Furcsa név, eklektikus szettek, igazi intellektuális szenvedély és háttérfegyverzet, közben film- és színházmánia. Ráadásul még egy legendás-hírhedt helyet is új rezidenciává varázsolt a legkritikusabb időben. A sokidentitású ember, aki nem adja fel. Infragandhival beszélgettünk.

Ott voltál aznap este, amikor 10 éve bekövetkezett a West-Balkán tragédia. Megütött nagyon az ügy?

Kicsit puhán fogalmazol. Inkább azt mondanám, hogy legyalult. Azokban a napokban egyébként is szétesőben volt az életem, bedőlt a hét éve tartó kapcsolatom, költöznöm kellett a közös lakásból, pár hónappal később megszűnt a Rádió Café is. Párhuzamosan odaveszett kapcsolat, munka, jövedelem, lakás, jövőkép, minden, ami addig értéket és értelmet jelentett. Mindenesetre a szörnyű éjszakát illetően annyiban pontosítani kell, hogy nem a tragikus eseményen vettem részt a West Balkánban, csak ügyintézni mentem be kora este a klubba. Úgy 6-7 óra lehetett, amikor ott jártam, akkor már kb. százas léptékű, rendkívül feszült sor várakozott odakinn. Utólagos okoskodásnak tűnhet, de már akkor olyan rossz energiák szikráztak a levegőben, hogy az estébe bele volt kódolva akár egy rendkívül rossz forgatókönyv is. Sajnos sokkal borzasztóbb lett annál. Amikor éjszaka megkaptam az első sms-t, ami még tévesen arról szólt, hogy valaki lezuhant az épületből, azonnal tudtam, hogy mindennek vége. Rezidensként és programszervezőként dolgoztam a klubban, Szalontay Győzővel évtizedes terveink voltak a Skálával. Az élet néha olyan, mint egy fekete öves David Lynch-mozi, a legnagyobb harmóniába is belehasíthat váratlanul a rontás. Győző a legkorrektebb, legtisztességesebb fickó, akivel valaha is találkoztam a pesti éjszakában. Nagyon igazságtalan a sors, hogy épp vele történt meg ez a dráma.

 

De azt is mondtad utána, hogy a szörnyűség ellenére volt minimális pozitív hozadéka is az esetnek.

Nem tudom, miért mondhattam ezt. Abban a mondatban talán még benne lehetett az ütés utáni kóma. Pozitív hozadék talán annyi volt, hogy valamelyest normalizálódtak a klubviszonyok, kötelezővé lettek a vészkijáratok, menekülési útvonalak – na jó, ez valóban nem kevés -, de máig bőven működnek olyan helyek a városban, ahol a szolgáltatás köszönő viszonyban sincs a felelős, felhasználóbarát szórakoztatással.

Milyen zenéken szocializálódtál? Gondolom, hallgattál már az elejétől fogva mindent mindennel, mert a szetjeid azért a mindenevőségedről beszélnek.

Kölyökként nyilván popot, aztán középiskolától már mívesebb dolgokat, pszichedelikus rockot, jazzt, ethnot, The Cure-t, majd még később, bőszült kamaszként indusztriál zenéket, electronic body musicot, kortárs komolyzenét. Egy időre nagyon beszippantott a post punk, imádtam a Fugazit, a The Jesus Lizardot. Ezúton is nagy köszönet Rácz Misinek és a zseniális Második Látásért! Fantasztikus zenéket emelt a látómezőmbe. Győr-Sopron megyéből jövök, hozzád hasonlóan nekem is hosszú ideig a bécsi FM4 rádió szállította az elemi inspirációt.

Soha nem tudtam teljes mellszélességgel beleállni egyetlen szubkultúrába sem. Ez nem esztétikai döntés, valószínűleg alkatilag képtelen vagyok erre. Az outsider felnyüszít bennem, számomra minden szubkultúra egyúttal uniformizálódás is, annak etikettjével, világképével, öltözködési gusztusával. Sosem értettem, hogyan lehet egyetlen stílus szolgálatában eltölteni egy pályafutást, különösen dj-ként. Olyan ez, mint egy életen át kizárólag misszionárius pózban szeretkezni. Ki a fene akarhatja azt? Magától értetődik, hogy ezzel a habitussal, a műfaji tisztátalanságommal nagyon megneheztítettem a saját utamat, számos szubkulturális kegyhelyről eleve kiírtam magam ezzel. Egy erdélyi dj haver javasolta egyszer, hogy különböző identitásokat kellene kitalálnom magamnak, különböző nevekkel, és ezekkel külön-külön érvényesülni erre-arra. Nem hiszem, hogy ez a megoldás. Az én identitásom többértékű, polivalens, ez van. És végül is pompásan elvagyok ezzel.

Nagy „színházas” és „társművészetes” vagy, gondolom a zenén kívül legjobban a színházi előadótermek hiányoznak most.

Nyilván így van, de szerencsére a színházak is gyorsan meglépték a mostani helyzetben magától értetődőt: streamelnek. A nagyszerű Kolozsvári Színház például két héten keresztül napi három előadással bonyolította az Interferenciák nevű hihetetlenül erős fesztiválját. De ott volt a Verzió, megy a Zsidó Filmfesztivál, vagy nemrég az ArteKino, az utóbbi hetekben inkább a kulturális túladagolás veszélye fenyegetett.

Milyen kreatív “termékből” fogyasztasz többet covidos időkben? Többet olvasol?

Ahogy az előbb már említettem, online színház, rengeteg film, és ezek mellett persze olvasás. Folyamatosan vásárolom a könyveket, az elmúlt években sokkal nagyobb mennyiségben, mint amennyit el is olvastam. Most végre bőven van időm behozni a lemaradást.

A partyztatás szívügyed. Méghozzá elég régóta. A DJ-zés honnan, milyen motivációból indult nálad?

Általánosban már iskolarádiót csináltam. Nem volt előtte olyan, én javasoltam a tanári karnak, hogy a szüneteket milyen remekül fel lehetne dobni ezzel. Valahogy átment az ötlet. Középiskolában emeltük a tétet, egy barátommal közösen bulikat szerveztünk  a helyi művelődési házba. Képtelen idők voltak, a gyakorlatilag inaktív kulturális intézménybe szinte csak harcolva lehetett bejutni. Idővel el is rohadt a viszonyunk a művelődési ház igazgatójával. Nyilván bőszítette, hogy mi külsősként viszünk életet az létesítménybe, hogy mi sikerrel mozgósítunk egy olyan fiatal közeget, amelyet ő nem tudott megszólítani. Nem mintha nagyon akarta volna. Tipikus történet. Természetesen mindent elkövetett, hogy ellehetetlenítsen minket. Az ügy végül odáig fajult, hogy nyílt levelet kellett közzétenni a megyei lapban, így kiabálva a világba a sérelmeinket. Óriási balhé és sajnos végleges kitiltás lett az eredménye. Ezután már csak a kommuna albérletem maradt, mint bázis.

A DJ-neved először nekem furának, talán kicsit fellengzősnek tűnt, aztán hallottam, hogy egy kocsmai nyelvbotlásból származik.

Így igaz. A fél világot belemagyarázhatnám, de nincs mit cizellálni ezen.

A Deck Attack valóságos kuriózumnak számított egykoron, kommentáld kérlek szubjektív-kritikusan az akkori és a mostani partyhelyzet közti alapvető különbségeket, illetve azt, hogy miképp illeszkedtetek ti ebbe a kontextusba. Mit gondolsz, a helyzet alapvetően ugyanaz, csak az emlékek szépítenek meg dolgokat? 

Nem tudom, mikor, mennyire volt kuriózum. Manek kérdezte egyszer, hogy a Deck Attack volt-e valaha igazán cool. Na, erre sokkal könnyebb válaszolni: soha. Egy mai húszéves partizónak képtelenség leírni azt a világot amiben elindultunk. Egy olyan Budapesten, amelyben a Kultiplex, a Trafó Pince, a West Balkán és mondjuk a Supersonic Technikum jelentette az budapesti underground fórumait, nyilván mindenki kicsit tényezővé vált, aki ezen helyeken játszott. Meg természetesen az Est Fm, majd pedig a Rádió Café, mint médiaháttér, emelte a presztízsünket.  Persze lehetne itt most fátyolos szemmel múltba révedni, hogy mennyivel igazabb világ volt az, ahol például Suhaid és Negro nagyszerű citadellás bulijain remekül megfért egymás mellett ugyanazon az eseményen egy angol drum and bass formáció egy a bécsi elektronikából érkező produkcióval, hogy a bulik akkor műfajszabadabbak, a közönség elfogadóbb volt, de ennek semmi értelme. Még akkor sem, ha tény, hogy van egy jelentős higulási folyamat az elmúlt évtizedben, ez aligha vitatható. A világ radikálisan megváltozott, itt, ebben a szép hazában meg aztán különösen. Egy megváltozott világhoz pedig másfajta zenék és bulik illenek. Ma már elképzelhetetlen lenne egy Fekete Lyuk vagy akár egy ChaChaCha. Amikor a Deck Attack indult, Budapest még nem Ibiza Alsóként élt a fiatal nemzetközi turizmusi köztudatban. Az akkor ide érkező utazó az egzotikumot kereste, a háborús golyónyomokkal teli falakat, a lerohadt gyárépületekben szervezett féltitkos bulikat, meg nyilván a zsidó negyedet és a fürdőket, de főleg a fésületlenséget, ami nyugaton nincs. Ma – illetve ma éppen nem, de mondjuk a Covid előttig – elsősorban az olcsó piák és a könnyű numerák reményében jönnek. Jellemzően teljesen más arcok. Ennek kiszolgálására kiépült egy iparág. De természetesen a hazai partilátogatói igények is gyökeresen megváltoztak. A klubok és az események tematizálódtak, szakosodtak, döntően műfajspecifikus rendezvények vannak. Született stílusszédelgőként Cyborg Templarral mi mindig is a szabadstílusú, önfeledt szórakoztatásban hittünk. Attól függően, hogy éppen hol volt a rezidencia, mekkora bizalmat és szabadságot kaptunk, annak megfelelően  idomultunk a helyzethez. Az egész ügy a házibulizásból nőtt ki, és kicsit mindig az is maradt. Na de visszatérve az aktuális viszonyokra, az általános, adott esetben akár negatív tendenciák mellett mindig vannak és lesznek remek alulról jövő ellen-kezdeményezések, nyilván ilyen például a Larm, a Toldi, a Gólya vagy az Ambient, és valami ilyen szeretne lenni az Edith is. Most épp itt tart a világ, ezen játékszabályok mellett kell valami relevánssal előállni.

Van benned nosztalgia? Jobban működtek akkor a dolgok, más volt a közönség, a visszajelzés, az öröm?  

Nincs. Ha lenne, biztosan tudnám, hogy megsavanyodtam. Abban a tekinteteben semmi sem változott, hogy egy dj-fellépés annyi, hogy elmégy egy helyre, megközlöd ingerrel a közeget, és aztán megpróbálsz a lehető legtöbb hőt kicsiholni a közönségből és magadból. Energiát küldesz, ami szerencsés esetben felerősödve csapódik vissza rád, és aztán megy ez a pingpong közted és a nagyérdemű között, ha minden jól alakul, a katarzisig. Nagyon függőjévé lehet válni ennek. Vaskos öröm ez. Ez az én drogom. Ma ugyanolyan fincsi, mint amikor elkezdtem.

Csak arról jutott mindez eszembe, mert a Nemdebárban Régi arcok tűnnek fel sorozatodba hívod meg a legendás magyar DJ-ket, olyanokat is, akik nem nagyon lépnek már fel, pedig egykoron rengeteg ember előtt játszottak rengetegszer. Ez egyfajta tisztelgés a részedről?

Persze. Sokaknak sokkal tartozom. Hogy inspiráltak, amikor még a pult másik oldalán álltam. Rengeteget kaptam az klubélményektől, az éjszakától, és igényem van rá, hogy ha lehet, én is visszaadjak valamit. Meg egyáltalán, meglehetősen jó érzés látni ezeket az arcokat – akiknek egy része azóta grafikus, vagy éppen bérszámfejtő lett -, amikor egy estére ismét megízlelik azt az örömöt, amit talán már sok éve nem. A Nemdebár pedig a kiváló fórum ehhez.

Kik azok, akik nagy hatással vannak/voltak rád, indulásnál, továbblépésnél, elakadásnál? Tegnap, ma, holnap?

Az indulást már említettem. Egyébként meg mindig más. Nem tudom megmondani, hogy ez mi alapján változik akár hónapról hónapra vagy hétről hétre. A tematikus bulikra rákészül az ember, akkor óhatatlanul elmélyedsz egy műfajban, egy tempóban, és abban fogsz új szerelmekre bukkanni. De még jellemzőbb, hogy az adott hangulatom jelöl ki keresési területeket, a pillanatnyi vibrálásomhoz keresek aláfestést. Ilyenkor mindig új világok nyílnak ki, én pedig bezsongok. Ha már nem fogom ezt érezni, az lesz a vészcsengő, hogy abba kell hagyni. Ilyen pillanatnyi szeszélyből készülnek az Radiozora számára gyártott műsoraim is. Hol egy szovjet diszkó anyag, hol éppen thai abstract electronica, kifejezetten lassú tempójú acid vagy egy általam elképzelt film elképzelt soundtrack-je. Imádom ezt a szabadságot.

Azért is kérdezem, mert akkor lett saját helyed, amikor beütött a covid. Mi indukálta az Edith létrejöttét? 

Leginkább az alkalom. Most lehetett ráugrani. Fel sem merült, hogy ezt nem kellene meglépni. Sok éve vártam már az élettől egy ilyen sanszot. Mondjuk az a tény, hogy épp a hajdani Piaf adódott lehetőségként, bőven felette volt a korábbi álmoknak.

Korábban egy elég kétes helynek számított. Vagy éppen ezt a buja-kétes kontextust kerestétek? 

Ah, imádom ennek a helynek a bujaságát, dekadenciáját. Valószínűleg egy botkezű pszichológus is pillanatok alatt ki tudná mutatni a kapcsolódási pontot a személyiségem és a hely miliője  között. Végre egy színtér, ahol szabadon kiélhetem a bennem kepesztő vásottat. Valamiért makacsul hiszem, hogy nem csak nekem, a városnak is szüksége volt már egy ilyen típusú lokálra. Kétségtelen, hogy volt a helynek egy méltatlan korszaka, többek között ez indokolta a név megváltoztatását. Meg egyébként is, az megvolt, elmúlt. Artikuláltan jelezni kellett, hogy ez már egy újabb fejezetet. Az új név ettől függetlenül egyértelműsíti a kötődésünket a hely múltjához. Ami jó volt a Piafban, azt megőriztük. Csak be kellett oltani egy kis 21. századdal.

Hogyan lehet életben tartani egy helyet ebben a helyzetben? Ehhez örök pozitívnak kell lenni alapvetően? 

A válasz egyértelmű igen. Kétségtelen, hogy egészségtelenül sok stressz folyt át rajtam az elmúlt egy évben, amiből most próbálok kivasalódni. Teljesen szűzként, szinte nevetséges naivitással érkeztem meg az úgynevezett üzleti világba. Elképesztő, hogy mennyire más morális normák érvényesek itt, mint amihez eddig szoktam. Ez a mostani állapot meg aztán különösen kiemeli a kontúrokat, látványosan megméri mindenkinek a gerincét, mint egy óriási röntgengép alatt, tisztán elválik a tisztesség a hitványságtól. Persze, sok esetben lehet valamennyire magyarázat az egzisztenciális pánik. Nekem valószínűleg az a mázlim, hogy megfogdostam már párszor a padlót, 18 évesen üres zsebbel kidobtak otthonról, utána jött néhány igazán nyomorúságos év, a szüleim nagyon régen meghaltak, a testvérem kívül gyakorlatilag nincs rokonom, árvák vagyunk, felnőttként is íródtam már nullára, bátran lehet mondani, hogy világvégeileg jól vagyok tréningelve. Talán még azt is megkockáztatnám, hogy ilyenkor teljesítek a legjobban. A szórakoztatóipar jelenlegi helyzete egészen drámai, háborús időket idéző. Fuldokló klubok, bárok,  szórakozóhelyek keresnek kétségbeesetten kapaszkodókat, gazdasági mentőöveket, az viszont nincs, így aztán mindenki úgy próbál túlélni, ahogy tud. Ez sajnos gyakran arcvesztéssel is jár. A tulajdonos, akitől béreljük az Edithet, mikor megkerestük a bérleti díj optimalizálási kérésünkkel, azzal koptatott le minket, hogy miért nem változtatunk profilt. Na de mit lehetne csinálni egy melegkonyhával nem rendelkező, vörös bársonyos, aranykeretes tükrös bárból? Konditermet? Szoláriumot? Műkörmös stúdiót? Ez a hely arra, és csak arra jó, hogy egy okos zenére, filmklubra, kis színházra, alkalmi kiállításokra szakosodott, összművészeti mulató legyen. A Covid alatt is, amíg nem tudunk működni, ezt a profilt visszük tovább, csak most kizárólag online szolgáltatunk. Nem egy nagy megfejtés, de közben meg, ha belegondolsz, a legtöbb, amit ebben a helyzetben tenni lehet, hogy vitalitást sugárzol és ingyen tartalmat adsz.

Rádiósként kezdted. Sokáig úgy tűnt, hogy az online rádiók letarolnak mindent, én mégis azt érzem, hogy a zenehallgatás kontextusa nem az online rádiókét. Vagy te másképp érzed?  

Valóban azt hittem, hogy az online rádióké a jövő. Nem így lett. Ha jövőkutatóként próbálnék megélni, már régen éhen haltam volna.

Mik a tapasztalataid a DJ-kollégák életkedvét illetően? Nagyon sokan zuhantak mostanában depresszióba. mit mondasz-tanácsolsz egy-egy, helyét nehezebben találó DJ-nek? 

Oh, nem hiszem, hogy jogosult lennék bárkinek tanácsot adni. Mindez, amiről eddig beszéltünk, csupán az én olvasatom, távolról sem kinyilatkoztatás. Másnak másféle válasza van, és ezt én maximálisan tiszteletben tartom. Ha valamit mégis mondanom kellene, az talán az, hogy ne csak zenét hallgassanak és sorozatokat nézzenek. Fogyasszanak másfajta kultúrát is. Ami még talán jól tud jönni, az egy kicsivel több önirónia. Abból piszkosul keveset látok a szakmában. A depresszióra az erotikánál jobb receptet nem ismerek. Állítólag a napokig erjesztett nadragulya a hónalj alá kenve szintén hatásos lehet, de ezt eddig még nem sikerült egyértelműen bizonyítani.

Egy korábbi kérdésben azt firtattam, honnan indult a DJ-zésed? Végezetül inkább arra lennék kíváncsi, hogy merre tart? Mi a te folytatásod? 

Leginkább az Edith. Mint rezidencia és mint programszervezési fórum. Végre van egy játszótér, ahol minden bolond ötletet szabadon ki lehet bontani. Emellett persze, ha helyrebillen a világ, vinném tovább a klubestjeimet másutt is, a Museum Of Modern Rituals-t az Ambientben, a Régi arcokat a Nemdebárban, meg persze játszom ott, ahova még hívnak, nyáron Ozora, Sun, erdélyi bulik, a Black Food Festival-lal meg remélhetőleg erre-arra a világban. Ennyi most bőven elégnek is látszik