Hihetetlen hogy telik az idő. Az idei immáron a hatodik Kolorádó volt a sorban. Helyszín tekintetében minden kétséget kizárólag ez hazánk leghangulatosabb fesztiválja és a programok terén is hasonló jóra számíthatunk. Ennek ellenére számomra érthetetlen, hogy a 25-30 évesnél idősebb generáció miért nem akar tudomást venni erről a csodáról, ami Budapest tőszomszédságában, a Nagykovácsi mellett található Sztrilich Pál Cserkészparkban kerül megrendezésre, csodálatos erdei környezetben.

Az odajutást idén is különbuszokkal lehetett megoldani, nagyjából 10-15 percenként indultak a járatok a Hűvösvölgyből. Szerintem elég gördülékenyen ment a dolog akár az odaútról, akár a reggeli retúrról volt szó. 5500 ft-ba került a buszbérlet, ami elsőre lehet soknak tűnik, de ha elosztjuk az ott töltött napok számával (én csütörtök-péntek-szombat mentem ki), már nem is olyan vészes. Főleg annak tükrében, hogy a taxi horror áron vitte ki az utasokat és elég gátlástalanul húzták le azokat, akik őket választották. Nagyjából 15 perces zötykölődés után érkeztünk meg a helyszínre, a karszalagokat pillanatok alatt megkaptuk, majd a beléptetésnél jött a feketeleves. A biztonsági személyzet kérésére készségesen megmutattam a vizet és a dohányt a táskámban, aki miután beleszagolt megállapította, hogy tiltott szer illatát érzi. Kollégája ugyanígy gondolta, úgyhogy kihívták a felettesüket, aki végül megállapította, hogy valójában nincsen benne más, csak dohány. Az első percekben még vicces volt a sztori tudván az ártatlanságomat, de azért egy 10-15 perc után már kezdett roppant kellemetlenné válni a szitu. Akármennyire is szerették volna “okosba megoldani”, nem tudtak fogást találni rajtam, így kénytelenek voltak a dohányommal együtt beengedni. A kezdeti lelkesedésem egy pillanat alatt elmúlt, úgyhogy rögtön az italpult felé vettük az irányt. Én nem tudom milyen barlangban éltem eddig, de korábban még soha nem hallottam a tubiról. Most viszont kipróbáltam és rá kellett jönnöm, hogy ez a legjobb tömény a világon! Nem igazán bírom a 40 százalékos italok ízét egy idő után, tubiból viszont bármikor bármennyit meg tudtam inni a hétvége hátralevő részében. Nem is értem, hogy lehet legális, nemhogy finom, de olyan lendületet ad, mintha egy izmos utcát húznának ki neked a pultban.

Szóval a Kolorádót tényleg nekem találták ki. Mivel erdő mellett nőttem fel, így igazán otthonosan érzem magam a lombok árnyéka alatt, egy kis árokmászás a sokadik tubi után sem kottyant meg. A zenei program meg szintén az ízlésem szerint van kialakítva. Többnyire elektronikus zene szól, azon belül is igen csak felülprezentáltak a hazai előadók. Nagyon jó feeling-je van annak, amikor színpadról színpadra vándorolsz, és mindig épp valami ismerősbe futsz bele a pult mögött. Máshogy nem is tudsz találkozni senkivel, ugyanis térerő idén sem volt, így aztán senki sem a telefonjával van elfoglalva. De hangszeres zene is van bőven. Csupa intelligens és előremutató produkció. Olyan, ami feltölt. Persze az élet akkor teljes, ha megvan a balansz, így a trash innen sem hiányozhatott. Imádom a trasht, de ami a kommersz fesztiválokon megy, az már nekem is túl sok. Itt pont elegendő mennyiségben adagolták az ilyet. A Keret Színpadon (korábban Vittula VIP) sorra lementek hajnalban az ezredforduló környékének legnagyobb diszkóslágerei, de a legviccesebb momentum kétségtelenül egy karaoke program volt péntek éjjel, amikor is a “Nox – Százsszor ölelj még” című örökzöldjét adta elő a műsorvezető páros olyan hamisan, mint ahogyan anno mi tettünk hétfő esténként a 12. sör után a Ráday Klubban. Már teljesen átszellemülve énekeltük a sorokat, majd egyszercsak megjelent előttünk egy három fős társaság, akik hitetlenkedve néztek körbe: “Ez meg mi a faszom?” Hát tényleg olyan, mintha ez a színpad dimenziókapukat nyitott volna a posványság birodalma felé.

Mondjuk azért az is elég vicces, hogy számomra az idei Kolorádó himnusza kétségtelenül a “Muki fia vagyok” című örökzöld volt. Tudjátok, aminek így szól a refrénje:

Ránézek a hosszúnyelű késre, összeszúrlak, összeváglak benneteket.

Mindezt egy olyan fesztiválon, aminél békésebb és kedvesebb hely biztosan nem létezett az országban ezekben a napokban. Ezt a nagyszerű darabot a Bohemian Betyars & Parno Graszt koncertjén a nagyszínpadon, valamint a Kale Lulugyi nevű cigányzenekar koncertjén is teli torokból énekelte mindenki két nappal később a Takatukában. A kezdeti affért leszámítva amúgy mindenki nagyon kedves volt. Valahogy idén azt éreztem, hogy az állapotokat tekintve talán konszolidáltabb volt a közönség, ami viszont egyáltalán nem volt elmondható a pultosokról 🙂

De komolyan, rossz zenét nem hallottam ez alatt a három nap alatt, pedig rengeteg stílusba belekóstoltoltunk: Black Midi (rock), Beton Hofi (trap), Ricsárdgír (art fart pop), Moor Mother világvégi hangulatot árasztó experimentális zenéjébe, na és Szalai Anna és Dorozsmai Gergő sanzon duettjébe, ami laikus szemmel rém egyszerűnek, mégis annál őszintébbnek tűnt. Éppen ezért volt igazán szerethető. Az Elefánt koncertjéről egy héten belül másodszor maradtunk le, igaz sokkal izgalmasabbnak tűnt elutazni Faremidóba a TÁP Színház vezetésével, ahol a földet szennyező emberiség, közös éneklések és tánc, na és a fasz került terítékre.

Persze azért leginkább az elektronikus zenei felhozatal érdekelt és a régi kedvencek mellett sikerült egy sor hazai és nemzetközi új kedvenccel megimerkedni. Az OMOH buliját éltem legjobban, újfent bebizonyosodott, hogy az LMBTQ-közösségnél senki nem tud jobban bulizni. Zeneileg a fesztivál csúcspontját számomra kétségtelenül Eris Drew & Octo Octa b2b-je jelentette, akik ráadásul vinylről zenéltek. Hasonló lelkületű produkcióval örvendeztetett meg bennünket Loraine James, aki a popzenét és az elektronikát ötvözte a live act produkciójával.

Annyi mindenről írhatnék még, de minek? Marcus Henriksson, Ben Sims, Anetha, 3en, Davoria, Narmal Tamas vs DJ Syncbutton, Gui Scott, Vedat Akdag & Ogulcan Eki: nélkülük biztos nem ugyanazt az élményt kaptam volna! Külön megemlíteném Vatsa produkcióját, aki ezúttal a kedvenc hip-hop lemezeit pakolta az Erdei Iskolában. A hétvége felfedezettje nálam pedig egyértelműen Gilbert Pomelo!

Az első nap 0, azaz nulla ismerőssel találkoztam kint. Második nap azért már többen voltak, de nagyrészük mind a fellépők táborát erősítették. Harmadik nap azért már egész sokan voltak, de ez általában mindig így szokott lenni. Pedig a Technokunst-os napon túl is van élet, de még milyen! Sőt sokkal izgalmasabb a többi nap és a helyszínek relatív közelsége miatt pedig nem kell attól félni, hogy lemaradsz valakiről. Szóval tényleg csak biztatni tudok mindenkit, hogy ne csak egy-egy estét nézzen meg, főleg akkor, ha az idő nagyrészét ugyanannál a színpadnál kívánja eltölteni. Különben csak egy kis szeletet fogsz kapni a Kolorádó igazi esszenciájából. Ide több nap kell és állandó vándorlás a csodásabbnál csodásabb helyszínek között, ahol minden dekoráció a természetközeliség jegyében épült.