Itt az ősz, a nyaralások, nyári bulizások, fesztiválozások élményei szép sorban átkerülnek az emlékek mappába. Ebben pedig egészen biztosan mindenki tárol olyan pillanatot, amikor vízparton nézi a naplementét, miközben a háttérben kellemes, lágy elektronikus zene szól. Giccses vagy nem, ez a klisé több mint harminc éve kísér(t)i a chillout zenéket, de vajon tényleg ennyiben merül ki ez a műfaj? És mi is tulajdonképpen a chillout? Erről, valamint a zsáner történetéről és evolúciójáról, itthoni népszerűségéről, a fogalommal összeforrt Café del Marról, illetve személyes kapcsolódásairól beszélgettünk a chillout magyarországi nagykövetével, a közel 20 éve működő Gelka mögött álló Kürti Csabával. 

A chillout nagyon tág gyűjtőfogalom, átfedésben más hasonlóan rugalmasan értelmezhető irányzatokkal (ambient, lounge, new age, downtempo, balearic, stb), de azért próbáljuk meg behatárolni: milyen zene fér bele, és mik a chillout zenék főbb ismérvei, sajátosságai? 

Szerintem erre a kérdésre nem lehet kielégítő választ adni, mert nem egy konkrétan meghatározható zenei stílusról van szó. Nincs olyan jellegzetes ritmusképlet, akkordmenet vagy hangszerelési formula, amivel egyértelműen körbe lehetne írni, mint önálló műfajt. Nagyon nem szeretem a hangulat szót használni rá, de egyelőre nem találtam jobb megfogalmazást, mert a chill tényleg csak egy hangulat. Alapvetően bármi és szinte minden belefér, a drum’n’bass-től kezdve az egészen furcsa kísérleti cuccokon keresztül a filmzenéig. Egyszer azt olvastam, hogy a chillout lényegében modern easy listening – ezzel egészen egyet tudok érteni. Fogalmazzunk úgy, hogy a hallgatós, lazulós zenék egy ernyő alá rendezése a chill.

Hogy lehet – el lehet-e – dönteni, hogy adott zene chillout vagy nem?

Ha nagyon le akarom egyszerűsíteni a dolgot, akkor akár azt is lehetne mondani, hogy minden chillout, ami nem tánczene. Persze ez azért erős sarkítása a dolognak, de rengeteg különböző stílust be lehet húzni a képletbe; slowtronica, nu-jazz, bossa nova, neo-classical, indietronica, slow house és lehetne hosszan sorolni, mi szólalhat meg egy chill dj-szettben. Az elektronikus részét jobban szeretem, de ez már csak az én preferenciám. Szerintem mindenki személyes zenehallgatási habitusa is nagyban meghatározza, hogy milyen zenére szeret relaxálni, éppen ezért nehéz objektíven körülírni a chill kifejezést. Nyilván az elmúlt három évtizedben evolválódott a chillout, hiszen a zenei ingerküszöb is jelentősen megváltozott. Például manapság nagyon sok olyan chill mixet és playlistet lehet találni, amikben főleg harsány house zenék vannak – ezek régen nem fértek volna el ebben a kategóriában.

Szerinted mi a „jó” a chilloutban; mitől működik, miért van rá igény? 

Ez inkább már zenefilozófiai és antropológiai kérdés, megérne egy alapos kutatómunkát. Szerintem azért van rá igény, mert a 20. század közepe óta évről-évre egyre erőteljesebb az információs zaj, és egy ilyen típusú zene segíthet csillapítani a folyamatos morajlást. A chillout “előzménye”, az easy listening kultúra az 50-es években alakult ki, amiben valószínűleg a tévé elterjedése és az ezzel megnövekedett információáradat is közrejátszott. Persze lehet, hogy csak simán mindenkinek szüksége van néha egy kis lazításra, és nem kell különösebb vagy mélyebb okokat keresni a háttérben.

És neked milyen a jó chillout zene?

Mitől lesz jó egy étel, egy film vagy akár egy zene? Ezt nagyon nehéz megmondani. Persze lehet elemezni szigorúan szakmai szempontok alapján: nyilván fontos, hogy jól szóljon, vagy szóljon direkt rosszul és így jól;, legyen kreatív, ötletes meg egyedi… de végül úgyis csak az dönt, hogy tetszik-e, vagy sikerül-e a megfelelő pillanatban meghallgatni. Egy ideje nem szeretem a négy percnél hosszabb zenéket, jobban bírom, ha nem csak egy loop ismétlődik körbe-körbe, de ez sem mindig érvényes, mert a legutóbbi 27 perces Nils Frahm -számot képtelen vagyok megunni.

Egyébként sokat gondolkodtam már azon, hogy miért ilyen zenében találtam meg önmagam, de még nem jött szembe a tökéletes válasz. Lehet, ha annak idején nem költöztem volna vidékről Budapestre, akkor ma technót csinálnék – így viszont muszáj volt balanszírozni valamivel a városi zsúfoltságot. Terápiás jelleggel csinálom a zenét; tudom, hogy ennél nagyon klisét nem is lehetne mondani, de hát ez van.

Idővel egyes zenei stílusok új nevet kapnak, vagy a stílusnevek töltődnek meg új tartalommal – ez a chilloutra is igaz? Mennyiben más a mai chillout, mint a 90-es évekbeli „eredeti” vonulat? Milyen új hangzásokkal gazdagodott a paletta a közelmúltban?

A nagy chillout-robbanás, ha nevezhetjük annak, a 90-es évek közepén volt, és annak ellenére, hogy José Padilla legendás ibizai naplemente-szettjei, meg az általa összeállított első Café del Mar-lemezek szélesebb zenei spektrumban mozogtak, mégis a triphop-dobokra felhúzott downtempo meg a lounge zenék találtak először utat a kommercionális popkultúrába. Azóta meg szerintem nem volt olyan műfaj, ami elé ne tették volna oda a chill szót. Egyszer egy chillmetál válogatást is találtam, de még nem vettem elég bátorságot, hogy rákattintsak.

Amúgy nagyon szerettem a triphop világát, DJ Shadow, a Thievery Corporation, a Massive Attack, a Kruder & Dorfmeister lemezeit rongyosra hallgattam, de számomra a legjobb zenei időszak az elmúlt 15 év volt. A Burial első lemeze után szárbaszökkenő post-dubstep és elektronikus zenei éra remgeteg hihetetlenül jó előadót termelt ki, mint a Mount Kimbie, Synkro, Submerse, Sepalcure, James Blake, Phaeleh stb. Emellett nagyon érdekesek voltak a chillstep, chillwave, a vaporwave, a UK garage finomabb vonulatai is, vagy az alt-r&b. De a downtempo electronica is óriási változáson ment keresztül, elég csak meghallgatni a Maribou State, Caribou, Four Tet, Catching Flies, Bonobo, Nosaj Thing, Parra for Cuva, vagy Edapollo lemezeit. A másik nagy szerelmem az elmúlt évtizedből a neo-classical; számomra megunhatatlan ez a stílus, szó szerint zseniális, amit például Nils Frahm, Ólafur Arnalds, Hania Rani vagy Poppy Ackroyd csinál – az ambientet, vagy ha tetszik a chillt egészen éteri szintre emelték.

Az utóbbi években egyébként a chillhop vagy lo-fi hiphop lett borzasztóan népszerű. Olvastam egyszer egy zeneipari kimutatást: állítólag miután Amerikában elindult a kannabisz legalizálása, több száz százalékkal ugrott meg a chillhop zenék hallgatása az összes streamingplatformon. Nem tudom ez mennyire igaz, de az biztos, hogy most ez az egyik leghallgatottabb kategória a Spotifyon. Ugyan a szabályai nagyon kötöttek ennek a műfajnak, és sokkal nehezebb benne felismerhető, egyéni megszólalást kialakítani, de mégis van egy csomó olyan előadó, aki nagyon ügyesen feszegeti a korlátokat. Az egyik abszolút kedvencem Galimatias, aki nagyon jellegzetes, egyedi hangzást csinál, bár ő már nem is instrumentális hiphopban utazik, hanem sokkal inkább r&b-ben. A chillhop előadók közül Ian Ewing, Santpoort, Vanilla, Somni, Philanthrope a kedvenceim. De ha már ilyen nagy felsorolást tartok, akkor muszáj még beszélni a indietronica-ról meg az ambient-popról is, mert ebben a közegben is csuda minőségű zenék készülnek; nagyon ajánlom RY X, Sohn vagy Henry Green lemezeit.

Tényleg nem értem azokat, akik azt mondják, hogy manapság nem készülnek jó zenék. Pont az ellenkezőjét érzem, szerintem még soha nem voltunk elkényeztetve ennyire zeneileg. Jó, nagyobb a zaj, hetente kijön kb. 50 ezer új felvétel a Spotifyon, de ha az ember tud rá időt szánni, akkor folyamatosan lehet kincseket találni. Nekem most az egyik legfrissebb ilyen találatom a future jazzes DOMi & JD Beck duó – szürreálisan zseniális az első nagylemezük.  

Az egyik legtöbbet hangoztatott kritika a chillouttal szemben, hogy nem több kellemes, de üres háttérzenénél, éttermek, bárok, teraszok dekoratív hangtapétájánál. A másik stabil előítélet, hogy giccses naplemente-aláfestő zene. Szerinted ezekben mennyi az igazság? 

Nyilván vannak olyan chillout zenék, amikre rá lehet sütni, hogy üres vagy giccses háttérzene, mert azok is. De melyik műfajban nem készülnek olcsó darabok? Ugyanez elmondható a house-ra, a technóra vagy bármilyen stílusra. Az ócska zenék megérdemlik a pejoratív jelzőket, de ezeket simán csak el kell kerülni. Szerintem leginkább a lounge miatt alakult ki ez kritika, mert főleg ebben a műfajban lehetett az ezerszer hallott giccses padokat meg nyálas gitárokat hallani – ezek lennének a tipikus wellness hotel zenék. Bár hozzátenném, hogy van egy csomó ténylegesen jó lounge felvétel, csak valamiért ezt a műfajt koptatták el a legjobban – gondolom azért, mert a legkönnyebben befogadható.

Ez az egész chill dolog a korai partikultúra egyik szövevénye. A 80-as évek végén, 90-es évek elején volt egy erőteljes változás a zenében, zeneszerzési eszközökben, formulában, megszólalásban, hozzáállásban is komoly reformokon ment át a zeneipar. A 80-as években kialakult, és utána folyamatosan fejlődő elektronikus zenével együtt a chill is pár év leforgása alatt felkerült a tömegszórakozás térképére. Sok esetben nem maga a zene volt az újdonság, hanem inkább az a tendencia, hogy tömegekhez jutottak el ezek a stílusok. Ha megnézzük a popzene történelmét, akkor csak nagyon ritkán terjedtek el szélesebb körben instrumentális zenék, a 90-es években pedig nem hogy ének nélküli kiadványok tömkelege árasztotta el a piacot, de ráadásul felszínre tört a repetitív zene is, amit az átlag fogyasztók kevésbé tudnak értékelni. Így alakultak ki az olyan sztereotípiák, hogy a technónál bárki komolyabb zenét csinál, ha összeütöget két fazekat, vagy a chill csak háttérzene. Egyébként teljesen teljesen természetes, hogy ha valaki a klasszikus popdalformátumhoz van hozzászokva, egy kilencperces Kruder & Dorfmeister dub hallgatása közben mélységesen elunja magát. De megint csak a szubjektív észlelésre tudok visszakanyarodni: egy Nils Frahm-koncerten nem érzem azt, hogy háttérzeneként funkcionálna, pedig van, hogy 10 percig csak bugyogtatja a szintiket. Egyébként attól is függ, hogy milyen céllal készül a zene és milyen céllal hallgatjuk. Egy 30 perces drone-ambient darabtól a többség idegbajt kap, mások meg a tizedik percben egy pillanatra felvillanó zümmögő hangot várják és katarzisnak élik meg. 

Te hogy találtad meg ezt a zenei világot, mik voltak az első chillout zenei hatásaid, kedvenceid, esetleg élményeid?

A legelső rácsúszás a Képújság volt, gyerekkoromban imádtam. Ez egy teletext hírműsor volt a királyi tévén, ahol valamiért a szerkesztők úgy gondolták, hogy a politikai híreket megnyugtató easy listening zenék duruzsolásával kell alátámasztani. Ezek közül a gitáros Szabó Gábor számát, a Country Illusiont szerettem a legjobban, mindig végighallgattam, amikor a tévében ment. Meg nagyon rá voltam pörögve Vangelisre és a hasonló szinti zenékre. De úgy igazán ‘98 környékén találtam rá jobban erre a zenei vonulatra, akkor hallottam az első Café del Mar-válogatásokat. Egészen addig leginkább tánczenéken pörögtem, de azt hozzá kell tenni, hogy a 90-es években vidéken, pláne Magyarországon nem volt túl sok lehetőség elmélyülten tájékozódni a zenében. Amikor felköltöztem a fővárosba, rögtön kinyílt a világ, lehetett hallgatni Tilost, voltak normális lemezboltok, szóval egészen más helyzetbe kerültem. Arra emlékszem, hogy nagyon nagy hatással volt rám az AIR első nagylemeze a Moon Safari, meg Aphex Twin Selected Ambient Works 85-92 albuma, ami viszonylag későn ért el hozzám. Ezek határozottan befolyásoltak abban, hogy ilyen irányba sodródott az életem. Belegondolni is furcsa, hogy pár évvel később a Moon Safarin közreműködő énekesnővel adtunk ki közös számot egy Café del Mar-lemezen, meg szerepeltünk Warp Records kiadványon. 

Hallgattál ilyen zenét „rendeltetésszerűen”, azaz egy klub chillout termében, parti közbeni kiengedésként?

Az elektronikus zenei kánon szerint a 80-as 90-es évek fordulóján pár angliai klubban nyitottak először chillout tereket, ahol Brian Enót, Vangelist, KLF-et és hasonló pihentető zenéket játszottak a dj-k. (A KLF 1990-ben Chill Out címmel adott ki iskolateremtő albumot – a szerk.) De nekem a chillout terem inkább csak egy mítosz, mint az unikornis vagy a Loch Ness-i szörny; hallottam már róla, sokan elvileg láttak is olyat, de eddig bármilyen klubban láttam chillre kijelölt helyet, ott mindig sokkal nagyobb szögelés volt, mint a fő helyszínen. Itthon ilyen már nincs, talán soha nem is volt igazán. 

A nagy chillout-láz a 90-es évek második felétől a 00-ás évek elejéig tartott, ebben az időben ezerszámra jelentek meg a chillout CD-válogatások. Mondhatjuk, hogy ennek hatására felhígult, elsablonosodott ez a zenei világ? És hogyan sikerült túljutni ezen a hullámvölgyön? 

Igen, volt egy pár éves fellángolás, ami aztán egy nagyon furcsa felhígult állapothoz vezetett. Tényleg volt egy olyan időszak, amikor elképesztő neveken jelentek meg iszonyat gagyi válogatások nagy mennyiségben. Egy időben gyűjtöttem is ezeket a címeket, mert annyira vicces volt látni, hogy valaki képes kiadni válogatáslemezt Café Buddha Chill Ambient del Mar és hasonlóan idióta neveken. Ez talán nem is hullámvölgy volt, hanem egyfajta túlkapás, ami után a chillout visszatért az egészségesebb, normálisabb állapotba. Én a minőségben soha nem éreztem komoly csökkenést, maximum egy ideig a silányabb zenék elárasztották a piacot, de mindig meg lehetett találni az igényes darabokat.

Ma mennyire pörögnek a chillout válogatások?

A nagy múltú válogatásokra még bőven van igény, hiszen a stabil rajongótáborra lehet alapozni, így a Café del Mar, a Buddha Bar meg a Late Night Tales kiadványai menetrend szerint jönnek minden évben. De szerintem kissé háttérbe szorulnak a válogatáslemezek a streaming elterjedése óta; ma már sokkal egyszerűbb a hallgatóknak a hetente vagy havonta frissített playlisteket követni, vagy dj-mixeket hallgatni. A másik oldalról nézve pedig elég nagy rizikó tud lenni egy kiadónak a számok jogosítása és az előlegek fizetése, amikor simán bárki csinálhat nagy elérésű playlisteket. Igazából akkor éri meg kiadni válogatáslemezt vármilyen műfajban, ha kifejezetten új számokat kapnak a művészektől, vagy mondjuk olyan esetben, amikor a lemezcég csak a saját kiadványaival pakolja tele. Ahogy én látom, manapság ez a gyakoribb, ezt csinálja például a Chillhop Music is minden évszakban. Én egyébként kevés válogatást vagy dj-mixet hallgatok, mivel rengeteg promó érkezik hozzám minden nap, és már annak is örülök ha ezek egy részén át tudom rágni magam. 

Az ezredfordulón volt egy kiugró pillanata a magyar elektronikus zenének, azon belül is nagyon erős volt a downtempo/lounge elektronikai vonulat, több hazai chillout válogatás is megjelent, mint a Sunset Café és a Balaton Grooves. Te hogy emlékszel erre az időszakra, szerinted mennyire volt szinkronban, egy szinten a magyar „chillout-felhozatal” a nemzetközivel?

Szerintem nyugodtan ki lehet jelenteni, hogy Marcel és Yonderboi tette fel Magyarországot a nemzetközi elektronikus zenei térképre. Amit akkor csináltak, az teljesen rezonált az aktuális hangzással, úgyhogy eléggé maradandó nyomot hagytak maguk után. Kár, hogy végül nem raktak össze egy közös albumot. Yonderboi már-már hungarikum, olyan, mint Puskás vagy a gulyás, a mai napig őt szokták megemlíteni külföldön, ha szóba kerül a magyar zene. 

Arra emlékszem, hogy az első két Future Sound Of Budapest-lemez hatalmas dolognak számított a 90-es évek végén, akkor lehetett először érezni azt, hogy a hazai producerek is képesek nemzetközi színvonalon alkotni. Az egészet én akkor még csak a kispadról követtem, rajongói szemmel. Alex (Dömötör Sándor – a szerk.), a Gelka korábbi másik fele viszont eléggé benne volt ebben a dologban, Tommyboyjal közösen alapította meg a Juice Recordsot, ahol a Future Sound Of Budapest-lemezek jöttek ki. Ja és Marcel első lemeze is az ő stúdiójában készült. 

E rövid időszak után itthon a chillout/downtempo elektronika mintha háttérbe szorult volna, legalábbis a radar alatt van. Mennyire van jelen itthon ez a zenei világ, kik az említésre méltó, kiemelendő kultiválói (előadók, kiadók)?

Igen, egy hosszabb pillanatra népszerű volt a chill, de nekem az a tapasztalatom, hogy itthon többnyire nem az ilyen fajta zene mozgatja meg az embereket. Az a durva, hogy szerintem egy The XX vagy egy Maribou State is maximum csak az A38-at tudná megtölteni. Legutóbb a Parra for Cuván is csak kb. háromnegyed ház volt. Egyedül Bonobo tudta áttörni nálunk a küszöböt, valamiért ő az egyetlen, aki képes sok ezer embert megmozgatni Magyarországon. Azt tudom, hogy egy réteg nagyon szereti, de közben itthon mindig azzal degradálják, hogy tipikusan az irodisták középszerű háttérzenéje. Ezt nem nagyon értem, mert szerintem évről évre egyre jobb lemezeket ad ki; a 2017-es Migration az egyik top munkája, tele kreativitással, pedig az már egy késői albumának számít. 

Ahogy én látom, kevés chill előadó van nálunk, de az is lehet, hogy nem jut el az infó hozzám, mert csak fél szemmel követem, mi zajlik itthon. A Mana Mana Recordsnál sok jó zene jön ki, pár évvel ezelőtt csináltam is a felkérésükre egy mashup válogatást a kiadványaikból. Babé Sila, Belau, Ohnody és From P60 szintén korrekt dolgokat csinál. Meg nagyon jó látni, hogy Дeva egy-két év leforgása alatt mennyire népszerű lett, nála elképesztően kiforrott az egész csomag, a dalok, a zene, a hangzás, a színpadi megjelenés, minden. Kicsit irigy is vagyok a mai generációra, már 20 éves korukra olyan képzettek, ami régen számunkra elképzelhetetlen volt: több hangszeren játszanak, énekelnek, producerként és hangmérnökként is dolgoznak, sokan közben még vizuális művészek is, megcsinálják a saját lemezborítókat és klipeket. Дeva is pont ebbe a kategóriába tartozik, ha jól tudom. Szerintem pár éven belül komoly karriert fog befutni külföldön is. 

A Gelka ugyancsak inkább külföldön fut, a nemzetközi piac és színtér felé orientálódik, Magyarországon amolyan kakukktojás. Mi a tapasztalatod, itthon mennyire ismert ez a név?

Az első számaink rögtön külföldön jelentek meg, így nem is kellett, hogy a hazai piacra koncentráljunk. Persze értelme sem lett volna, mert a rádiók úgysem játszották volna, a fesztiválokon meg a klubokban nem ilyen zene ment, megy. Így csak energiapocsékolás lett volna a befektetett meló. Amúgy fogalmam sincs, hogy itthon mennyire ismernek, de szerintem maximum pár száz ember lehet. Szoktam nézni a Spotify-statisztikákat, és a hazai lejátszás talán még a fél százalékát se teszi ki az összesnek. Szóval igen, a Gelka főleg a külföldi színtéren volt jelen mindig is. De ezt a fajta idézőjelbe tett nemzetközi sikert tudni kell a helyén kezelni. Nem úgy kell elképzelni, hogy mondjuk Spanyolországban vagy az USA-ban a Gelka különösebben ismert lenne, hanem inkább az történik, hogy rengeteg országban van egy mikroközeg, aki hallgatja, és ez összeadva mutut viszonylag szép számokat a Spotifyon meg az Apple Musicon. 

Amikor indult a Gelka a 00-ás évek elején, pont lecsengett ez a bizonyos ezredfordulós magyar chill/downtempo hullám, de ti vittétek tovább. Tudatosan ezt a zenei vonalat választottátok, vagy így alakult? 

Akkoriban session zenészként dolgoztunk és a szabadidőnkben csináltunk mindenféle zenét, drum’n’basst, technót, house-t, meg persze chillt, és valahogy mindig ezek lettek a legjobbak. A stúdióban olyan eszközöket használtunk, amikkel legjobban lassú zenéket lehetett csinálni, legalábbis a chill számok szóltak jobban. Általában ezzel szoktuk magyarázni, hogy miért itt lyukadtunk ki. (Talán kevesen tudják, hogy a Gelka tagjai dance-formációkban kezdrék: Kürti Csaba a DNS, Dömötör Sándor a Soho Party tagjaként – a szerk.)

A Gelka első megjelenése egy Café del Mar-válogatáson volt 2003-ban. Hogy kerültetek kapcsolatba a kiadóval?

Igazából teljesen prózai a történet, annyi történt, hogy elküldtünk nekik pár számot CD-n, és egy idő után jött egy e-mail, hogy kérik az adatainkat a szerződéshez.  Szerintem ez volt az egyik legboldogabb pillanat az életemben, máig emlékszem rá, olyan volt, mintha aranyat nyertünk volna az olimpián. Akkor szerintem ez egy elég nagy dolognak számított – legalábbis mi úgy éreztük. Az utána következő években aztán szerencsére többször felkerültünk Café del Mar-lemezekre, és valószínűleg ez is szerepet játszott abban, hogy 2007-ben aláírtuk a szerződést Nightmares On Wax kiadójával. A Wax Onnál jött ki az első albumunk, a Less Is More (sok vendégénekest felvonultató, dzsesszes, soulos downtemmpo dalok gyűjteménye – a szerk.) 2008-ban), de a label története sajnos csak pár évig tartott, mert a zeneipari és a világgazdasági válság együtt eléggé megtépázta a kisebb kiadók működését. Viszont rengeteg helyre eljutott általuk a zenénk, nagyon jó kapcsolatokat sikerült a segítségükkel kialakítani, így lassan 15 év távlatából nézve végülis tanulságos élmény volt. 

Az erőteljes belépő után viszont a Gelka mintha erltűnt volna a színről, a következő album, a kozmikus atmoszférával átszőtt Stardust Memories 2015 végén jött ki.  Mi történt a köztes időben?

Egy külső szemlélőnek talán úgy tűnik, hogy nem voltunk túlságosan termékenyek, mert 2003-tól 2015-ig csak a két albumot meg a Café del Mar-lemezeken kijött dalokat adtuk ki, de elég megfeszített 12 éven voltunk túl. Egy csomó más projekten dolgoztunk, és egy majdnem teljesen elkészült Gelka-albumot is kikukáztunk, mert csak pepitában kivitelezett másolata lett volna az első lemeznek. 

A harmadik Gelka-album, ehhez képest gyorsabban összejött, hiszen alig 5 évvel később jelent meg. A Wishful Thinking ugyanakkor nem csak a minden korábbinál elektronikusabb – post-dubstep és neo-classical hatásokból merítő – hangzásával nyitott új fejezetet a Gelka történetében, de ezt az anyagot már te egyedül jegyzed. Hogyan lett a Gelka duóból szóló projekt?  

Ebben több dolog is közrejátszott. Miután befejeztük a második nagylemezünket, szerettünk volna egy kisebb pihenőt tartani. Alexnak közben megszületett a kislánya és új helyre költözött a családjával. Mivel a stúdió mindig nála volt, ezért úgy döntöttünk, hogy minimum fél évre letesszük a lantot, hogy jobban tudjon a gyerekre koncentrálni. Aztán ez az időszak egyre jobban kitolódott, szerintem addigra már mindketten eléggé belefáradtunk a zeneipari szélmalomharcba. 

Én egy idő után úgy éreztem, hogy nem is akarok többet zeneszerzéssel foglalkozni, viszont az időközben beindult dj-zést és a mixek készítését nem akartam elengedni. Fogalmam nincs, hogy miért, de abban az időszakban egyszer csak elkezdett durván megemelkedni a Mixcloudon a követők száma, másfél év alatt felment 5 ezerről 50 ezerre, így volt olyan időszak, amikor a top10 feltöltők között voltunk nemzetközi szinten. Igazából a dj-zés felé fordulás nem tudatos döntés volt, hanem egyik dolog jött a másik után. Ahhoz képest, hogy korábban nem nagyon akartam színpadon lenni, magamhoz képest viszonylag sok fellépést bevállaltam, plusz elkezdtem egy havi rezidenciát az Ibiza Sonica rádiónál. 

Ezek után jött a lehetőség, hogy a Café del Marnál megcsináljam először a Chillhouse, majd a Chillwave válogatássorozat egy-egy epizódját. Érdekes, hogy el akartam távolodni a zeneipartól, erre alaposan visszaszippantott magába a rendszer, és így egy csomó izgalmas dolog történt velem. Például összeraktam egy mixtape-et Synkróval közösen, aminek szerencsére elég nagy visszhangja lett. Szerintem ő a 2010-es évek egyik legjobb elektronikus zenei producere, úgyhogy borzasztóan boldog voltam, amikor elkezdtünk dolgozni a mixen. 2017-ben pedig Forteba és én az A38 orrteraszon bevállaltunk egy heti rezidenciát Audiodiary néven, ami három nyáron keresztül futott egészen a Covid-lezárásokig. Ő kezdett először piszkálni azzal, hogy takarodjak vissza a stúdióba, és a hajós dj-szettek közben került először terítékre a közös lemez gondolata is.

Szóval évek teltek el, mire újra hangszerek mögé ültem, addigra viszont Alexnak már kialakult egy új életmenete a családjával, és nagyon nehezen tudtuk volna megszervezni a mindennapos együtt zenélést, úgyhogy azóta egyedül reprezentálom a Gelkát. 2019-ben immár egyedül tértem vissza három kislemezzel: az elsőt Fortebával csináltam, a másodikat Synkróval, a harmadikat pedig egy angol folkénekessel Sam Brookes-szal (aki Phaeleh meg a Basement Jaxx lemezein is szerepelt), ez utóbbi azóta már majdnem 4 milliós lejátszásnál jár a Spotifyon. Ezek a single-ök a Café del Marnál jelentek meg, ami azért nagy szó, mert ők kifejezetten válogatáslemezekben utaznak, és ilyen nem történt sem előtte, sem utána. Aztán jött a Wishful Thinking album, majd Fortebával egy közös ambient EP és nagylemez, egy ideje pedig a következő szóló anyagomon dolgozom. Egyelőre fogalmam nincs, hogy mikor készül el, de nem szeretném elkapkodni.  Alexszel azóta is ugyanolyan jó barátok vagyunk, és bár kicsit nehezebben tudjuk manapság összehozni a találkozásokat, legalább telefonon rendszeresen beszélünk. Biztos vagyok benne, hogy fogunk még közösen lemezt csinálni.  

Térjünk vissza a Café del Marhoz, amely kvázi a Gelka második otthona. A nyilvánvaló rangon felül van-e az ottani megjelenések gyakorlati hozadéka?

Nagyjából 20 Café del Mar-lemezen szerepel a Gelka, és ezeket a mai napig hallgatják. ami elég komoly hozadék. A zeneipar egy igazi könyörtelen szörnyeteg. az ember próbál ragaszkodni ehhez a törékeny karrierhez, de soha nem tudhatod, hogy mikor pártolnak el tőled az hallgatók. Többek közt a Café del Marnak is köszönhető, hogy közel 20 év után még mindig van valamennyi létjogosultságom a piacon. A legnagyobb dolog, amiben segítettek talán az, hogy tavaly csinálhattam egy dj-mixet a BBC Radio 1 számára, ami több mint hússzor ment adásba. Na, ezt viszont képtelen vagyok szavakba önteni, hogy milyen érzés volt!

Találkoztál esetleg személyesen José Padillával?

Sajnos nem, pedig szerettem volna. De beszéltünk párszor e-mailen. Sőt, egyszer csináltam vele egy rövid interjút a hazai Electronic Beatsnek még 2011-ben. Mélyen érintett, amikor két éve meghalt; ugyan közvetlenül nem volt hatással a karrieremre, de mégis rengeteg dolgot köszönhettem neki. 

A Café del Marnak készített mixeknél hogyan zajlik a válogatás, mennyire szólnak bele a számlistába?

Szerintem nem igazán különbözik a folyamat más válogatásoktól. Összeszedtem 100-120 számot, és ezekből kellett jogosítani nagyjából 35 darabot. A nagyobb lemezcégek kiadványai alapból nem jöhetnek szóba, mert sok esetben nem hajlandók válogatásokra eladni őket, vagy csak simán túl nagy előleget kérnek. Miután összejött a kellő mennyiségű zene, elkezdtem dolgozni a tracklistán meg a mix verziókon, mindegyikhez készült egy A és B mix, plusz egy egyórás YouTube-verzió. A Café del Mar részéről csak annyi volt az elvárás, hogy ne legyenek köztük kísérleti vagy szélsőséges darabok, de még így is elég nagy szabadságot kaptam. A Chillwave 2 és 3 esetében sikerült valamennyire a korlátokat kiszélesíteni, kicsit ki is lógnak a sorból.

Aktuális projekted szintén egy Café del Mar égisze alatt futó mixsorozat, amellyel nem kevesebbre vállalkozol, mint a chillout evolúciójának bemutatása. Hogyan sikerült ezt az ambiciózus elképzelést megvalósítani? 

Éveken keresztül cipeltem magammal az ötletet, hogy feldolgozom a chillout zene történelmét 1990-től kezdődően. Eredetileg egy 60 perces összegzést képzeltem el, amibe a terv szerint beletuszkoltam volna legalább 200 számot. Egyfajta ultra-mashup akart lenni, rogyásig rakva zenei easter eggekkel. Végül sehogy sem tudtam dűlőre jutni vele, mert az idő rövidsége miatt rengeteg ikonikus dal esett ki a rostán. A Café del Marral már régóta beszéltem erről az ötletről, és amikor kiderült, hogy az Apple Music elindítja a DJ Mixes szekcióját, és felkértek, hogy legyünk az első hullámban, akkor döntöttünk úgy, hogy inkább sorozatként kellene megcsinálni. És szerencsére nagyot szólt, jó volt látni, ahogy a platform főoldalán köszön vissza a munkám. Alapvetően nem szeretek nosztalgiázni, úgyhogy a kutatómunkának az is része volt, hogy megtaláljam a régi, elfeledett kedvenceimet. Fontos, hogy olyan zenékkel pakoljam tele a mixeket, amelyekhez személyes élmények fűznek. A koncepció elvileg az, hogy minden epizódban egy 5 éves időszakot mutatok be (persze néha egy kis csalás belefér). Az Evolution Of Chill 90-es éveket felölelő első két része tavaly nyáron jött ki, idén pedig három epizóddal jutottunk el a 2010-es időszakig. Jövő nyárra tervezzük a lezárást. 

 Az interjú mellé a Gelka dj-producere egy Spotify-playlistet is összeűállított kérésünkre. „Az elmúlt egy-két év kedvencei közül válogattam, és próbáltam úgy összerendezni, mint egy mixlemezt.” Jó lazulást!