Az elektronikus zenében harmadik hónap harmadik napja stílszerűen egy ikonikus, stílusteremtő hangszer, a Roland TB-303 basszusszintetizátor ünnepe. Rendhagyó módon mi harmadik hó harmincadikán köszöntjük fel a kis ezüst dobozt, és acidezés helyett felidézzük nem mindennapi történetének kezdeti, kevésbé ismert szakaszát, mielőtt még történelmet írt volna.

A modern zene történetében egyedülálló, hogy egyetlen hangszer határozzon meg egy egész stílust, ráadásul az eredetitől eltérő, nem rendeltetésszerű használata révén. És ha hozzávesszük, hogy nem is valódi hangszerről van szó, hanem egy valódi hangszer imitálására kifejlesztett berendezésről, akkor ez egy végképp szokatlan és páratlan eset – a Roland basszusszintetizátorának története szinte regénybe illő. A japán elektronikai cég 1982-ben piacra dobott Transistor Bass 303-as jelzésű masinája a megalkotóinak szándéka szerint azt a célt szolgálta volna, hogy – a TR-606-os dobgéppel együtt –  gitárosoknak biztosítson ritmuskíséretet gyakorláskor. A célközönség azonban nem volt vevő rá: a vásárlói visszajelzések alapján a basszusainak hangzása egyáltalán nem volt élethű és természetes, a tetejében pedig még a használata is bonyolult volt, így alig volt rá kereslet. Mivel a pici, játékdoboz kinézetű elemes hangszerpótlék egyik oldalon sem váltotta be a hozzá fűzött reményeket; a Roland 1984-ben szép csendben abbahagyta a gyártását, mindössze 10 ezer eladott példány után. 

Itt véget is érhetett volna a sztori, a megbukott hangszer azonban nem sokkal később, egy véletlennek köszönhetően új életet (értelmet) nyert, amikor valamikor 1985-ben, valahol Chicagóban sikerült a gombok véletlenszerű tekergetésével olyan hangokat kihozni belőle, mint azelőtt soha. Ez a Phuture néven ismertté lett trió Acid Tracks című számának eredettörténete dióhéjban, és hogy ezzel az egy délután alatt született, rögtönzött zenefolyammal született meg az acid hangzás, az ma már az elektronikus zenei kánon része, még akkor is, ha az elsőbbségét rendre megkérdőjelezik, miután hivatalosan csak 1987-ben jelent meg, a ’85-ös keletkezésére így nincs objektív bizonyíték. A legelső acid zene címéért a mai napig folyik a harc (lásd az Electronic Beats .acid house Blind Test-epizódja alatti kommentháborút. 

a Phuture-alapítótag DJ Pierre és a másik versenyző, Marshall Jefferson között), és valószínűleg örökre (el)döntetlen marad. Az viszont biztos, hogy a TB-303 nélkül az elektronikus tánczene híján lenne az egyik – ha nem a – legjellegzetesebb, legegyedibb alkotóelemének, ahogyan a kis ezüst dobozt sem övezné óriási kultusz az acid nélkül – hanem jobb esetben is bolhapiacon talált érdekességként mutogatnák a még fellelhető néhány darabját. A TB-303-asok többsége már a maga idejében is a használtcikk-kereskedésekben végezte, jellemzően onnan pécézték ki őket azok, akik hagyományos hangszerek helyett olcsó elektronikus eszközökkel próbálták megvalósítani zenei elképzeléseiket, és kellő türelemmel és találékonysággal olyan hangokat csaltak ki a levitézlett basszusszintetizátorból, ami még a gyártó céget is meglepte. 

Az Acid Trackset és a többi klasszikus acid trekket, a This Is Acidet, az Acid Thundert, a Voodoo Rayt, a Higher State Of Consciousnesst, az Acperience 1-t vagy akár az Everybody Needs a 303-t valószínűleg mindenki ismeri, arról viszont ritkán esik szó, hogy az acid nem hirtelen a semmiből jött – a TB-303-ast már előtte, a hangszer rövid gyártási ideje alatt is használták tánczenékben. Mi most ezekből szemezgettük ki azokat, melyekben szerintünk a legjobb nem acid 303-as bassline-ok hallhatók. 

Imagination – In The Heat Of The Night (1982)

Kezdjük a sort egy olyan dallal, amelyben rendeltetésszerűen alkalmazták a TB-303-ast, azaz basszusgitár-utánzatként. A Just An Illusion című slágerrel befutott Imagination második albumának címadó dala az ábrándosan ődöngő In The Heat Of The Night, amelyben az angol boogie/funk együttes a kis japán masinával vélhetően a fretless basszusgitárt próbálta helyettesíteni, több-kevesebb sikerrel. Fura így hallani a 303-ast, de ami még szokatlanabb, az a tempó: a mindössze 86 bpm-mel cammugó basszusmenet szinte már kínosan vontatottnak hat a későbbi acidekhez képest. 

