Patricia Lay-Dorsey, vagy – ahogyan a többség ismeri – „Techno nagyi” nélkül elképzelhetetlen a detroiti Movement Electronic Music Festival. Ő egy 79 éves helyi legenda, aki 2005 óta vesz részt az eseményen és közben felfedezte magában az elektronikus zene és a közösség iránti szenvedélyét.

Techno nagyi 2000 óta jár mobil robogóval, miután korábban  szklerózis multiplexet diagnosztizáltak nála. Ez pedig egyedülálló perspektívát adott neki, hogy fotósként szemlélje a tömeget és az eseményt. Régi barátja, Patrick Alejas és újabban Emily Swank segítségével szabadon közlekedik a fesztivál területén, ők gondoskodnak arról, hogy minden zökkenőmentesen történjen. Az elmúlt években a Techno nagyi még a nagyszínpad hangtechnikusainak oldalán is helyet foglalhatott, a Movement rendezvényproducere, a Paxahau vendégszeretetének köszönhetően. „They Call Me Grandma Techno” címen pedig még egy könyvet is kiadott. A Mixmag felkereste Techno nagyit, hogy megvitassák életét és szellemiségét.

Milyen érzés a kezedben fogni a munkádat?

Ez a második fotóalbumom, ami meg fog jelenni. Az első még 2013-ban volt, csodálatos érzés, mikor a kezedben tartod. Ez egy hosszú időszakot lefedő projekt, több mint 12 év fotóit tartalmazza, csodálatos volt összerakni. Alig várom, hogy megjelenjen és a fiatalok reakcióját. Sokan szerepelnek a könyvben, és nem tudják, hogy benne vannak. Több száz fotó van, és sok közülük csoportkép. Szórakoztató lesz, ahogy meg fogják találni magukat a könyvben.

Mit gondolsz, miben segíti a történeted a generációk közötti megértést?

Csak a saját tapasztalatomról tudok beszélni. Én csöppentem az ő világukba. Nem ők jöttek az enyémbe. Így olyan helyzetbe kerülök, hogy a vendégük lehetek, amit többé-kevésbé mindig is éreztem. Mostanra nagyjából részese vagyok a szcénának, de az elején ez még nem így volt. Sokkal-sokkal-sokkal idősebb voltam mindenkinél, ráadásul mozgássérült, és semmit sem tudtam az elektronikus zenéről, főleg az első évben 2005-ben… Szóval tanítottak. Azt hiszem, ezt a fiatalok tudták, hogy nem úgy jövök oda, mint egy idős hölgy, aki meg akarja mondani nekik, mit csináljanak, mit kedveljenek, hanem próbálok tanulni tőlük, és magamba szívni az energiájukat. amit igazán a legjobban szeretek a zenében és a fesztiválon.

Legjobban az energiaáramlást szeretem, ez pont olyan érzés, mint amit a 60-as években is átélhettünk. Azt nem tudom, hogy ez vajon az EDM-re is igaz, ami inkább popzenének számít, de a tradicionális elektronikus zenére egészen biztosan jellemző a maga kultikus világával. Személyes tapasztalatom szerint ez a szellemiség tiszteletben tartja a többi embert, tele van szeretettel és nagy energiákkal, ami sok boldogságot okoz. Ez kinek ne tetszene?

Milyen módon döntötte le a dance kultúra a kulturális különbségeket az életedben?

A 60-as években elvégeztem az iskolát, megházasodtam, szociális munkát végeztem, teljesen kimaradtam a 60-as évekre jellemző szubkultúrából. Soha nem használtam semmilyen kábítószert! Szóval semmilyen módon nem kapcsolódtam ehhez a világhoz, de láttam róla képeket és hallottam róla. Régebben negatívabban álltam azokhoz, akik kábítószert fogyasztottak. Én már biztosan nem fogok. Szerintem nagyban függ az, hogy milyen drogot használnak a fiatalok. A mi fesztiválunkon egyébként szerintem sok ecstasyt használnak, Soha semmilyen agresszivitással vagy tiszteletlenséggel nem találkoztam az elmúlt 15 év alatt. Még vitát sem láttam, verekedést meg aztán pláne. És évente több mint 100 000 emberről beszélünk, szóval számomra ez elég figyelemre méltó. Sokat tanultam tőlük, hogy legyek nyitottabb és elfogadóbb, és hagyjam, hogy önmaguk legyenek, és lássák, kik ők. Imádom őket!

  Interjú egy 68 éves raverrel, aki még ma is illegálbulikba jár legszívesebben

Miért döntöttél úgy, hogy soha nem próbálja ki a kábítószereket?

Még egy slukk füvet sem szívtam soha! Amikor 1988-ban szklerózis multiplexet diagnosztizáltak nálam – tehát több mint 30 évvel ezelőtt – elhatároztam, hogy teljesen leszokom az alkoholról. Csak azt éreztem, hogy a lehető legjobban akarom irányítani a testemet, és nem engedem, hogy bármilyen külső anyag megzavarjon. 30 éve diagnosztizáltak nálam SM-et, és soha nem szedtem rá semmilyen gyógyszert, sőt még neurológusom sincs. Nem járok sokat orvoshoz. Változatosan eszem, sportolok, fenntartom a pozitív lelki hozzáállásomat. Amikor még csak két pohár bort ittam éjjel, másnap reggel felébredtem, és nem éreztem magamon fókuszáltságot, azt hogy fejben ott lennék. Mindent át akarok élni, és ez nagyon sokat jelent nekem.

A Movement és Detroit városa megadja azt, hogy mindent átélhess?

A Hart Plaza, ahol a Movement játszódik, a belváros közepén található. Közvetlenül a folyó mellett van, és átnézel, és ott van Windsor, Ontario. Csak van valami Detroitban. A városon kívülről érkezők nagyon szeretik Detroitot, különösen a fesztiválozókat, akik a világ minden tájáról érkeznek. Bizonyos értelemben olyan, mint egy déli kisváros, ahol mindenki nagyon barátságos és vendégszerető. Gondolom sokan hallottak arról, hogy ez mennyire veszélyes hely. Azt hiszem, bizonyos környékeken és bizonyos körülmények között valóban így is van. De mindig egyedül közlekedek hajnali 1-kor a sötét utcákon, és egyáltalán nem félek. Ha valami furcsának tűnik, megteszem, amit kell, de soha senki sem bántott. Detroit a szerelmem, Detroit a városom, és a detroitiak az én népem. Szerencsésnek érzem magam, hogy befogadtak. Általában az elejétől a végéig ott vagyok a fesztiválon, aztán másnap felkelek, és újra megcsinálom ugyanazt. A Hart Plazában használom az energiámat.

Soha nem is érezted magad kényelmetlenül a robogóddal a tömegben?

Tudod, egy kicsit mindig is klausztrofóbiás voltam, és egészen más elvegyülni a tömegben úgy, hogy nem látsz semmi mást, csak az emberek köldökét és fenekét. Nagyon hálás vagyok Patrick barátomnak, aki 2006-ban befogadott. Minden évben eljön San Antonio-ból és mellettem marad, segít átjutni a tömegen, hogy eljussak egyik színpadról a másikra. Egyedül nem lennék képes rá. Legutóbb Emily Swank is sokat segített nekem. Ő Claude VonStroke nővére, és ő volt az én őrangyalom 2019-ben.

De mostanában már azt tapasztaltam, hogy a fiatalok annyira hozzászoktak a látványomhoz, hogy ha azt látják, hogy egyedül próbálok eljutni a színpadra, akkor csak meg kell kérnem valakit, hogy menjen előttem és tegye szabaddá az utat. Nagyon kedves,, ami ilyenkor történni szokott. A fiatalok egyből kiabálni kezdenek: „Techno nagyi!”. Nagyon vigyáznak rám ezen a fesztiválon. De nagyon oda kell figyelnem, főleg a pia miatt Nem szeretném ha leöntenék sörrel a fényképezőgépem, különösen éjszaka.

Hogyan tudsz fotózni a robogódból?

Különös dolog onnan fotózni. A nem fogyatékkal élő fotósok által használt látószögek többsége számomra elérhetetlen. Ha a tömeg közepén vagyok, ahol fotózni szeretek, akkor fel kell néznem az emberekre. Alulról fotózom, ezért aztán mindenki nagynak és csodálatosnak tűnik. Szeretek felnézni az emberekre.

Milyen érzés „nagymamának” lenni úgy, hogy nincsenek gyerekeid?

A férjemmel 1966-ban házasodtunk össze. Mindig is szerettünk volna gyerekeket, de soha nem estem teherbe. A férjemmel imádtuk a fiatalokat, gyakran jöttek át hozzánk a környékbeli srácok. Karácsonyi bulikat, bringatúrákat szerveztünk. Pont olyan volt, mintha nekünk is lettek volna sajátjaink, csak őket hazaküldhettem a nap végén és az egyetemi tandíjukat sem nekem kellett állnom 🙂 Viszont ha lennének valódi unokáim, biztos hogy nem tudnám azokat a dolgokat megtenni mint most, hiszen gondoskodnom kellene róluk. Így viszont szabad vagyok és bármit megtehetek, ami nagyon tetszik nekem. Az a legjobb, hogy ezáltal mindkét világon a magaménak érezhetem. Sokan felhívnak, hogy „Szia nagyi hogy vagy?” Követnek az Instagramon, megnézik, mi történik az életemben. Néha könnybe lábad a szemem, ha arra gondolok, milyen sokat jelent egy fiatalnak azt mondani: „Szeretlek mama”. Szóval hálás vagyok, hogy mindenki nagymamája lehetek. Ez elképesztő.

Milyen útravalót adnál, amit szeretnél megosztani az olvasókkal?

Merj mindig önmagad lenni, és ne engedd, hogy bárki más olyan helyre tegyen, ahol szerintük lenned kellene. Ha rajongsz valamiért, kövesd a a szenvedélyt! Légy merész, legyél hajlandó leugrani a szikláról.Bízz benne, hogy valami elkap, mert engem mindig elkapott, ha leugrottam.

Forrás: [Mixmag]