létezett. Igazi szupersztárrá azonban következő rezidenciája, a Renaissance tette. itt vált belőle a progressive house egyik atyaistene. Back 2 back partnere, John Digweed korábban hosszú ideig szülővárosában, Hastingsben nyomult dj-ként és promóterként, fun fact, hogy Sashát is lekötötte kétszer, de az egyszer sem jelent meg, a személyes találkozásra végül 1993-ban került sor, amikor Digweed Sasha jóváhagyásával bekerült a Renaissance rezidensei közé. Ezzel egy bjútiful frencsip és munkakapcsolat vette kezdetét.

 

1993 a kiteljesedés éve volt a progressive house-ban. A Mixmag leplezetlenül beállt a stílus mögé és nyomta teljes erővel, részben érintettségből és érdekeltségből: az egyik alapító szerkesztő, Dave Seaman a Brothers In Rhythm remix-nagyüzem egyik feleként és a Stress Records alapító-tulajdonosaként nyakig benne volt a színtérben. A Stress adta ki Digweed Nick Muirral közös Bedrock formációjának első zenéjét – az epikusan hosszú, díva-énekkel spilázott  For What You Dream Of  (ami a Trainspottingban is hallható) már egyértelműen progressive trance. Sasha inkább maradt a house-ban, lásd az első két megjelenését, aztán a Higher Grounddal megmutatta, hogy ő sem fél az erőteljes/karakteres vokálok használatától. (Spoiler alert: pár év múlva prog trance-re váltott.)

A telítődést jelzi, hogy 1993-ban a Warp kiadó is felugrott a progressive house vonatra, ahogy ment vele pár megállót jó néhány bejáratott név, mint az Apollo 440, a Fluke, a Fortran 5 , az Electribe 101 tagjaiból alakult Groove Corporation, és persze az Underworld

A Spooky megjelenteti első – és az irányzat tulajdonképpeni egyetlen – nagylemezét (Gargantuan), melynek helye van a kilencvenes évek legjobb elektronikus tánczenei albumai közt. (Plusz összehozzák az Electribe 101 ex-énekesnőjének Billie Ray Martinnak első szóló felvételét, egy ihletett Throbbing Gristle-feldolgozást.) 

Végre az USA is felveszi a ritmust, ’93-ban elstartol BT, akire lecsap Paul Oakenfold trance-re éppen rárepülő Perfecto kiadója (ahol ebben az évben jön ki a Not Over Yet eredeti verziója). A progressive trance-be új színfoltot hoz a nyálhatáron egyensúlyozó dallamokat profin alkalmazó Salt Tank, de úgy általában a trance tűnik az uralkodó iránynak. Közben a Lionrock és a Leftfield marad a dubosan lebegős remixeknél, illetve utóbbi összehozza az irányzat „legpunkabb” számát a döngölős Open Upot a Sex Pistols-frontember John Lydonnal.

Na és ki rúgja rá az ajtót a színtérre különböző projektekkel ’93-ban? Belfast egykori dj-fenegyereke, a 2000-as évek óta keresett filmzeneszerzőnek számító David Holmes.

1994-ben a színtér felér a csúcsra népszerűségben és üzletileg, a művészi kreativitás-szint azonban csökkenő tendenciát mutat; a különböző arányban kikevert house/trance/breakbeat alaprecepthez csipetnyi euro house és techno kerül, a mennyiségre nem lehet panasz, az eredetiségre már annál inkább. Az év legígéretesebb új belépői John Graham aka Quivver és a Way Out West duó (a Montana klasszis progi house, a jóval nagyobb siker Ajare kvázi etno trance). Néhány gyöngyszem azért akad így is, a Sunscreem két tagjának volt két vicces nevű projektje (Anna Din, Anna Nas), a manchesteri M-People írt egy számot a Rennaisance-ról, amit John Digweed remixelt, a Brothers In Rhythm egyszeri progi dívát csinált Kylie-ból, a Wubble-U poposan fülbemászó Petalját pedig imádta az MTV (mi is). Paul Oakenfold felvesz egy eklektikus, klubtrekkeket és filmzenéket vegyítő mixet a Radio One Essential Mix műsorába, a később The Goa Mix címmel megjelenő szett fontos kezdeti lökést jelent a psytrance/goa trance kibontakozásához.

