Nehezen indult be számomra az idei szezon. Bár az újranyitás már április végén megtörtént, én mégis csak június legvégén jutottam el először bulizni. Aznap hivatalosan is megnyitottam a 2021-es fesztiválszezont, aztán a lendület tulajdonképpen augusztus végéig kitartott. Összesen hét fesztiválra sikerült eljutni ezen a nyáron, ez pedig azt jelentette, hogy minden hétvégére jutott egy. Nekem eddig valahogy soha nem volt szerencsém a Kolorádóval. Vagy nem tartózkodtam itthon, vagy az időjárás nem volt kegyes hozzánk. Idén aztán végre ragyogó napsütés és kánikula várt. Budapesten talán már túl sok is volt a jóból, a hőség sokszor már elviselhetetlen volt, pedig én aztán bírom a meleget. Legalábbis eddig úgy gondoltam.

A Kolorádó Fesztiválnak helyszínt adó Sztrilich Pál Cserkészpark Nagykovácsi mellett található. Budapest tőszomszédságában, de a klímáját tekintve mégis mintha a hegyekben lennénk lennénk, akár 10 fokkal is hidegebb szokott itt lenni, mint a fővárosban. Úgyhogy vittem magammal pulcsit és hosszú nadrágot is. Na hát ezekre végül semmi szükségem nem volt, a táskám végig a csomagmegőrzőben pihent. A telefonomat is simán lerakhattam volna ide, ugyanis egyáltalán nem volt térerő. Olyannyira nem, hogy még telefonálni sem lehetett. Mondjuk ennek egyáltalán nem éreztem meg a hiányát, 20 évvel ezelőtt is bármikor megtaláltuk egymást, most is mindig sikerült.

Miután a tavalyi fesztiválszezon lényegében elmaradt (Alkotótábort leszámítva), ezért aztán két éves lemaradást kellett bepótolni. Egyre inkább outsidernek érzem magam az eltelt évek miatt, Bánkitó után itt tűnt legalacsonyabbnak az átlagéletkor. Akad ellenpélda is, DAAD Gatheringen simán 30+-os volt a közönség nagyrésze. Éppen ezért volt furcsa a kontraszt, mert tulajdonképpen Ozoráról estem be Kolorádóra. Mondjuk rohadt szerencsésnek érezhetem magamat, mert a maga nemében (meg amúgy is), mindkét helyszín egy csoda. Kolorádó kétségtelenül a hazai fesztiválpaletta egyik leghangulatosabb terepe. A színpadok többsége erdei árkokban bújik meg, árnyas fák lombjai között.

Akármennyire is próbáltuk ügyesen összerakni a logisztikát, csak a pénteki és szombati napot tudtuk megnézni. Sajnos senki nem tudott vigyázni a kutyára, akit pedig nem szerettem volna magammal hozni, mert magamra sem tudok vigyázni egy fesztiválon, nemhogy másra. Már csak azért sem, mert az erdős részeken töksötét van. Van viszont hét db színpad, ha jól számolom ezek közül nagyjából hat db az, ahol éjjel kizárólag elektronikus zene szól. Nem igen van még egy fesztivál itthon, ahol már-már a bőség zavara okozza a legnagyobb problémát. Pénteki villámlátogatásunkat (este 8 és hajnali 4 között) alaposan megterveztük, persze aztán állandóan leragadtunk valahol, ahol túl jó volt a zene. Tök jó volt viszont az, hogy egész este csak ismerősöket és pajtásokat hallgattunk, Katamii, Falcao, Beta és Galactic Jackson személyében. Ők négyen három különböző színpadon zenéltek, úgyhogy folyamatosan vándoroltunk, ráadásul a nagy igyekezetben (hogy le ne maradjunk senkiről), sikerült elfeledkezni arról a színpadról, ahol a Davoria rendezkedett be egész éjszakára. Pedig az volt a leghangulatosabb helyszín. Igazából Helena Hauff volt az, aki miatt elsősorban érkeztünk. Számomra fura volt, hogy 2021-ben is rengeteg külföldi szót fogok hallani ezen a fesztiválon, mondjuk a bulinegyed leghitványabb eseményeiről oly jól ismert ütemes „éééé-óóóó„-zás itt is felütötte a fejét. Helena Hauff nyers electroját pedig még az elektronika sem bírta elviselni (én viszont annál jobban), kétszer is áramszünet szakította félbe az előadást. Reggel 4-kor azonban indulnunk kellett hazafele, akármennyire is éltem a bulit (nagyon).

Bár a helyszín Budapest tőszomszédságában található, a meredek erdei utaknak hála a legegyszerűbb megoldást a szervezők által a Hűvösvölgyből és oda vissza indított buszos transzfer kínálja. 1000 ft-ba kerül egy jegy, ami nagyon jó deal annak függvényében, hogy a helyszínt autóval nem is lehet megközelíteni, gyalog pedig egy örökkévalóságig tartana a séta.

Másnap aztán a körülményekhez képest fitten és kipihenten indultunk vissza. Már kora délután megérkeztünk és egyből elvesztünk a workshopok forgatagában. Pedig nem valami jó a kézügyességem és akkor még finoman fogalmaztam. A rajztudásom egy négyéves óvodás szintjének felel meg. Nem gondoltam, hogy sok babér terem számomra, ehhez képest egy csomóan megdicsérték a lemezborítót, amit terveztem. Igazából még soha senki nem dicsérte meg egyetlen kézügyességet igénylő munkámat sem mióta elhagytam az ovit, szóval tényleg jól esett. Kollázs technikával készült, de nem merem megmutatni, mert konzervatív olvasóink egyből máglyára vetnének. Egészen hihetetlen asszociációkat tud okozni a fesztivállapot 🙂 Mire kettőt pislogtunk már maximum kapacitással pörögtek a programhelyszínek, úgyhogy végre elérkezettnek láttuk az időt, hogy meghallgassunk egy nagyszínpados fellépőt Dé:Nesh személyében.

Ezután a Csodaszarvas felé vettem az irányt, ahol a Technokunst vendégei húzták a talpalávalót. Claudio PRC maratoni szettet nyomott le délután 6 és 11 között. Már egy órája zenélt, mikor odaértem. Este 7-kor még mindig az okos építkezés fázisában találtam, ami nagyon tetszett, az viszont már kevésbé, hogy kisebb-nagyobb hullámokat leszámítva később sem igazán éreztem azt, hogy sikerül elkapnia a fonalat. A bolond The Horrorist meg képes volt lemondani az összes fellépését, úgyhogy végül Codex Empire ugrott be helyette az utolsó pillanatban. Az osztrák producer igen csak meggyőző live produkcióval rukkolt elő. Hát még Isu! Őt külön meg kell említenem. A Technokunst feje olyan darálást rendezett, hogy több alkalommal is előre kellett mennem a színpadhoz. Muszáj volt a saját szememmel meggyőződni arról, hogy tényleg őt hallom-e. Egy pillanatnyi szusszanásra sem hagyott időt. Nem ezt szoktuk meg tőle, viszont ha lehet tartsa meg a jó szokását időnként máskor is! Isu reggel 4-kor fejezte be a szettjét, de a fesztivál zárásáig még rengeteg idő volt hátra. Egy órára átnéztem a Keret színpadához, ahol jó szokásukhoz híven handsup és az ezredforduló környékének legnagyobb diszkóslágerei mentek, amiket a mai napig imádok. Bár manapság ez inkább már trashnek számít.

Három évvel ezelőtt jártam utoljára ezen a fesztiválon. Akkor úgy rémlett, hogy nagyjából reggel 6 körül ért véget a hivatalos program, a Csűrben (itt lépett fel előző nap Helena Hauff is) viszont reggel 9-ig tartott a móka. Nos idén akármerre bolyogtam, még mindenhol szólt a zene reggel. És egész sokan voltak, akármelyik helyszínen is lyukadtam ki. Végül leragadtam az OMOH által hosztolt árokban, ahol előző nap lemaradtam a Davoria-ról. A közönség bármeddig bírta volna még, a zene azonban idén is reggel 9-kor halkult el, én pedig óriási tömegben sétáltam ki a buszmegállóba. Beálltam a sor végére, erre a busz pont előttem nyitotta ki az ajtót, úgyhogy egész hamar sikerült hazaérni.

Képek: Kolorádó FB (Szemerey Bence, Hinkelmann Alexandra, Karancsi Rudolf)