Interjú – Aphex Twin

Senki sem tudja a zenét úgy megrágni és kiköpni, mint Richard D. James. A 90-es évek folyamán a cornwalli tréfamester az elektronikus zene gyakorlatilag minden ismert alfaját megtörte szeszélyes személyiségének és extrém technikai ambícióinak kaleidoszkópján keresztül.

Az előadó, legismertebb nevén Aphex Twin, minden egyes albumához új, elvetemült terv tartozik. A Selected Ambient Works 85-92 új buja dallamokat hozott a tánczenébe, míg folytatása, a Selected Ambient Works Vol. II., teljesen kivágta a dobokat, és barlangosra fordította a műfajt. Az I Care Because You Do-t ipari zihálások jellemzik, és a Richard D. James Album gyermeki jókedvvel gondolta újra a drum’n’bass-t.

Mindeközben James a dance trolljaként vált ismertté. A korai internet olyan pletykáktól volt hangos, hogy a DJ-szettjeiben lemezek helyett csiszolópapír darabokat játszott, teljesen felfegyverzett tankkal mászkált, hatalmas titkos stúdiókat épített egyedi házi készítésű szintetizátorokból, és több száz, ha nem ezer kiadatlan zenét halmozott fel. Az interjúk során gyakran szűkszavú volt vagy szándékosan homályosított. „Csak szeretek zenélni, nem szeretek erről sokat beszélni” – mondta egy 1995-ös promóciós videóban. „Az elektronikus zenéről nem beszélni kell.„

James fokozta ezt a helyzetet a századforduló környékén, amikor teljesen eltűnt a zenei körforgásból. 2001-ben kiadta a terjedelmes és félreértett dupla lemezt a Drukqs-t, amely felváltotta az információkkal túlterhelt ritmusokat és sötét zongoraszámokat. Egy ideig úgy tűnt, mintha James hattyúdala lenne. Ezt 2005-ben egy korlátozott számú, csak vinylből álló sorozat követte, valamint néhány feltételezett alter-ego mellékprojekt a Rephlex kiadó révén, de ezt leszámítva az Aphex márka több mint egy évtizedig sötétbe borult. James visszavonult a nyilvánosság elől, Skóciába költözött, megházasodott, gyermeket nevelt, és egyszerűen hagyta, hogy pletykák keringjenek.

Csak 2014-ben jelent meg újra a Syro-val, hatodik albumával az Aphex Twin név alatt, és megtette azt, amire senki nem számított – megnyílt. Nem volt több tank és csiszolópapír. Ehelyett lelkesen beszélt családi életéről, a felvétel folyamatáról és még az egykor féltve őrzött stúdió felszerelésekről is. Miután évekig bujkált saját arcának fagyos, vigyorgó képe mögött, amely egykor védjegye volt, végül levette a maszkot.

James elismeri ennek a fordulatnak a jelentőségét, de állítása szerint kevés tudatosság volt benne. „Ha állandóan a saját magamon gondolkodnék, elég szomorú lennék” – mondja telefonon. – „Nyilvánvalóan tisztában vagyok ezzel a dologgal, de azt hiszem, ha túlságosan belemerülnék, akkor megőrülnék.*

Talán James újdonsült nyitottságának legizgalmasabb terméke az volt, amikor a régóta pletykált archívumokat nyilvánosságra hozta. 2015 első néhány hónapjában 269 ingyenes és korábban kiadatlan számot töltött fel egy névtelen SoundCloud-fiókba. „Csak egy spontán dolog volt” – mondja James a SoundCloud lavináról. A kiadója, a Warp meg is lepődött: „Te mi a sz*rt csinálsz?” – kérdezték. „Ettől persze csak még jobb ötletnek tartottam a dolgot.  Ha az öltönyösöket kiakasztom vele, csak jó ötlet lehet.”

Az azóta eltelt években James visszapozícionálta magát az experimentál intézményi hőseként. Az fesztivál DJ-szettjei a tánczenei világ jelentős eseményeivé váltak, és továbbra is állandóan adja ki a zenét, tartózkodva az album formátumtól a rövid EP-k javára.

Legfrissebb EP, a Collapse talán az eddigi legtöbb adatot tartalmazó kiadása a Drukqs óta, millió mozgó alkatrészből épül fel. James egy hosszú távú stratégia részeként festette meg a projektet, ami felöleli a Syro-t és a 2016-os, lecsupaszítottabb Cheetah EP-t is. „A Syro nagyon nagy felfedés volt, ezért valami visszafogottabbat akartam kiadni” – magyarázza. „A Cheetah számai elég lágyak. Olyanok, mintha vizet öntenél a lángokra. Aztán arra gondoltam, hogy utána kiadok egy kib*szott erős cuccot.„

Amikor beszéltem James-szel, az látszólag még mindig a nyitottság szellemében zajlott – beszélt a teleportálásról, az online társkeresésről és az érzésről, amikor az éjszaka közepén felébredve égető vágyat érez arra, hogy túl sok pénzt költsön ritka lemezekre. És mégis, a beszélgetés vége fele a régi Aphex egy darabkáját véltem felfedezni, amikor hirtelen bejelentette, hogy „ez az utolsó interjú, amit elvállalok egy ideig„. Ezután bocsánatkérő szünetet tartott, és hozzátette: „nem mintha nem élveztem volna.”

Hogy vagy?

Egész jól. Csak ülök kint a nyári napsütésben. Elég meleg, kellemes… Nem igazán szoktam telefonon keresztül interjúkat adni. De jó fiú vagyok, azt csinálom, amit mondanak.

Nos, úgy tűnik, az elmúlt években valóban megnyíltál, mind a zenéd elérhetőségét, mind az interjúk őszinteségét illetően. Mi váltotta ezt ki? Egy nap arra ébredtél, hogy „elegem van abból, hogy szórakozom az emberekkel”?

Ó, én mindig szórakozom mindenkivel. Egyszerűen muszáj. Igazából fogalmam sincs. Nagyon rossz a memóriám. Az egyetlen érdekes dolog, amit el tudok mondani, az a SoundCloud-os dologgal kapcsolatos, a rengeteg zeneszám feltöltése – Megvolt ez a rengeteg zene, és arra gondoltam, ha meghalok, akkor mi a f*szt csinálnának a gyerekeim? Mit csinálna a feleségem? Bestresszelnének, és nem tudnának mit kezdeni a helyzettel. Tehát gondoltam, hogy kiadom az összeset és, akkor nem kell gondolkodniuk rajta.

Szerintem talán te voltál az első, és talán még mindig te vagy az egyetlen befutott zenész az internet előtti korszakból, aki teljes mértékben magáévá tette online terjesztésben rejlő szabadságot.

Igen. Az olyan vén f*szoknak, mint én, nagyon nehéz megérteni mi folyik most az interneten, de úgy érzem nekem megy. Mármint mindig is érdekelt a technológia és a számítógépek, de ez néha még mindig ijesztő. Feltöltötted a számot, csak egy perce van ott, és ezer ember hallgatta meg! A szám ötperces, és egy perc után már kommentálják. Visszajelzést kapok, még mielőtt meghallgatták volna a számot. Bizonyos szempontból zseniális, de ugyanakkor félelmetes is.

De ugyanakkor felszabadító lehetett, hogy két évtizedes munka hirtelen elérhetővé vált a világ számára.

Ó, csodálatos volt. A helyzet az, hogy még el sem kezdtem. A 90-es évek előtt az összes cuccomat kazettára készítettem. Aztán szereztem egy DAT magnót, amivel először tudtam biztonsági másolatot csinálni. A 80-as években, nem lehetett a zenéket [biztonságosan] sokszorosítani. Fel lehetett rakni őket egy kazettára, de úgy sz*r volt a hangzás, még a világ legjobb felszerelésével is. Tizenéves koromban gyakran riadtam fel éjjel úgy, hogy „b*szki, elvesztettem a kazettákat„. És amikor hallgatod a zenét – ami a legjobb dolog abban, ha zenét csinálsz, hogy meg tudod hallgatni -, minden egyes lejátszáskor egyre rosszabb a minősége. A szalag darabjai leesnek lejátszás közben.

Tehát amikor kijött a DAT, kölcsönkértem egyet, és három napig fent voltam. Aztán a következő 20 évben csak ezeket hallgattam, és a kazettákat visszatettem a dobozukba. Azt persze elfelejtettem, hogy nem másoltam le az egészet, fiatal voltam, nem volt türelmem végigülni egy C90 [90 perc] kazettát. Kiválogattam azokat a részeket, amit akkor jónak gondoltam.

Egyszerűen csak elfelejtettem, hogy ott van az összes többi is. Ami számomra baromi elképesztő! Olyan ez, mint a legjobb ajándék, amit valaha is magamnak adtam, meghallgathatom azokat a számokat, amikről teljesen megfeledkeztem. Ha valaki azt mondaná, hogy bármit megkaphatok a világon – teleportálás, láthatatlanná válás, időutazás, bármi, az első kívánságom az lenne, hogy meghallgassam a zenéimet. Akár elfelejtettem, akár elvesztettem, akár a jövőből származik, amelyeket még nem írtam meg. Az, hogy felfedeztem ezeket a kazettákat, nekem többet jelent, mint a teleportálás.

Rá akartam kérdezni arra, ami szerintem a SoundCloud-os dolog ellentéte: a limitált kiadások és anyagok, amiket kizárólag bizonyos műsorokban adtál ki. Mi a gondolat ezek mögött?

Így próbáltam a közönséget nullára kihozni. Elég sok pénzt kapok ezekért a bulikért, a jegyárak pedig emelkednek. Kicsit bűnösnek éreztem magam, ezért úgy gondoltam, ha az embereket tényleg zavarja, és korán odaérnek, hazavihetnek néhány korlátozott cuccot, és így pénzt kereshetnek a továbbértékesítéssel. Ez elég hibás elmélet, de bizonyos fokig van értelme.

De vajon ez nem idegeníti el azokat az embereket, akik nem mennek el, de nem akarnak 300 dollárt költeni a Discogs-on?

De, igen. De akkor sem olyan rossz ez, mert csak meg tudják szerezni az mp3-kat vagy bármi mást. Végül meglesz nekik, csak fizikailag nem lesz a birtokukban.

Az a típusú gyűjtő vagy, aki hall egy számot, és fizikai másolattal kell rendelkeznie?

Igen. Nagyon rossz, mivel most már megkerestem rá a pénzt, és nevetséges összegeket is kifizetek. Megvettem ezt a Truth nevű 90-es évekbeli techno lemezt, ami egy jó lemez, néhány szettben eljátszottam…,de 500 fontot fizettem érte!

Ez őrület. Azt hiszem, körülbelül 15 évvel ezelőtt indult el a Discogs, és én és a barátaim néztük ezeket a csodálatos lemezeket, és azt mondtuk „ember, ez drága, 40-80 font, f*szom.” Aztán egyik éjjel felébredtem, és azt gondoltam „Csak megveszem azokat a kib*szott lemezeket”. Egy évig nézegettem őket. 10 ezret költöttem kib*szott lemezekre. De ezek a lemezek most 150 és 500 font között vannak. Nem mintha érdekelne, nem fogom eladni őket. Azt viszont jó tudni, hogy ha tovább vártam volna, soha nem vettem volna meg őket.

Gyerekkoromban megtanultam a leckét. Körülbelül 16 éves koromban a legjobb barátomnak megvolt Mike Dunn lemeze, a Tracks That Move Ya, ami egy nyolc számos acid album. Cornwallban jártunk, ő pedig felment Londonba, és vett belőle két példányt. Akkoriban nem tudtam megszerezni azt a lemezt, mert Londonba kellett volna mennem érte, akkor még nem volt internet, úgyhogy azt mondta, eladja nekem 30 fontért. 30 font akkor olyan volt, mint 100 000 számomra. Emlékszem, hogy odaadtam neki, ő pedig odaadta nekem a lemezt, és úgy nézett rám, mintha hülye lennék, hogy ennyit fizettem. Erre én azt mondtam, hogy „igen, de van ez a csodálatos lemezem, neked meg csak papírdarabok vannak a kezedben”.

Milyen szerepet játszott az elmúlt években a család a zenédben?

Ugyanazt, mint eddig. Mindig beépítem a körülöttem lévő emberek hangjait bármibe, amit csinálok. Nem direkt csinálom, csak körülöttem vannak, amikor zenélek. Aki körülöttem van, belekerül. Mint például anyám és apám, akik még itt vannak. Nagyon furcsa gondolat, de hosszú távra veszem fel a hangjukat, így amikor meghalnak, akkor is azzal zenélhetek.

Nem tudom, ismered-e formánsokat a hangszerkezetben. A formáns egyfajta harmónia az emberi hangban, és ha összehasonlítjuk egyazon család hangjait, akkor hasonló formáns mintájuk van, tehát hasonló jellemzői vannak a hangjuknak. Nagyon érdekes összehasonlítani a mostaniakat a régiekkel, és látni hogyan változnak az idő múlásával.

Szerintem ez abban is közrejátszik, hogy vonzódsz-e valakihez vagy sem. Tudnod kell, hogy tetszik-e valaki fizikailag, ez nyilvánvaló. A kevésbé nyilvánvaló dolog az, ha tetszik valakinek a hangja. Lehet, hogy a szag sok embernél a második helyre kerülne, de szerintem a hang is nagyon fontos. És ez egyáltalán nem megalapozott dolog, de az az elméletem, hogy ha nem tetszik valakinek a hangja, akkor valószínűleg nem illetek össze genetikailag. Elemeztem a hangját azoknak a lányoknak, akik tetszettek, és találtam hasonló tulajdonságokat.

Igen, ez az, ami hiányzik az online randizásból, valami, ami olyan döntő jelentőségű, mint a hangjuk, nem érzékelhető.

Soha nem használtam, ott nem hallod az embereket beszélni?

Már rég sűrűjében vagytok, üzenetben beszélgettek, mielőtt a való életben találkozol velük, és hallanád a hangjukat.

Szerintem túlságosan zavarban lennék ehhez. Te próbáltad már?

Igen, nagyon kínos.

Meg lennék ijedve szerintem. Másrészről viszont jó lenne, nem? Hogy legyőzöd félelmeidet. Még ha rosszul is sikerül, legalább úgy vagy vele, hogy: „Ez is megvolt.”
Egyszerűen csak nem szabad gondolkodni rajta, csak megtenni. Ez így van egy csomó minden mással az életben. Túl sokat gondolkodunk a dolgokon, ahelyett, hogy csak léteznénk. Ez sok problémához vezethet. Csak csinálni kéne a dolgokat. Mint amikor látsz egy lányt vagy fiút, akit tetszik, túl sokáig gondolkodsz rajta és végül nem teszel semmit. Végül az agyad úgyis lebeszél róla.

Inkább gondolkodónak vagy cselekvőnek mondanád magad mostanában?

Mindenképpen gondolkodó, ezért is vagyok ennyire tisztában vele. Amikor neked mondom ezeket, magamnak is mondom, próbálom magam fejleszteni. Az elméd egy eszköz. Jó megoldani vele a problémákat, de ha hagyod, hogy túl sok döntést meghozzon az életedben, akkor rosszul járhatsz.

Segít ebben a zene?

Persze, igen, ez meditáció. Bizonyos dolgokon gondolkodni kell. Ha néhány plugint szeretnél egy mappába tenni, és autorizálni, akkor az agyaddal kell ezt az unalmas szart csinálni. De a tényleges zeneszerzés közben nem akarok ezekre gondolni. Ha elég hosszú ideig tudsz koncentrálni közben és jó helyen lyukadsz ki, akkor addigra remélhetőleg teljesen abbahagytad a gondolkodást.

A kedvenc számaim azok, amiknek nem is emlékszem a keletkezésére. Nem gondolkodtam rajtuk. Régebben, mikor kiadóztam, és kaptunk demo kazettákat, a végén kezdtem, és onnan haladtam visszafele. Mert mindig azok a számok voltak a legjobbak, amikről azt gondolták, hogy senkinek nem fog tetszeni. Az elsők, amik szerintük a legjobbak voltak, amiket az egójuk talált a legjobbnak, pedig mindig a legunalmasabbak.

Hiányzik a kiadó vezetése?

Eh … nem igazán. Még mindig csinálgatom, mert rászoktam, hogy értékeljem a zeneszámokat DJ-zés és csak hallgatás céljából. Nem adom ki, csak DJ-zek vagy lejátszom magamnak vagy barátaimnak.

