Barátságos emlékeztető az italodiszkóról: 2021-ben is aktuális és menő. Hogy mitől trending a műfaj, azt szakavatott hazai dj-k mondják el.

Az italo tényleg kúl? A témát lezárhatnánk azzal, hogy néhány hete a berlini Panorama Barban tartottak ilyen bulit, de ne legyünk ennyire felületesek, nézzünk kicsit a dolog mögé! Ezt teszi egyébként egy új dokumentumfilm, amely alig három évvel a nagyszerű – Budapesten is teltházzal vetített – Italo Disco Legacy után készült – önmagában ez is bizonyítja, hogy az italo forró téma. 

Ami a forróságot illeti, a nyolcvanas években virágzó műfajt bő évtizedes lefagyás után, a kétezres évek elején melegítette újra az electroclash-, majd a skandináv újdiszkó-színtér, és azóta változó fokon ugyan, de gyakorlatilag pirosban van az italo trend-métere, mely az utóbbi néhány évben látványosan kiugróban van – nem az első reneszánszát éli. Az italo túléléséhez kellett a hűséges rajongótábor, amely világszerte életben tartotta és továbbadta a műfaj örökségét (Dél-Amerikában és Oroszországban ma is stadionokat töltenek meg a legismertebb előadók, Európában a finnek és még inkább a hollandók jelentik a fő bázist), és persze a nyitott, fineszes ízlésű lemezgyűjtők, illetve dj-k mélyre ásása, ám mindezzel együtt egészen mostanáig a legtöbb zene- és partiarc számára ez is csak egy kult-műfaj volt, amit ironikusan lehet szeretni – LOL, ezek a gagyi szintik, OMG milyen béna ének, táncolunk rá, mert mennyire vicces már. Az utóbbi időben mintha ez változott volna meg, és nem csak az italo, de más korábban kigúnyolt/lenézett oldszkúl tánczenei műfaj, mint a trance, a speed garage vagy a gabber megítélésében: a közönség elkezdte idézőjelek nélkül, a negatívumokkal és pozitívumokkal együtt a helyén kezelni. Az italodiszkónak pedig, akár autentikus eredeti formájában, mint történelemlecke, akár az alkotóelemeit mai hangzásokba, stílusokba átörökítve nagyon is van helye a jelen elektronikus tánczenei felhozatalában; szinte nincs olyan 4/-4-ben mozgó dj-producer most, aki ne játszana/készítene több-kevesebb italót, legyen az underground (pl. Tensnake, Skatebård, The Hacker, Gerd Janson) vagy overground (Bob Sinclar vagy a Purple Disco Machine), az újrakiadásokra és neo-italóra szakosodott kiadók tömkelegéről nem beszélve. 

És igen, miközben magyar italo-színtérről – még – nem igazán beszélhetünk (a kevés producer-előadó egyike, Electro Potato viszont annál nagyobb nemzetközi sikereket arat), kifejezetten erre specializálódott buliból is egy van, italo fan dj-ket a hazai szcénában is találunk- és bár talán ez az oldaluk kevéssé exponált, nekünk örömmel beszéltek „fű alatt” dédelgetett műfajukról.

 

DJ CRIMSON

Hogyan írnád le az italodiszkót annak, aki nem ismeri? 

Az italodiszkó gyökereiben a diszkó klasszikus korszakáig visszanyúló, alapvetően a nyolcvanas évek első felének olasznak elkönyvelt, újhullámos tánczenéje. Nagyjából szintis, elektronikus kvázi-pop klub környezetre optimalizálva, amely az olasz dominanciával együtt is hamar európai ügy lett, és népszerűsége bőven túlnőtt a diszkótékák világán. Sőt, miközben itt a radikálisan más hátterű New Order is felfedezte magának, a tengerentúlon a Paradise Garage vagy Chicago első house-arcai emelték be világukba. A zsáner a csúcsra járása után egyre üresebb pózokba vágta magát, majd önmaga karikatúrájaként élt tovább az eurodance gesztusaiban.

Mikor/hogyan fedezted fel ezt a műfajt? 

Felfedezni már lényegében felnőtt fejjel sikerült. Gyerekként valahogy együtt éltem vele, és később tudatosult, hogy nem véletlen, hogy ez a soundtrack-gerince életem első 12 évének. Akár egy jugó nyaralás, akár a Tetthely sorozat, vagy épp egy sulidiszkó ugrik be, lényegében az italodiszkó korszakain, változatain ugrálok végig, a RAF-tól Sandrán át a Tarzan Boyig. Mellékvágány, hogy nemrég rátaláltam a Hot Girls Of Italo oldalra

Mi fog meg a műfajban?

Hogy sokoldalú, pózaival együtt is szerethető, akár a bárgyú, a röhejesen patetikus, vagy éppen a sötét és szétcsúszott arcát mutatja, teljesen kikapcsol.

Miért/mitől működik ma is?

Az eszképizmus nagy úr, és ehhez az italo alkalmi fogyasztóként is, kemény függőként pedig pláne hatásos katalizátor.

Kedvenc klasszikus italo:

RAF – Self Control 
Decadance – On And On (Fears Keep On)
New Order: True Faith (Shep Pettibone Remix)

Kedvenc modern italo:

Il Quadro di Troisi – Raggio Verde 
Arthur Johnson – Perfect Stranger (Cosmo Vitelli Vocal Remix)
Kuzina – Странник


MAX SINCLAIR

Hogyan írnád le az italodiszkót annak, aki nem ismeri? 

A legönfeledtebb, -szórakoztatóbb, -szexibb és -grúvibb tánczene, ami létezik. Nincs olyan ember, legyen bármilyen zsáner elkötelezett rajongója, aki ne tudna megmozdulni rá.

Mikor/hogyan fedezted fel ezt a műfajt? 

Pár klasszikus slágert gyerekkorom óta ismertem, persze akkor nem tudtam még, hogy létezik egy ilyen csoda, hogy italodiszkó. De az igazi felfedezést/bevezetést régi barátomnak, Galactic Jacksonnak köszönhetem.  Azóta szerveztem italo bulit elismert külföldi előadókkal és volt szerencsém játszani olasz diszkos buliban itthon és külföldön is, ezek mind szívemhez közel álló élmények. A kortárs italo egyik legmeghatározóbb kiadójánál, a holland Bordello A Pariginél megjelent Nouvelle Phénomène vinyl maxinak a társ-executive producere voltam, illetve a saját Dalmata Daniel kiadónkon is jelentettünk meg italót, a  francia Infinity Nighttól.

Mi fog meg a műfajban?

Talán leginkább a magával ragadó hangulata, de persze a szuper melódiák, alapok, basszustémák, és sok esetben a vokálok is, főleg a vocoderesek. Igazából sosem voltam popzene fan, de az italodiszkóval azt hiszem meg tudtam érteni, milyen lehet; végül is ez is valami féle popzene, csak klasszisokkal jobb.

Kedvenc klasszikus italo

Daniela Poggi – Cielo
Garrasco’s – Love Sex For Sale 
Expansives ‎- Life With You

Kedvenc modern italo

Marli Blu & Marco Moschino – Amore Selvaggio
Fred Ventura – When I Let You Down (Savino Remix) 
Electrick Dragon – Disco Tanzen 

 

QUIXOTIC

Hogyan írnád le az italodiszkót annak, aki nem ismeri? 

Az elektronikus tánczene egyik korai formája, ami a nyolcvanas évek elején meghódította a táncparkettet fülbemászó dallamokkal és ellenállhatatlan 4/4-es ritmusokkal, melyet szintetizátorok, dobgépek és vocoderek biztosítanak.

Mikor/hogyan fedezted fel ezt a műfajt? 

Még kisgyereként, szüleim kazettái és lemezei között. Előszőr ők pakolták fel, aztán magamtól is próbálkoztam egészen addig, amíg apám inkább eladta a nagy üvegvitrines hifinket, mielőtt tönkretettem volna. Anyám bírta inkább az italo vonalat, de apám is kivette belőle a részét; házilag készített diszkógömböt két salátástálból, egyesével ragasztotta fel a kis tükördarabkákat, miközben szólt a C.C. Catch.

 Mi fog meg a műfajban?

Nagyon szerethető dallamos stílus, a 4/4-nek és a rengeteg extended verziónak köszönhetően nem csak jól táncolható, de jól keverhető is, ami kimondottan piros pont abból a korszakból, amikor minden track végét lehalkítással oldották meg. Szinti-zene kedvelőknek a mai napig aranybánya, annyi rejtett kincset lehet találni, a legcoolabbtól a legkomikusabb dalokig.

Miért/mitől működik ma is?

Egyrészt van egy nosztalgikus kötödés, másrészt, ha egy track jó, akkor tök mindegy, mikor készült és milyen stílusban. Ennek a műfajnak is megvannak a maga korlátai, ciki dalai, de mindig lesznek olyanok, amiket nem lehet megunni. Produceri megközelítésből, azok a hangszerek és főleg szintik, amiket kezdetekben használtak, most újra a legmenőbbnek számítanak, ráadásul nagy részüket már tökéletesen lehet imitálni az igazi vas nélkül, ami lehetőséget ad mindenkinek, hogy kipróbálja magát a stílusban. Italo nélkül nem lenne se nu-disco, se synthwave, se French electro, és még sorolhatnám. Még én is csináltam kimondottan italo dalokat (Tutte Le Volte, Étoiles) mielőtt padlógázzal felhajtottam a retrowave neon sztrádájára.

Igazából bármennyire is tagadom, az italodiszkó a legkorábbi meghatározó elektronikuszenei élményem. Általában azt szoktam mondani, hogy a Daft Punk Homework albuma, amit nagybátyám másolt át kazira, de a kezdet mindenképp Dieter Bohlenék és társaik. Akkor még persze nem tudtam, mennyire erről fog szólni az életem, de az, hogy a szülinapi zsúrom vendégire fittyet hányva a tükör előtt egy nutellás kenyérrel a számban táncolok a Hypnotic Tangóra, elég intő jel volt. Erről van bizonyíték VHS-kazettán rögzítve… 

Kedvenc klasszikus italo: 

Fun Fun – Gimme Your Love 
Loui$ – Pink Footpath
Kano – Another Life 

Kedvenc modern italo:

Sébastien Tellier – Kilometer (Aeroplane Italo 84 Remix)
Todd Terje – Inspector Norse
Storken – Lille Vals

 

ABEL TELENKO

Hogyan írnád le az italodiszkót annak, aki nem ismeri? 

Ahogy felcsendül egy italo zene, egyszerre törnek fel belőled az érzelmek és szeretnél egész testeddel, minden porcikádat megmozgató táncba indulni. A dallam azonnal a füledbe ül, elsodor, majd az izmos lábdobok, csattanó dobok lüktetése ragad magával tova. Az érzés semmi máshoz nem fogható: egyszerre lesz derűs az ember és érdekes mód mélabús. Körüllengi valami egészen szokatlan, keserédes ízű romantika, ami még a legkeményebb kőszívekbe is belemar és könnyeket fakaszt legbelül.

Mikor/hogyan fedezted fel ezt a műfajt? 

Édesanyámék zenei nevelésének köszönhetően az első éveimben rádiót csak elvétve hallottam otthon. Esetleg benzinkutak, boltok magnóiból, barátok autórádiójából kiszűrődő foszlányok által futhattam bele az akkor már szinte unásig játszott europop-slágerek mintáiba (Modern Talking, Blue System, Silent Circle, Samantha Fox stb.), amik számomra valamiképpen köthetők az italóhoz, mint hangzáshoz. Tisztán emlékszem, hogy itt még zavartak az erős dobok, a bugyuta ének és a furcsa hangulat. Aztán későtinédzser korom videodiszkó-élményei erősítették meg bennem azt, hogy nagyon is élem mindezt, és elkezdtem rajongani a korszakért…

Mi fog meg a műfajban?

Amikor válogatok egy estéhez, legyen az akár főidős buliztatás, hangulatért felelős háttérzene, esetleg egy táncolásra felvezető szett, szinte mindig bekerül egy-egy italo vagy italo-szerű darab a táskámba/mappába az adott hangulathoz jól igazodva. Sokféle korszakból/ földrajzi helyről szeretem összeválogatni a zenéimet és általában a kohéziót nem egy-egy műfaj, stílus, kiadó, csoportosulás vagy földrész adja, hanem inkább a sajátos hangvételem, látásmódom. Egy italo zene sokszor kikacsintás, kikapcsolódás, elkanyarodás, mondhatni epizódként is jól tud funkcionálni, ugyanakkor észrevétlenül is bele tud épülni az őt körülvevő textúrákba.

Tény, hogy nagyon sok italo zenének erős, elektrós a zenei alapja, mert a nyugati (brit, amerikai) popzene kvalitásához – jó énekesek hiányában – ezzel szerettek volna felérni. Romantikusak tűnne azt hinni, hogy a korukat meghaladó vájtfülű stúdiómunkások kevertek ilyen,  mai elektronikus zenéhez is illeszkedő hangzást – persze lehet, hogy ez az egész csak városi legenda.

Miért/mitől működik ma is?

Több mint tíz éve egyre erősödően jelen van a popzenében a 80-as évek esztétikája, mozifilmeken, sorozatokban, divatban, internetes képmegosztókon, digitális művészetben, az emberek ruha- és hajviseleteiben és sorolhatnám. Ezért tudott működni buliban akár már 6-8 évvel ezelőtt egy sok-sok italóval teletűzdelt szett? Lehet, hogy azért, mert bizonyos darabok egyszerűen nem mennek ki a divatból? Újra aktuális, vagy mindig is az volt? Mi lehet ez? Nosztalgia? Kortalan hangzás? Nem tudom. Azt tudom, ha bekapcsolok egy kedvenc italo számot, valahogy felhőtlenebbé válik az élet. 

Kedvenc klasszikus italo:

Gary Low – Equador
Valerie Dore – Get Closer 
Magic Sound – To Haldin

Kedvenc modern italo:

Aksuli – Ruusu-Maaria
Mr. Pauli – Together
Mind Enterprises – Ballare

Azt hiszem a cikk elolvasása után nincs olyan, akinek ne jött volna meg a hangulata egy kis italodisco-hoz. A jó hír az, hogy erre akár a mai napon is lesz lehetőség! Mégpedig Budapest egyik legmenőbb helyszínén, 21 órától a Nemdebárban ahol a posztindusztriális szürreálbarokk és a bóvliart találkozik a Moszkva téren.

Dancing Therapy w/ Super Italo
Esemény: https://www.facebook.com/events/1042898096544819