Ozora idén is elmaradt, azonban az eseménynek helyszínt adó, Dád – Igarpusztán elterülő Zimányi-birtok idén sem maradt zene nélkül. A DAAD Gathering valódi alternatívát nyújtott. Az idén első alkalommal megrendezésre kerülő DAAD sok mindenben megegyezik az anyafesztivállal. Ugyanazok a szervezők, ugyanaz a helyszín és az infrastruktúra (leszámítva azt, hogy ezúttal nem nyitották meg a main stage-et és a Pumpui-t), a DAAD Gathering-en azonban nem a goa, hanem a techno / house a húzóerő és nem egy hétig tart, hanem “csak” három napig.

Csütörtök volt a beköltözős nap (zenei programok nélkül), mi péntek délután érkeztünk. Rutinos barátaink már jó előre felkészítettek, hogy ne lepődjünk meg azon, ha a célegyenesben megállítanak bennünket. Ez így is lett, ahogy ráfordultunk a mellékútra, már le is villogtak minket a rend éber őrei. Nem volt több, mint egy sima igazoltatás, a személyi igazolványok adatainak lekérése után mehettünk is tovább. Különös érzés volt először megpillantani a képeken már milliószor látott bejáratot és feliratot, ahol ezúttal a paradise szót a DAAD szó helyettesítette, utalva ezzel is arra, hogy azért a két fesztivál nem teljesen ugyanaz. Nagyjából 15 éve minden évben azt tervezem,  hogy eljutok ide, aztán soha nem jött össze, leginkább a hasonló időben megrendezett Szigetnek köszönhetően. Idén azt tapasztaltam, hogy a közönség nagyobbik része már igen rutinos, sátorszomszédaink is mind rendszeres vendégek errefelé. Ha random meghallottam valamelyik kocsiból vagy sátorból a kiszűrődő zenét, az nagyobb eséllyel volt goa, mint techno.

Rutinos barátainknak hála minden gördülékenyen ment. Mondjuk kész csoda, hogy egyből megtaláltuk őket, pedig errefelé csak korlátozottan elérhető a térerő. Sátorállítás után egyből feltérképeztük a terepet, amiről annyi jót és szépet hallottunk már. Éppen ezért igyekeztem nem felspannolni magam, mert ha valamire nagyon rákészülök, annak csalódás lesz a vége. Ennek függvényében pedig tényleg semmit nem készültem, a táskámat is csak közvetlenül indulás előtt pakoltam össze és a sátrunkat is útközben szereztük be egy áruházban.

Rengeteg fesztiválon megfordultunk az elmúlt 20 évben. Ez azonban teljesen más, mint a többi. Máshol szinte kizárólag csak mobil színpadokat és infrastruktúrát találunk, amit a rendezvény után elbontanak. Dád viszont magánterület, a birtok tulajdonosai maguk is szervezők. Ezért aztán évről-évre épül és szépül a környék. Jellemzően fa alapanyaggal dolgoznak és minden egyes színpad vagy szobor az ötletességre és a kreativitásra épül. Egy valódi mesevilág az, ami nem csak arra a néhány napra szól, amíg szól a zene. Minden nap felfedeztünk valami újat, bármerre is kezdtünk el sétálni.

Első utunk a 2011-ben felépült Dómba vezetett, aminek a helyén korábban cirkuszi sátor állt. Ez volt a DAAD Gathering elsőszámű helyszíne, ahol 48 órán keresztül nonstop szólt a négynegyed. Nekem pedig rögtön leesett az állam és elakadt a lélegzetem. Soha nem láttam még ehhez fogható vizuált. Az építmény egy óriási fa kupola, amit esténként fényjáték díszített. Ilyenkor egyszerre érezhettük magunkat egy templomban és a világűrben. Olyan volt, mintha a szabad ég alatt láthatnánk a csillagokat. Az első nap a techno-é volt a főszerep, a hazai felvezetés után Marcel Dettmann állt a pultba. A Berghain rezidense azonban alaposan meglepte a közönséget. Nem csak ipari technot tud ő játszani, hanem diszkó és house slágereket is. Engem mondjuk nem ért váratlanul, mert amikor Berlinben 10 órán át hallottam zenélni, akkor minden oldalát megmutatta, a legmeghökkentőbb zenék és stílusok között lavírozva. Etapp Kyle már kevesebb meglepetést okozott. De nem igazán szeretnék egyenként kitérni az összes fellépőre, mert megállás nélkül szólt a zene, szombat délelőtt szép lassan átfordultunk a house-osabb témák felé.

Péntek este még átnéztünk a Sárkányfészekbe is, ami egyike az állandó, természetes anyagokból született építészeti alkotásoknak, 2012-ben indult útjára a fesztiválterület élőzenei színpadaként. Különleges zenei produkciók helyszíneként szolgál. Péntek este Mezerg műsorát hallgattuk meg, A francia zenész egy csomó hangszert felpakolt a színpadra, többek között egy teremint. Ez pedig nem más, mint az egyik legelső elektronikus hangszer, amit 1918-ban talált fel Leon Theremin. Lényegét tekintve egy egyedi módon, rádióhullámok interferenciája által vezérelt analóg szintetizátor. Egyedülálló, hiszen gesztusokkal lehet megszólaltatni, anélkül, hogy a zenész hozzáérne a hangszerhez.

A Főzőligetre csak a második napon találtunk rá. Ez tulajdonképpen egy közösségi konyha. A helyszín évről évre organikusan növöget a természettel együtt, lombalatti asztalokkal, padokkal és zenei helyszínként is üzemelt, elsősorban organikusabb, gondolkodósabb zenékkel, némi afro house hangzással megspékelve, hazai rutinos rókák vezetésével.

Ha már kaja, akkor érdemes néhány szót ejteni a vendéglátásról. Szombat reggel sikerült kifognom 1000 Ft-ért egy tál száraz hasábburgonyát és a dupla adag majonéz sem volt elég semmire, nagyon rossz választás volt. Annál jobb volt viszont néhány órával később egy vegán tál, fasírttal, rízzsel és lencsepürével 3000 Ft-ért. Könnyen csúszott és nagyon laktató volt, tökéletes fesztiválkaja, ami ráadásul még egészséges is. A többi alkalommal hozott kaját fogyasztottunk, a dobozos sör 700 Ft-ba került.

Ozora közönségének régi álma teljesült azzal, hogy létrehoztak egy tavat. A semmiből. Ami nem is kicsi. És még fürdeni is lehet benne. Közvetlenül mellette helyezkedett el a jelenleg Bucka, amúgy Ambyss névre hallható helyszín, ahol a hazai psy trance szcéna nagyjai pörgették a lemezeket. A második naptól kezdve itt múlattam az időm legnagyobb részét. Igazából sokkal jobban élveztem ezt a táncot. Sokkal felszabadultabban mozog az, aki a goára bulizik. Ahogyan azt a mellékelt ábra is mutatja. A képen szereplő úr volt a kedvencem. Nem láttam hozzá hasonlót, aki ennyire élte volna a zenét. Nagyon sok energiát adott, ha ő nincs, biztosan sokkal hamarabb elfogy a lendület.

Több fesztiválon is bebizonyosodott, hogy a tűzoltóké a leghálásabb feladat. Locsoltak már a Szigeten és a VOLT-on is, ami mindig életmentő tud lenni a kánikulában. De amikor már harmadik napja mozogsz, akkor valami egészen földöntúli érzés, amikor vízsugár éri a testedet. Különös, de kimerültségnek nyoma sem volt, úgy tűnt, mintha az örök élet elixírjével öntöttek volna le.

De volt még egy mágikus pillanat. Mégpedig a záró eseményen. Amiről amúgy majdnem lemaradtam, én azt hittem, hogy vasárnap délután 6-kor Rhadoo zárja a Dóm és a fesztivál programját, persze este 7-kor még nyoma sem volt ennek, úgyhogy gyorsan visszamentem a sátramhoz magamhoz venni egy kis utánpótlást (bármennyi alkoholos italt be lehet hozni a fesztivál területére). Igaz, sikerült ott is ragadnom annak rendje és módja szerint, viszont kiderült, hogy a többiek lázasan készülődnek, hiszen hátravan még Christian Löffler. Az érzelmes, melankolikus elektronikus zenék koronázatlan királya ezúttal egy vonósnégyessel kiegészülve, élőben adta elő számait. Csodálatos performansz volt, de azért mégis a vége volt számomra a legemlékezetesebb. Amikor kaptunk még egy utolsó utáni basszust, miközben elkezdett villámlani és pont abban a pillanatban szakadt le az ég, ahogy véget ért az előadás. Véletlen? Aligha!

Csodálatos pillanatokat éltem át, nagyon intenzív volt az élmény. Kétségtelenül ez volt számomra eddig az év bulija. Bele se merek gondolni, hogy milyen érzés lehet Ozora, ha a “kistestvér” is ennyire erős hatással volt rám.

Képek: Pawel Wieloch, Daniel D Aczel, Egeszjophoto, Kun László, Varga Orsi