A Renaissance ’94-ben elindítja saját kiadóját, októberében megjelenik Sasha és Digweed prezentálásában a Renaissance: The Mix Collection tripla mixcédé, amely mérföldkő, nemcsak a progressive house, de az elektronikus zene és partikultúra történetében: ez az első kifejezetten egy klubhoz köthető mixlemez, és az első, amely aranylemez lesz – a progi Ótestamentuma. A Renaissance leuralja a színteret, pillanatok alatt komoly branddé növi ki magát (terjeszkedik külföldön és Ibizán), kineveli a zsáner következő dj-generációját (Nick Warren, Anthony Pappa és társaik), a sikerével pedig mintát szolgáltat további hasonló klub brandek elindításához (C.R.E.AM., Gatecrasher, God’s Kitchen, Sankey’s, The End, Home) – ezzel a 90-es évek második felében beköszönt a szuperklubok kora.

 

B-j: Quivver – BT – Bedrock – Way Out West

 

A progressive house legfőbb közönségbázisa eredendően Közép- és Észak-Angliában, illetve Skóciában volt, nem véletlenül, hisz’ arrafelé mindenből a keményebb-dinamikusabb hangzásokat szeretik. A Renaissance és a legtöbb szuperklub szintén a szigetországnak ezen a felén működött – ennek ismeretében talán szándékos frocli, hogy az istenként imádott Sasha-Digweed páros újabb „erre pörögnek északon” mixlemeze, a londoni székhelyű Ministry Of Sound kiadónál 1996-ban megjelent Northern Exposure pumpálós-trance-es második cédéje kapta a South alcímet. 

Az eredeti progressive house ’96-ra elkopott; a mini-szimfóniákat produkáló „epic house” (Sasha & Maria – Be As One, BT feat. Tori Amos – Blue Skies, Blue Amazon – The Blessing, Crescendo – Are You Out There) hamar önnön dagályosságába fulladt, ugyanakkor a grandiózus nagyzenekari hagyományokat a Hybrid sikeresen  oltotta a progressive breaksbe. Az egyik utolsó hagyományos értelemben vett progressive house klubhimnusz Omid 16b belépője, az O.R.E. név alatt kiadott Snow. – az irányzat klasszikus érája ekkor véget ér.

Hatások és utóélet

1995 óta a progressive house-ban korszakok váltakoznak, hangzásvilágok cserélődnek, a stílusirányzat mostanra több hosszabb-rövidebb ideig tartó tündöklésen és hullámvölgyön van túl, de ez tulajdonképpen természetes attól a tánczenei iskolától, mely folyamatos haladást és változást hirdet a nevében. 

A 90-es évek második felében a globálisan gondolkozó klub brandek mixcédéinek, nemzetközi estjeinek köszönhetően a progi kinövi Angliát és világszerte kapós lesz (az USA meghódításában Sasha és Digweed Twilo-rezidenciája a kulcstényező). Mindenki progressive house-ban nyomul, ami szokás szerint a színtér és a zene ellaposodásához, felhígulásához vezet; az évtized végére a közönség és a szaksajtó is dobja – az új darling a trance. 

A progi nem tudja, de nem is akarja tartani az iramot a trance-szel, inkább ellenkező irányba fordul: visszavesz a tempóból, leépíti a dallamosságot, a felemelő magasztosság helyett magába fordul, ritkít a hangszerelésen, de fokozza a perkusszív elemek és a dobok súlyát. Ez a sötétebb, mélyebb, döngölősebb hangzásvilág dominálja az ezredforduló Global Underground mixsorozattal fémjelezhető progi szcénáját (Danny Tenaglia, Danny Howells, Hernan Cattáneo, John Creamer, Lee Burridge, Satoshi Tomiie, Steve Lawler), Magyarországon is ekkor a legnépszerűbb. Néhány év után a monoton dark darálásból is kifogyott a szufla (Dave Seaman szerint egyszerűen rohad unalmas volt már), szerencsére jöttek új impulzusok, mind a német minimal/tech house irányából, mint a stílushatárokat figyelmen kívül hagyó angol Border Community kiadó felől, ez újra lendített a progin és feltűntek olyan arcok, akik az eredeti szellemiségét képviselték (James Zabiela, James Holden, Trentemøller). Ugyanekkor törnek előre a progresszív színben tetszelgő, de egyre populárisabb hangzásokat meglovagló house-huszárok (Angello, Ingrosso, Prydz és a társaik), akik, és nyomukban követőik ezt a zenét bekasztlizták az EDM big roomjába.

De ha a jelenlegi progressive house nem az, aminek mondja magát, akkor létezik még egyáltalán? Mint önálló zsáner, már régen halott. A jelenlegi elnevezés félrevezető és üres, az identitása bizonytalan.  Ennek ellenére mint hozzáállást, alkotási és kifejezési módot ne temessük:  dallamos, érzelmekre ható, okos, előremutató  – progresszív – kluborientált 4/4 tánczene lesz ezután is, akárhogy hívják.

És akkor mégegyszer a cikkben szereplő 120 zene egy playlistben: