Nehéz újat írni egy olyan fesztiválról, ami sok éve biztos pontnak számít a naptárunkban. A korábbi években beszámoltunk már mindenről, amiről csak lehetett: a zenéről, a közönségről, a régi helyszínekről, az új helyszínről, a szellemiségéről vagy éppen a covid szabályozások miatti aktuális történésekről. Nem is szeretnénk ismételni önmagunkat, inkább csak az érzést próbáljuk meg szavakba önteni. Azt, amit a legnehezebb. Hiszen aki nem volt ott, az úgysem értheti. De aki ott volt, talán újra átélheti.

Az Alkotótábor azon szerencsés fesztiválok egyike, ami tavaly és tavalyelőtt sem maradt el. Idén pedig végre korlátozások nélkül lehetett megrendezni az eseményt. Régi ismerősként érkeztünk a helyszínre. Ez volt a negyedik alkalom, hogy a nógrádi dombok ölelésében fogadott minket az Alkotótábor, ahol mindig csillagos az ég, és szinte harapni lehet a jó levegőt.

Már a nevéből is kiderül, hogy ez a fesztivál más, mint a többi. Aki valaha járt itt az elmúlt évek során – bármelyik alkalomról is beszélünk – egyből észrevehette, hogy mennyire nyitott, hozzáértő és egymásra figyelő közönség gyűlik össze itt évről-évre. Persze 20 év nagy idő. A közönség folyamatosan változik. Az évek múlásával törvényszerű, hogy egyre többen kopnak ki a régi arcok közül, de szerencsére az utánpótlás miatt sem kellett aggódni. Bármennyire is jól éreztük magunkat, a korábbi nógrádi alkalmak során óhatatlanul is azt éreztem, hogy ha nem is látványosan, de évről-évre érezhető a változás a publikum összetételében és hozzáállásában. Igyekszem minden fesztiválon csak a jóra koncentrálni és a negatív dolgokat kizárni (néha már túlságosan is), de naivitás lett volna azt gondolni, hogy az Alkotótáborra jellemző tökéletes komfortérzetem a végsőkig kitart.

Aztán jött az idei év. Én nem tudom mi volt idén, de az első pillanattól kezdve olyan erős kohéziót éreztem a látogatók között, mint talán még soha. Elég sok hasonló jellegű fesztiválon jártunk mostanában, de tapasztalataink szerint nincs még egy ilyen esemény, ahol az idősebb (értsd 40+-os) és a fiatalabb korosztály ennyire jól kapcsolódik egymáshoz. Ezt már az első nap megjegyeztük és a hátralevő időben pedig csak tovább erősödött ez az érzés. Mintha mindenki ugyanazon a lencsén keresztül nézte volna a világot és értelmezte az információkat. Az egyik leggyakrabban elhangzott mondat kétségtelenül az volt, hogy “baszki pont ugyanerre gondoltam én is” és az is folyamatosan megtörtént, hogy az amúgy éppen aktuális történésekhez kapcsolódó, de mégis teljesen más témájú asszociációt szóról-szóra megismételte valaki tőlünk függetlenül. Az elmúlt években egyre kevésbé igénylem azt, hogy számomra ismeretlen emberekkel csevegjek, most azonban folyamatosan mentek a small talk-ok, a fesztivál végére már szinte mindenki ismert mindenkit és mindenkinek volt a másikkal egy közös sztorija.

Pedig hazafele menet még azt ecsetelgettük, hogy “áááh biztos csak mi éreztük így“. Majd láttuk a szervezők és DJ-k bejegyezéseit, akik szóról-szóra ugyanezeket a gondolatokat próbálták szavakba önteni. Ekkor már biztosak voltunk abban, hogy idén tényleg volt valami a levegőben.

Kiszámoltam, hogy a 19. Alkotótáborban összesen 57 DJ-t hallottam zenélni a 69-ből. Jó, mondjuk szerencsés helyzetben voltam, mivel a szállásunk a kis színpad mellett található, így ha a nagy színpad irányába is haladtunk, akkor sem maradtunk le semmiről. És hát mondani sem kell, hogy rengetegszer sikerült leragadni az egyik helyszínen, amikor éppen a másikra igyekeztünk. De ezt cseppet sem bántuk. Persze így sem sikerült mindenkit meghallgatni, akit szerettem volna. De ha az egyik helyszínen éppen 10/10-es a zene és a hangulat, akkor onnan nem érdemes továbbállni.

A 2019-es Alkotótáborban Pablo Bolivar szettjének vége előtt kellett elindulnunk. Akkor megfogadtuk, hogy ilyet soha többet nem fogunk csinálni. Azóta mindig hétfőig maradunk, ahogyan tettük ezt idén is. Nagyon rossz volt visszazökkenni a valóságba, idén meg aztán pláne. Pedig akkor még nem is tudtuk, hogy pár óra múlva benyújtanak egy törvénymódosítást, ami fenekestől fogja felforgatni az életünket. Az Alkotótábor befejeztével szimbolikusan is új szakaszba lépett az életünk. Hosszú évek óta azonnal levágom magamról a karszalagot, ahogy hazaérek. De most valahogy képtelen voltam rá. Egész nyáron rajtam maradt az alkotós karszalag. És még csak nagyon keresnem sem kellett az érzést, ugyanis a Duna mellé költözött Dürer Kert szabadtéri színpadán több alkalommal is Béren érezhettem magam a nyár hátralévő részében is. Bármerre néztem, alkotótáboros karszalagok vettek körül. Úgyhogy már megint megvolt a témázgatás. Pedig én tényleg nem szoktam már új emberekkel ismerkedni. De valahogy sehogy sem bírtam elengedni azt a négy napot, amit 2022-ben töltöttünk Bér – Virágospusztán.

Képek: Erdős Angéla