Úgy tűnik, hogy az elmúlt években készített DJ szettjeid mind történelmi kontextusba helyezték a zenédet, mind pedig rávilágítottak a mai mélyebb zenei irányzatokra.

Köszönöm, rengeteg munkát fektettem bele. Nincs sok olyan DJ, aki különféle dolgokat játszik … azt hiszem, ez a helyzet egyre jobb, az elmúlt évben nagyon jó lett. De korábban az emberek csak egyfajta zenét játszottak két órán keresztül. Ami néha rendben van, vágod? De nincs olyan nagy előadó, aki lejátszaná ezt a sok elképesztő zenét, ami folyamatosan jön ki. Annyi van belőle! Nem mintha valami hatalmas művész lennék, vagy valami hasonló, de nagy lendületet tud adni sok embernek, amikor lejátszom a zenéjüket.

Például, ha Berlinben játszom, akkor végig szoktam gondolni: „Kit ismerek Berlinben? Milyen számot ismerek, amit le tudok játszani?” Mert ott lehetnek a koncerten. Rengetegszer megtörtént már. Emlékszem, játszottam egy őrült speedcore számot Komprexx-től Olaszországban. Azt gondoltam: „ó, az a srác milánói, lehet, hogy itt van„. És a végén odaszaladt hozzám: „Nem hiszem el, hogy lejátszottad!” Az emberek gyakran ott vannak a tömegben. A houstoni koncerten ott volt Qebrus. Nemrég halt meg, közvetlenül a koncert után. És valaki megtalálta őt a tömegben, valaki felismerte, ő pedig ott mosolygott, miközben én játszottam a számát.

Tartod a kapcsolatot bármelyik fiatalabb művésszel? Sok emberrel tartod a kapcsolatot?

Ööö … nem igazán. Igazából nincs túl sok barátom. Túl időigényes. Hogy őszinte legyek, nagyon értékes nekem az időm, ezért igyekszem nem beszélni annyi emberrel. A hely, ahol Skóciában élek, nagyon kicsi. Ha kis helyen élsz, intenzívvé válhat, és soha nem tudsz semmit csinálni. Mindenkit ismersz, állandóan összefutsz az ismerősökkel.

Néhány emberrel tartom a kapcsolatot, de általában nem találkozom velük. Csak e-maileken keresztül beszélünk. Vannak, akik meglátogatnak néha. Nemrég volt nálam Nina Kraviz, az király volt, nagyon aranyos. Ő volt az utolsó ember, aki nálam járt. Előtte nem tudom … ó, egy helyi énekes lány. Csinálnom kellett volna vele néhány számot. De ennyi volt, az elmúlt hónapban, két ember. [Nevet] Tehát nem igazán találkozom emberekkel.

Mit gondolsz, a társadalmi elszigeteltség milyen hatással van a zenédre, a klub háttered mellett?

DJ-ként járok klubokba, és kimerítő. Olyan sok emberrel találkozol olyan rövid idő alatt. Szeretem az embereket, tényleg, de nagyon intenzívnek tartom az emberekkel való személyes beszélgetést. Annyi olyan információt kapok tőlük … amit nem is akarok [nevet]. Akkor rendben van, ha jól ismerem az embert, de ha nem ismerem, akkor túl sok. Ha csinálok egy bulit, akkor a közeli barátokon és családon kívül nem akarok senkit sem látni hat hónapig.

Ma reggel pont arra gondoltam, hogy miért zenélek még mindig. Nem tudom, hogy azért-e, mert van ez az interjúm vagy mim, de azt hiszem, azért, mert amikor emberekkel beszélgetek és emberekkel kommunikálok, azt korlátozza a nyelv, a szókincs. A nyelvemen gondolkodom, és így a nyelvem irányítja azt, ahogyan gondolkodom. De amikor zenélek, nem. Ezért szeretek annyira zenélni. Nem korlátoz a szókincs és a szavak. Bele lehet esni mintákba, trendekbe, de bármit elérhetek vele, amit csak akarok. A nyelvvel ezt nem lehet megtenni. Igen, ki lehet keresni szavakat, de a művészet, a zene végtelen. Ez benne a legjobb.

Forrás: [Crackmagazine]
Borítókép: Klubikon