Első ránézésre DJ és producer, közben meg háromgyerekes apa, meg bősz fradista, ja, és sokszor elég megosztó vitapartner is, aki aztán tényleg beleáll, és mondja-mondja a magáét. Leginkább azonban munkamániás producer, akiért rajonganak, de ő is rajongó. Óriás Metallica-fan, aki sokakat irritál is. De melyik markáns előadóra nem érvényes az utóbbi kitétel, már a Metallica-t leszámítva. Lotfi Begivel beszélgettünk.

– Elég megosztó voltál a minap is, amikor a pályatársaidat kritizáltad nyilvános posztban.

– Leginkább arra próbáltam felhívni a figyelmet, hogy az első és legfontosabb dolog, hogy amennyire lehet, a szakmán belül legyen egyetértés, sőt, amikor kell: “összezárás” és egymásért kiállás. Ameddig ez nincs meg, addig miért is várnánk el, hogy komolyan vegyenek bennünket? 

– Sokak szerint nem igazán lehet itt ma a legtöbb, szcénát érintő kérdésben egyértelműen igazságot tenni. 

– Persze, hogy nem. De azt is érzem, hogy nagyon nem jó az az irány, az a narratíva, amit most mindenhol hallani, olvasni. Az “átlagemberek” gyárba meg kapálni küldenék a zenészeket, mert akkor majd tudnának igazi munkát is végezni – gondolják. Közben meg egy ideje kikerült a lista is, hogy milyen zenekarok és előadók kapnak az 5 milliárdos támogatásból, aminek ugyan örülni kell, de ahogy látjuk, mindenki számára megfelelő megoldás úgysem tud születni ebben a helyzetben. Mindig lesznek olyanok, akik nem örülnek.

– Te mondjuk az elsők között gyűjtöttél pénzt a rászoruló szakmatársaknak. Honnan jött az ötlet? Vagy te amúgy is minden lében kanál vagy, bármi is történjen és ugrasz az éppen aktuális témára?

– Ilyen lennék? 20 éves a mi ismeretségünk, barátságunk, mondd meg te, hogy ugrok-e. 

– Persze, hogy ugrasz. De ez nem akkora baj, sőt.

– Egyébként ez a gyüjtés nem egy előre megfontolt, jól átgondolt projekt részeként született meg, inkább egy ilyen zsigerből jövő tenniakarás volt. Azt láttuk Andro cimborámmal, hogy nagy a baj és tényleg vannak olyan emberek, akik nélkül a mi szakmánk simán összedőlne. Ők a háttérdolgozók, roadok, hang- és fénytechnikusok, akik nélkül konkrétan mi sem állhatnánk a színpadon! A karantén kellős közepén egy 12 órás dj-streamet raktunk össze az impozáns Gödölli Királyi Kastélyban, ez volt a ONE FUTURE STREAM FESZTIVÁL, ahol 10 millió forintot gyüjtöttünk össze.

– Az előbbi ugráshoz még annyit, hogy tényleg szeretsz vitázni, markáns véleményt ütköztetni. És ez mondjuk aztán nem feltétlenül pop-attitűd, te meg közben e pár évben, amíg éppen nem vitáztál, pont hogy popsztár is lettél.

– Hát a vitatkozás tényleg nem túl “pops”, de ahogy a közmondás tartja: a vér nem válik vízzé. Amúgy meg azt gondolom, hogy most már nagyon sokat változtam, csillapodtam.

– Ez mit jelent? 

– Azt, hogy megpróbálok nem beleállni mindenbe, de azért a véleményemet nem rejtem véka alá. Amúgy meg tényleg szeretek vitázni, de normális keretek között!

– Na, ha a vitatkozás-mániát kiveséztük, mondd, milyennek gondolod tényleg a hazai zenei szcénát? Elég álszentnek és gyávának látják elég sokan. Kevés művészi és szakmai rizikót vállaló embert látni a környékén.

– Ahogy emlitettem, nagyon nagy a széthúzás, ami leginkább ahhoz vezet, hogy sokan egymás szemébe mosolyognak, aztán amikor hátat fordítanak, akkor jön igazán a kés! Ezen amúgy nem csodálkozom, hiszen a zenei szakmába bele kódolva az örök rivalizálás és versengés. Ráadásul kicsi ez a piac és a pénz, amit éves szinten elköltenek a szervezők “gázsira”, az is minden évben egyre kevesebb. Nyilván az kapja a zsírosabb falatokat, aki sikeresebb, aki nézettebb, akinek jobban pörögnek a dalai, és ez bizony feszültséghez vezet. Én megpróbálok barátságos lenni mindenkivel, de azért – persze ezt félig poénból mondom – a késeket is érzem azért a hátamban.

– Egy korábbi beszélgetésünk kapcsán említetted önkritikusan, hogy kicsit – vagy nagyon? – veled is elszaladt a ló anno eléggé.

– Óóó, hogyne. Szerintem ezen mindenki átesik, amikor megjönnek az első nagy sikerek! Bár nekem inkább 6-7 évvel ezelött volt ez az időszakom – amikor a Compact Disco-val már országosan ismertek voltunk, eurovízióztunk, dijakat nyertünk – és elkezdtem Lotfi Begi néven a szólókarrieremet és ott is minden klappolt. Amikor meg azt látod, hogy a Mahasz rádióslista top 40-ben 9 dalod is szerepel egyidejűleg, amihez hasonló még nem volt soha, amikor egymás kezébe adják a sztárok a kilincset a stúdiód ajtaján, és a fellépések is csőstül jönnek, akkor gyorsan elhiszed magadról, hogy révbe értél. Pedig ez korántsem igaz, sőt, innen lehet a legnagyobb bukfenceket bemutatni. Én is csináltam hülyeségeket, veszítettem el magam körül olyan embereket a viselkedésem miatt, akiket nem kellett volna, de aztán valahogy sikerült az úton tartanom az autót, amiben száguldoztam. Legalábbis nagyon remélem.

– A családapaság mennyiben tesz még aktívabbá? Sokan mondják, hogy ha az alkotók kevesebbet “ütik” magukat, akkor kreatívabbakká válnak, mások szerint meg buli nélkül éppenhogy elveszik az ihlet.

– Hát nekem az életem kétszer is a feje tetejére állt a gyerekek érkezésével. De például a karrierem mindig egy nagy “boostot” kapott a kicsik születésével. Mintha bekapcsoltak volna rajtam egy nem létező gombot vagy egy nem létező hetedik sebességbe kapcsoltam volna. Másfelől meg nem könnyű a dolog, mert ma Magyarországon nem lehet csak a dalszerzéséből és kiadásából megélni, így a fellépések nagyon is jól jönnek. Viszont hiába van az, hogy egy négyfellépéses hétvégi menetből vasárnap reggel hazaesek, a három gyerek kel mindig és ébresztenek is egyből. 

– Neked a feleséged valahol a múzsád is, nem? Vagy legalábbis az, aki a teljes hátteret felépíti mögötted.

– Közhelynek tünhet, de a mondás, miszerint minden sikeres férfi mögött egy nő áll, nos, nálam teljes mértékben fedi a valóságot. Réka tényleg mindenben támogat és segíti az utamat, hogy azzal foglalkozhassak, amit szeretek. Nyilván ha ennek nem lenne eredménye, akkor valószinűleg hamar elfogyna a türelme, de igy tökéletesen balanszban vagyunk.

– Ha már balansz, akkor régóta ígéred a techno-lemezedet a popcuccaid után. Mi van vele? Visszatérnél a gyökerekhez, vagy csak be akarod bizonyítani, hogy többdimenziós ember vagy, aki metálkoncertről beesve simán popelőadóvá válik, majd a kísérletibb hangzások felé veszi az útját? Azért kérdezem, mert korábban mondtad nekem, hogy sokszor kispályának érzed a nyújtózkodási területedet, vagyis sokszor nehezedre esik megfelelni a “lotfibegiségnek”.

– Ez igaz, de nincs bennem semmiféle megfelelési kényszer. Annak idején, amikor a techno-tól elkanyarodtam a popzene irányába, akkor azt éreztem, hogy kezd az egész műfaj nagyon egysíkúvá válni számomra. Tudom, viccesen hangzik, hiszen a műfaj alapsajátossága éppen a monotonitás, pontosabban az egész maga az ismétlődések művészete, mégis akkor azt éreztem, hogy azonnal ki szeretném próbálni magamat valami másban is. Ez bejött, és ezzel együtt bejött egy olyan szegmens, hogy a zenéből meg is tudok élni. Ezután persze megint jött egy olyan érzés, hogy jó lenne fesztelenül, mindenféle szabályoktól és elvárásoktól mentesen – “lotfibegiségnek” nem megfelelve – alkotni! Ezt pedig csak a techno-ban vagy hip-hop-ban tudnám elképzelni újra, mert hogy az utóbbi műfaj is közel áll a szivemhez, sőt, készítettem is viszonylag ismert és sikeres dalokat is underground körökben. Viszont most a nyáron kétszer is eljutottam techno bulikba, ahol jó volt látni hogy vannak még arcok, akik emlékeznek, sőt kifejezetten szeretik a Collins and Behnam-érában született dalaimat, és ezzel együtt gyorsan konstatáltam is, hogy a techno napjainkban nagyon máshol tart, amivel nincs baj, csak lehet, hogy én ebbe már nem tudok vagy akarok belefolyni. Bár soha nem mondd, hogy soha és ugye a remény hal meg utoljára.

– A metál és a hardrock az egyik legfontosabb gyökered, ma is hallgatsz sokat belőlük? 

– Persze! Nagyon sokat hallgatom ezeket a műfajokat, bár azokból is a régebbieket, talán van ebben valami nosztalgiafaktor is, azt hiszem. Egy tanulmány szerint azok a zenék ragadnak be igazán, amiket az ember 14-15 éves korában hallgatott. Én nagyjából 14 éves koromig ebben a rockolásban voltam, aztán beütött az elektronikus zene is, igy már érhető, hogy ez a két dolog a fő csapásvonal nálam.

– Nem unod még a Metallica-koncertrejárást? Olyan leszel lassan, mint Hobo a megszámlálhatatlanul sok Rolling Stones-koncertjével. 

– Nem, egyáltalán nem. Sőt, az idén, ha nem szól bele a vírus, akkor a tengerentúlra indultunk volna a Daytona Beach-re, ahol egy olyan fesztivált terveztek, ahol a Metallica pénteken is meg vasárnap is fellépett volna két teljesen különböző szettel. Egyébként ez már sokkal többről szól, mint a Metallica, mert van egy kialakult csapatunk, akikkel ilyenkor “világot látunk”. Mindig úgy tervezzük ezeket a túrákat, hogy az adott város nevezetességeit is megnézzük. De persze benne van az energialevezetés is, meg a rock and roll-életérzés is, mindkettőből épp elég.

– Miket hallgatsz mostanában, amik fejbe vertek, amiket láttál, amik hatással voltak rád? Könyvek vannak az életedben? Mostanában több színházi-irodalmi fellépésed is volt, ezért kérdem, mert az meg nagyon kívűl van a pop-szcénán. Ezekről milyenek voltak a benyomásaid?

– A karantén alatt azért majdnem végigvittem a Netflix-et faltól falig. Nagyon jó kis sorozatokat láttam, gyomorba vágó volt például a Fauda, ami az izraeli-palesztin feszültségről, az ott zajló gerillaharcokról szól és hát a 3. évad végén már őszintén vártam, hogy vége legyen. Ami hasonló téma, de már sokkal inkább itt van Európában, az a Kalifátus cimű sorozat, ami a svéd másod-harmadgenerációs, perifériára szorult fiatal bevándorlókat mutatja be, illetve azok beszervezését az ISIS-be, vagy épp az európai merényletek végrehajtásába. Ez se a sétagalopp-kategóriába tartozik! 

Az irodalmi világba Seres Tamás rendező barátom rángatott bele, amiért nagyon hálás vagyok neki, hiszen egy fúziós estéről van szó, ahol olyan nagy színészek, mint Csuja Imre, Balla Eszter vagy épp Borbély Alexandra olvasnak fel verseket, amit én chill out-lounge zenékkel festek alá. De igazából az egész egy nagy improvizáció és pont emiatt érzem izgalmasnak.

Képek: Lotfi Begi FB