A Stranger Things révén éppen milliók fedezik fel Kate Bush-t, akinek egy 80-as évekbeli dala kulcsszerepet játszik a népszerű sorozat jelenleg futó évadában. Valami hasonló már korábban is történt az angol dalszerző-énekesnővel, amikor harminc éve berobbant a rave-színtérre – hangmintaként.

Az eredetileg 1985-ben megjelent Running Up That Hill a Stranger Things „felhajtó erejének” köszönhetően hatalmasat megy a streaming-platformokon: május legvégén vezette az iTunes amerikai eladási listáját, miközben a Spotify összesített chartján kilőtt a 13. helyig közel 2,8 milliós meghallgatással. De hasít a hagyományos kislemezlistán is: Angliában jelenleg a 8., az amerikai Billboard-listán pedig behúzta a 10. helyet – életében először. A hirtelen támadt sikervihart az érintett sem hagyta szó nélkül, ami egyébként nagy szó, mert a művésznő legendásan kerüli a nyilvánosságot és a publikus megnyilatkozásokat, most azonban megköszönte a Stranger Things fiatal rajongóinak, hogy új életet leheltek a dalába (és elárulta, hogy ő is imádja a sorozatot).

A közel ötven éve a pályán lévő Kate Bush páratlan zenei tehetség, korunk egyik legeredetibb, legnagyobb hatású dalszerző-előadó egyénisége, akinek egyedülálló(an különös) dallamvilága és énekstílusa újabb és újabb generációk számára jelent hivatkozási alapot, inspirációt. Mindig a maga útját járó, zabolátlanul invenciózus és ambiciózus – a zene mellett a táncban, a pantomimben és a vizuális művészetekben is kimagasló – kreatív géniusz, aki mesterien képes a legelszálltabb ötleteket is popdalformába fogni. Ő az artpop/experimetális pop egyik úttörője, minden mai öntörvényű női előadó anyukája előképe Tori Amostól St. Vincenten át Grimes-ig. Hatását, jelentőségét mutatja, hogy éppúgy rajongója Björk, mint Aphex Twin és Big Boi az OutKast-ből

Újító szellemű alkotóként kezdettől élt a szintetizátorok és dobgépek adta lehetőségekkel, majd az elsők között alkalmazta zenéjében a samplert, konkrétan a Fairlight CMI számítógép-szintetizátor kombóját. Az ausztrál cég 1979-ben dobta piacra beépített samplerrel ellátott komputerizált zenekészítő masináját, a digitális munkaállomások egyik ősét, melynek Peter Gabriel volt az első tulajdonosa Angliában. A zenész annyira beleszeretett a Fairlightba, hogy értékesíteni kezdte (nem olcsón: 12 ezer fontot kóstált); így szerzett belőle mások mellett John Paul Jones (a Led Zeppelin basszusgitárosa), Rick Wright (a Pink Floyd billentyűse), Trevor Horn, és Kate Bush is. Peter Gabriel kvázi mentorként bevezette az akkori legmodernebb zenei kütyük világába Bush-t, akinek zenéje ennek hatására a következő években az elektronikus hangszerek keltette megszólalás irányába tolódott. Az 1980-as Never For Ever, majd az ezt követő ’82-es – karrierje első kereskedelmi bukását hozó, saját maga által is teljesen őrültnek jellemzett – The Dreaming albumon egyre bátrabban használta a különböző szintetizátorokat és a Fairlight saját hangminta-bankját, de a folyamat az 1985-ös The Hounds Of Love nagylemezzel csúcsosodott ki – ennek nyitódala a most virális népszerűséget élvező Running Up That Hill.

A gazdag, összetett hangszerelésű zenei vízióit addig jellemzően sok stúdiózenésszel megvalósító Bush 1983-ban saját stúdiót építtetett vidéki házának pajtájában, ahol teljesen szabadon, bármiféle megkötés nélkül dolgozhatott a dalain, az akkorra már igen komoly elektronikus hangszerparkjának köszönhetően jórészt egyedül (az ugyancsak ikonikus LinnDrum dobgépet akkori zenész- és élettársa, Del Palmer programozta). Az új technológiák új távlatokat nyitottak meg számára, a határtalan zenei kísérletezés pedig akár befogadhatatlanul elborult, vagy öncélú zenébe is torkollhatott volna. Hogy nem így lett, annak oka egyrészt a hozzáállása, hogy az elektronika is csupán egy eszköz, mellyel új színt vihet a zenéjébe, másrészt a csapongást kordában tartották a feszesen egyenletes gépi ritmusok. Bush úgy nyilatkozott akkoriban, hogy egyre jobban érdekelte és lelkesítette a táncolható ritmus, mert az rögtön betalál az embereknél. Az 1985 szeptemberében megjelent The Hounds Of Love hemzseg a hangmintáktól – horrorfilmből vett részlet, űrhajósok beszélgetése, folk kórus, gőzmozdony-pöfékelés, sirályok visítása, cselló dallamtöredékek – és az egyedi szintihangoktól, de nem elektronikus zene, hanem összetéveszthetetlenül katebush-os; ki más állna elő olyan albummal, amelynek a-oldala csupa kicsattanóan dallamos, slágeres szerzemény, a b-oldala viszont egy sötéten atmoszférikus dalciklus a fulladástól való félelemről. Ha csak egy lemezt hallgatsz meg Kate Bush-tól (ami természetesen lehetetlen), akkor ez a pop- és az experimentális zene tökéletes metszetét adó időtálló remekmű legyen az.

Nem meglepő módon a samplert korán adoptáló Kate Bush unikális dalait előszeretettel samplingelik  az elektronikus zene legkülönfélébb szegletéből, a korai angol rave és holland hardcore képviselőitől Burialig, Trickytől Dean Bluntig, Todd Edwardstól a The xx-ig. Ha pedig Running Up That Hill, valószínűleg sokaknak beugrik az ausztrál Infusion white label átdolgozása:

A Kate Bush-hangmintázók hosszú, változatos sorából is kiemelkedik egy eset, 1992-ből, amikor az angol Utah Saints felhasználta a The Hounds Of Love album másik slágere, a Cloudbusting néhány részletét. A dal egy nem hétköznapi apa-gyermek kapcsolat szívszorító reflexiója (a szövegét a híres-hírhedt pszichoanalitikus, Wilchelm Reich fiának memoárja ihlette), mely nélkülözi a verze-refrén-verze struktúrát; a stabilan menetelő dob és a samplingelt csellómotívum gördíti előre a katartikus zárásig. A brit duó az eredetiből a csellódallamot vette ki és manipulálta tovább, a fő hooknak pedig a dal legerősebb sorát tette meg – „I know that something good is gonna happen” -, amely aztán a számuk címét is adta. A pont 30 éve – ’92 május végén – kijött Something Good igazi extatikus, kezeket a magasba stadionrave-himnusz súlyosan dübörgő dobbal, gitárriffes-indusztriális szintihangokkal, és persze azzal a bizonyos, tökéletesen eltalált Kate Bush-énekmintával. A rave-őrület a csúcson pörgött, az elektronikus tánczene és partikultúra feljövőben volt, nem csoda, hogy ez a szám telibe talált: a 4. helyig repült az angol listán, a Billboard dance chartján a 7. helyig jutott. 

A formációnak nem ez volt az első, és nem is az utolsó hasonló húzása, bár ez maradt máig a legsikeresebb és legemlékezetesebb. A Utah Saints története a 80-as 90-es évek fordulóján kezdődött Leedsben, egy zenész és egy dj találkozásával. Az énekes, basszusgitáros, szintis Jez Willis a goth rock/industrial Cassandra Complexben tűnt fel a 80-as évek derekén, majd az érdeklődése az elektronikus tánczenék felé fordult, ennek folyományaként megalapította a beszédes nevű Mega Dance Metal Allegiance (MDMA, értitek…) zenekart. Időközben a dj-zésbe is belefogott, így ismerkedett meg a hasonló bulikon játszó-mozgó Tim Garbutt-tal. Kettejük összehangolódásából hamarosan megszületett a Utah Saints, mely mind hangzásban, mind a színpadon ötvözte a rockos, zenekaros kiállást a dj-központú tánczenével. Élőben sokáig kísérőzenészekkel, háttérénekesekkel léptek fel, ami merőben eltért az akkori rave-formációk „live” jelenéseitől, de rendes zenekari koncertektől is különbözött. Ez a beskatulyázhatatlanság állt a zenéjükre is: az elektronikus és tánczenék széles palettájából kikevert, mégis rájuk jellemző hangzás a rock hatásmechanizmusainak beemelésével és kivételesen ügyes hangminta-használattal társult. Talán tudatosan, talán nem, de hatásosan alkalmazták a KLF receptjét – meg is kapták tőlük, hogy ők az első valódi stadion-house zenekar. Az összehasonlítás azért is adta magát, mert a KLF három egymást követő nagy slágerét magában foglaló „stadium house trilogy”-jával párhuzamosan a Utah Saints is megcsinálta a maga trilógiáját, egy-egy jól ismert dalból vett hangmintára építve, a meghatározó zenei hatásaik előtti tisztelgésként. A sort a What Can You Do For Me nyitotta 1990-ben (a Eurythmicstől való a fő motívum, de került bele Gwen Guthrie, Queen és Kiss is), ezt követte a Something Good, majd a Believe In Me (Human League plusz Sylvester és Crown Heights Affair). A formula nyerőnek bizonyult (mindhárom dal a top 10-ben landolt Angliában), és a duó kihozta belőle, amit lehetett: az 1992-es első albumukon a nyitó New Gold Dreamben meglepően nem egy részletet, hanem egy teljes Simple Minds-dalt gyúrtak újra (és gyaníthatóan középső ujjat mutattak az ugyaninnen hangmintázó Usura Open Your Mindjának), az  I Want You-ban vicces a Slayer-gitárriff (és végre saját az ének), de az 1995-ös kislemezdaluk, a Front 242-t, Jocelyn Brownt és KC & The Sunshine Bandet partiba vágó Ohio már inkább fárasztó – szerencsére ezt ők is érezték, és váltottak.

A Utah Saints azóta is aktív, bár új zenével csak évtizdente rukkolnak elő. A Something Good viszont bármikor elővehető, nem öregedett semmit és a hatásából sem veszített, még most is ugyanolyan kiadós eufória-fröccs. Mázlijuk (és mázlink) volt, hogy annak idején szépen szabályosan kikérték Kate Bush engedélyét, aki nemcsak áldását adta a dala felhasználására, de tetszett neki a végeredmény; olyannyira, hogy az eredeti videoklip újrahasznosításához is hozzájárult (ebben Donald Sutherland játszotta az apját), sőt, még közös zenei projektet is szeretett volna velük. Ez aztán nem valósult meg, ahogy a Utah Saints sem kérte el a klipben látható esőfakasztó masinát színpadi kelléknek, miután kiderült, hogy az Kate Bush-hoz került – ez már túl sok lett volna a jóból. 

A Something Good 2008-as frissítése: