A Prodigy No Good (Start The Dance) slágerének énektémájáról ma már mindenki tudja, hogy hangminta. De hogy találtak rá a brit rave-titánok, és ők voltak-e az elsők, akik használták – lenyomoztuk.

Liam Howlett, a Prodigy zenei agya hétpróbás hangmintázó, aki nemcsak mesterien szed össze sample-öket a legváltozatosabb helyekről, de úgy tudja őket beleilleszteni/beledolgozni a zenéjébe, mintha eleve oda tartoznának. Az 1994-es No Good (Start The Dance) énektémája is annyira organikus része a számnak, hogy ha nem tudnánk, fel sem merülne, hogy hozott anyag. 

Azt azért hozzá kell tenni, hogy a tagadhatatlanul eklektikus és patent ízlésű Howlett nem volt annyira elvetemült digger (erről tanúskodnak a Prodigy sample videók és saját mixlemeze), többnyire kevés lemezből – ritka, de nem teljesen obskúrus funk, reggae, rap, pszichedelikus és alternatív rock, korai elektronika – dolgozott (ezek többségét gyaníthatóan hiphop dj-korában gyűjtötte), és gyakran több számhoz is használt különböző részeket ugyanonnan – de pont ettől váltak a sample.ök a Prodigy-hangzás magától értetődően természetes, szerves részévé. 

A régebbi lemezek és bevett dob breakek mellett előszeretettel használta az akkor elérhető legújabb sample library cd-ket, ahogy saját kortársai, sőt haverjai számaiból is nyúlt minden gond nélkül (ami az egész akkori brit rave-színtérre jellemző volt, kvázi így „taggelték” egymást, a falkaszellemet erősítve). A kulcsszó nála nem a miből, hanem a hogyan.

Na de hogyan akadt rá erre a bizonyos mintára? A No Good énektémája ugyan összenőtt a Prodigyvel, de a hangminta-forrás nem Howlett találata, legalábbis nem ő sütötte el először az eredetileg 1987-ben a New York-i Next Plateau kiadónál kijött dal acapella intróját. A You’re No Good For Me egy fiatal énekesnő, Kelly Charles második megjelent dala, a szövegében keményen ajtót mutat a leszerepelt pasinak, amúgy egy kellően dallamos és fülbemászó, remekül táncolható darab, mégsem lett sláger Amerikában. Talán mert nem igazán tudták hová tenni: nem is pop, nem is underground, félig r’b’b, félig house, ráadásul némi freestyle-hatással és dzsessz zongorával – akkor ez a kevercs valóban furának hathatott. Angliában viszont ráharapott az akkori klubzenei színtér – a legendás manchesteri Haciendában nagyot szólt, csakúgy, mint a londoni és London környéki underground warehouse partikon és szántóföldes bulikon, ahol a soul/r’n’b színtér közönsége keveredett az első house-hívőkkel, megágyazva a ’88-as Summer Of Love-nak. 

1988 nyarán már nemcsak Nagy-Britanniában tombolt az acid house-láz, de egész Európában: egy holland dj és hivatásos remixer, Peter Slaghuis is ebben az évben robbantott Hithouse néven jegyzett klubbombájával, a hangmintákkal telepakolt Jack To The Sound Of The Undergrounddal. Ez a fajta, hiphop cut-up technikát acid house-ba átültető kollázs-zene akkoriban divat volt (lásd Bomb The Bass: Beat Dis, Coldcut: Doctorin’ The House), nem csoda, hogy a Hithouse bejutott a brit top 20-ba – és így, hangmintaként Kelly Charles egy évvel korábbi dalának refrénjét is gyakran hallhatták a rádióhallgatók.

A következő éveket az acid house forradalma nyomán beköszöntött rave-korszak határozta meg Nagy-Britanniában, ebből nőtt ki a Prodigy is a 90-es évtized hajnalán. Az akkori rave-zenék egyik fő összetevője a felemelő zongoradallam, amit – amerikai közvetítéssel – az olaszoktól vettek át (szó szerint) az angolok. A jellegzetes dúr zongorafutamok annyira elválaszthatatlanok az italo-house-tól, mint a mozzarella a pizzától, a műfaj aranybánya a jó értelemben vett cheesy klimpírozás szerelmeseinek (piano house-ként is emlegetik), nem mellesleg tökéletesen passzol az ecstasy rush érzését közvetítő/felerősítő rave-hangzáshoz. Az italo house megér egy külön misét, itt most legyen elég annyi, hogy az amerikai house-t az olasz tánczenei hagyományokba becsatornázó irányzat 90-91-ben tetőzött (Angliában főleg északon kultiválták, a Hacienda dj-i vagy Sasha és köre), mielőtt végleg átadta a helyet a kommersz italodance-nek (Cappella és társai.) Ennek az időszaknak tipikus példája a Nitelite Cityrama (I Don’t Need Nobody)  és Zener (Listen) ’91-es maxija, melyekben közös, hogy mindkettő használja – egyéb azóta agyonhasznált minta mellett –  a Kelly Charles-vokált (előbbi a nyerő, ha választani kell). De a Legjobb Kelly Charles-hangmintás italo-house verseny győztese egy 1992-es tétel, a Goya egyetlen megjelenése, amely az énekből mindössze egy töredéket tartalmaz (plusz egy szépen elrejtett Orb-nyúlást). Ma is simán játszható gyöngyszem, tulajdonképpen ez a felfedezés adta az ötletet a cikkhez.

Howlettnek volt tehát alkalma találkozni a Kelly Charles-dallal, mire a Prodigy második albumának nekifogott, de a legvalószínűbb mégis az, hogy egyik kortársa, a rave-színtéren leginkább az N.R.G. monikerével ismert Neil Gavin Rumney 1993-as trekkje jelentette az isteni szikrát – az akkoriban kötelező héliumosított formában. (Fun fact: a happy hardcore-előd N.R.G. egy szintén catchy vokál hangmintára épülő ’92-es trekkjét pár év múlva a Baby D porolta le és tette popslágerré. Az a Baby D, amelynek első, italo-house-os számából a vokál részlete a Music For The Jilted Generation nyitószámában landolt.) 

A No Goodban szerencsére nem komikus magasságig pitchelve köszön vissza az ének, csak amennyire kell (ahogy annak idején a brit dj-k rendre felhúzták a nekik lassú amerikai garage house lemezek tempóját), maximálisan illeszkedve a zenei alaphoz. Howlett elmondása szerint a „sok szar eurodance” elleni reakcióként csinálta meg a számot, hogy megmutassa, ÍGY kell ezt csinálni. Sikerült: a dal a brit lista 4. helyéig vitte, a vad pincebulis klipjét óránként adta az MTV, ez lett a Prodigy első igazi crossover slágere. A No Good sikere jórészt az azonnal fülbe kúszó vokálnak köszönhető, ami nélkül nem is lehetne elképzelni a számot – pedig Howlett sokáig vacillált, hogy beletegye-e, mert túl nyálas volt neki.

Az 1993-ig aktív Kelly Charles egy későbbi dala: