Nógrád megye az új nyári partyközpont! Már ami a fesztiválokat illeti. Kapásból négy ilyet is fel tudunk sorolni, ami nagyjából 20 km-es körzeten belül található: Csobánkapusztán a SUN és az idén debütáló Arrakis, Béren az Alkotótábor na és a Bánkitó. Ez utóbbi több, mint 10 éve bújik meg a 600 fős település zegzugaiban, a tó mellett a faházak és a mindent körbefogó erdő közt elterülő kis tisztásokon megbújó helyszínek teszik a Bánkitót igazán különlegessé!
Ez volt a negyedik alkalom, hogy ellátogattam ide. Kétszer szakadó esőben és hidegben, kétszer pedig ragyogó napsütésben és kánikulában. Idén ismét sikerült az év egyik legmelegebb napját kifogni, úgyhogy miután átvettük a karszalagot, ismét egy kiadós fürdéssel kezdtem a napot. De előtte még megebédeltünk. A hagyományokhoz hűen ezúttal is a tó sarkánál, a Harcsa Büfében. Ár / érték arányban verhetetlen a hely, idén is rántott szeletet ettem lecsós nokedlivel. Világbajnok kaja, máshol ilyet még sehol nem kaptam, pedig állítólag a cigány konyha egyik tradicionális fogásáról van szó.
A Bánkitó jellegzetessége, hogy a hazai fesztiválok közül talán egyedülálló módon nem egybefüggő területen rendezik meg. A délutáni órákat a víz partján töltöttük el, a Tó színpad hazánk egyik legszebb fekvésű stage-e. Itt rögtön belefutottunk Holi fellépésébe, aki néhány hónappal ezelőtt azonnal belopta magát a szívembe a Vittula című szerzeményével. Nagyon tudom szeretni azokat a rappereket, akik túllépnek a „mindenkit megbaszunk, mi vagyunk a maffia” kliséken, Holi ennek pont az ellentéte. A számok visszatérő témái az ismerkedéssel kapcsolatos kudarcok, az önbizalomhiány, a kapuzárási pánik, vagy a különböző szerepeink, melyekbe annyira beleéljük magunkat. Nem is értem, hogy miért nincs felkapva, a témában jártas kísérőm alapján azért még bőven lenne mit javítani a produkció előadásmódján. Engem mindenestre megvett kilóra, ha rajtam múlna legközelebb már a nagyszínpadon lépne fel, akár csak Dé:Nash, aki a nagyszínpad programját nyitotta meg a korai esti sötétedésben.
De ne fussunk még ennyire előre. Este nyolcig még rengeteg dolog történt. Például írtunk néhány jókívánságot és életbölcsességet (azért el tudjátok gondolom képzelni, hogy mennyire lehetett ezeket komolyan venni), amiket aztán a fesztivál idején beleraktak egy helyben készített szerencsesütibe. Bár utólag már sokkal okosabb vagyok és csak annyit mondanék: Óvakodj a helyi gyerekektől. Nekem az órám bánta, miközben strandoltam. De ezt csak zárójelben. Hogy mással ne fordulhasson elő. Amúgy a fesztivál közönsége mind extra jó arc. És nagyon fiatal. Én rohadt idősnek éreztem magam. Az átlagéletkort 20 év körül saccolnám be. Ami egyből feltűnt, hogy mindenkinek milyen sok haja volt 🙂
Kb. 15 éve lehetett, amikor először részt vettem a Táp Színház előadásán. Azóta kerestem az újabb alkalmat, de valahogy mindig kimaradt. Egészen mostanáig. Ez nem színház, az előadás során sokkal inkább érezheted magad egy háromnapos afteren. Képesek órákon át beszélni a semmiről. Valójában persze igen is komoly összefüggéseket találni a mondanivalók közül, mint például a fing, ami tulajdonképpen nem más, mint a lelkünk egy leszakadó darabja. Aztán persze eljön a katarzis.
A Bánkitó nem csak a zenéről szól, hanem minden évben egy-egy fontos társadalmi és aktuális témát járnak körül különböző workshopok és beszélgetések formájában. A nagyszínpad egy cirkuszi sátor formájában szokott megjelenni a focipályán, amit egyfajta fricskának is fel lehet fogni. Na idén aztán ebből semmi nem lett, ugyanis a focipályára a korábbi gyakorlattól eltérően idén semmit nem lehetett felállítani. Úgyhogy nem volt cirkuszi sátor. A nagyszínpadot néhány méterrel odébb, a beton placcon állították fel és baromi erős volt a csütörtöki program, Igaz, ezúttal csak hazai előadók léptek fel a Bánkitón. Abból viszont a legjobbak, legalábbis hazai alternatív zenekarok szintjén. Dé:Nash után jött a Csaknekedkislány, barátnőm pedig nagyon elcsodálkozott azon, hogy kívülről fújom a dalszövegeiket. A nap csúcsát kétségtelenül Bohemain Betyars koncertje jelentette, akiket már rengetegszer hallottam (itt is) és sokadszorra is ugyanabban az önfeledt keserédes mulatozásban lehetett részünk, amit minden magyar honfitársunk azonnal a magáénak érezhet.
Kedvenc trash helyszínem idén igazán kitett magáért! Nagyon szépen kidekorálták a Keret Ház környékét, szerintem egy óriási neon fallosz lógott a fejünk felett. Mondjuk a zenei vonal idén nem nyerte el a tetszésemet, de biztos vagyok benne, hogy a többi napokon megfelelő mennyiségű diszkó zenét kaptunk az ezredforduló környékéről. Volt olyan év, amikor képes voltam éjfélkor leragadni és nem mozdulni innen egészen a reggeli zárásig.
Volt ellenben két open air helyszín, ahol végig négynegyed szólt, az egyik ebből ráadásul bent az erdőben. Engem az sem érdekelt volna, ha a Szikra Színpad lett volna az egyetlen helyszín. Rohadt hangulatos volt, itt sikerült végre elkapni Kőbánya 3000-et, akinek a munkásságát a Telekom Electronic Beats alkotói pályázata óta figyelem, persze már maga a név is egyből felhívja magára a figyelmet. Hát még Bléz Clarke! Volt ugyanis egy ilyen fellépő is. Ki lehet ő? Semmi infót nem találtunk róla és csak reménykedtem benne, hogy egyfajta „Dave Clarke tribute előadót” tisztelhetünk a személyében. És pontosan így is történt. Mind a zenei világa, mind a mixelési képessége az angol technobáró jobb pillanatait juttatta eszembe. Ha tudja valaki, hogy ki ő, kérlek azonnal jelezze! Zeneileg Bléz Clarke vitte a napot. Legalábbis reggel 4-ig biztosan. Simán be is áldoztuk miatta Ricsárdgír koncertjét.
A „hagyományos” elektronikus zenei színpad idén a Kereplő nevet viselte. Minden évben máshogy néz ki ez a stage, idén például kiköpött mása volt az Alkotótábor nagyszínpadának. A program igen csak eklektikusra és változatosra sikeredett, Bernath Peti, Akos V, Aurin és Galactic Jackson valamint Saind Leidal The 2nd négykezes attrakciója jelentette a kínálatot. Utóbbi produkció zárta az aznapi programot. Trance, acid, classic techno….teljes volt a megőrülés, a ráhangolást a folyamatosan dolgozó füstgép is segítette. Ezt az energiaszintet lehetetlen a végtelenségig fenntartani, nagyjából másfél órán keresztül tomboltunk teljes extázisban. A Bánkitó közönségének nagyrésze viszont kevésbé bírja jól a strapát, mint a környékbeli nógrádi fesztiválok lakói, így hat óra magasságában már csak alig egy tucatnyian maradtunk. Végül fél 7-kor indultunk mi is haza, elméletileg busszal, gyakorlatilag inkább teleporttal.
Köszönet a képekért: Simon Iringó, Várkonyi Botond, Ligeti Bálint, Peszeki Tamara
Comments are closed for this post.