Orange Juice – Rip It Up (1982)

Szintén második album, szintén címadó dal, de már egy skót újhullámos gitárpopzenekartól. A glasgow-i Orange Juice a Rip It Upban a Chic bőrébe bújt, a váratlan húzás pedig egész karrierjük legnagyobb sikeréhez vezetett: a lezser diszkófunkos dal a 8. lett az angol kislemezlistán. Egyúttal ez az első slágerlistás dal, amelyben a 303-as jellegzetes tyuttyogása hallható. (Az Orange Juice frontembere, Edwyn Collins jegyzi az A Girl Like You című ’95-ös világslágert.)

Heaven 17 – Let Me Go (1982)

Az úttörő jelentőségű sheffieldi szintipop formáció, a The Human League eredeti tagjaiból (és az eredetileg kiszemelt énekeséből) alakult Heaven 17 jóval kevesebb figyelmet és elismerést kap, holott zeneileg mindig egy fokkal progresszívebbek voltak a náluk viszont sikeresebb és népszerűbb vetélytársaiknál. Bizonyítja ezt a második albumukat beharangozó borongós Let Me Go, amelyben végig ott szortyog a TB-303-as. (A basszusmenet 25 évvel később a francia elektropop-tündér Yelle cuki slágerében köszönt vissza.)

Charanjit Singh – Synthesizing – Ten Ragas To A Disco Beat (1982)

Mint a fenti példák mutatják, a technikai újdonságiokra fogékony zenészek elég gyorsan rájöttek, hogy a TB-303-asból a természetesnek ható basszusok helyett inkább újszerű/szokatlan hangokat érdemes kicsavarni. Az azonban, hogy ezekből a furcsa hangokból akár egy teljesen új tánczenei stílus is születhet, ekkor még agyament ötletnek tűnt. Vagy mégsem?  Az acid genezisénél már csak a zsáner Szent Grálja páratlanabb: egy felejtés homályából előkerült indiai lemez 1982-ből! A Mumbaiból származó Charanjit Singh a 60-as évektől bollywoodi filmek kísérőzenekaraiban játszott hol gitárosként, hol billentyűsként, mellette esküvői zenész is volt, és kiadott egy sor lemezt népszerű indiai filmbetétdalok instrumentális feldolgozásaiból. 1982-ben, a diszkózene indiai népszerűségét meglovagolva felvett egy albumot, a rágák klasszikus előadásmódját átültetve táncolható ritmusú elektronikus megszólalásra. A felvételeken három Roland hangszert használt; egy Jupiter-8 szintetizátort, egy TR-808-as dobgépet és egy TR-303-ast, amit Szingapúrban szerzett be. Eleinte nehezen boldogult a masinákkal, de rengeteg gyakorlással rájött, hogyan hangolja össze őket (természetesen akkor még manuálisan), és végül sikerült megvalósítani az elképzelését. A „rága diszkó” hangzás azonban nem aratott átütő sikert, a lemez eltűnt a süllyesztőben, és ha nincs az obskúrus indiai zenékre szakosodott holland Bombay Connection kiadó, amely 2010-ben újra megjelentette az albumot, a világ nem is szerzett volna tudomást erről az elképesztő zenei kuriózumról. Charanjit Singh lemeze nemcsak futurisztikusabb az eleve elszállt korabeli indiai szintetikus diszkónál, de a hangzásával évekkel  előzte meg az acid-house-t. Igazi ilyen nincs, és mégis van kategória, egyben arra is rávilágít, hogy az elektronikus zene fejlődése nem kizárólag a nyugati világ érdeme. (A 303-ast Singh kortársai is felkapták, ő maga pedig szerencsére még élvezhette a későn jött elismerést, mint az acid akaratlan feltalálója: 2015-ben bekövetkezett haláláig rendszeresen koncertezett a lemezzel világszerte.)

Ronnie Jones – Laser Love (1982)

Maradjunk még a diszkónál. A német Jürgen S. Korduletsch a korszak egyik kiemelkedő producerének számított az eurodiszkó mezőnyében; a legnagyobb sikereit az akkori felesége, a jamaikai születésű kanadai Claudja Barry számára írt dalokkal aratta, míg a másik ütőkártyája egy amerikai énekes volt. Ronnie Jones a 60-as években még az angol blues-színtéren mozgott, majd néhány soul/funk kislemez után, a 70-es évektől már a kontinentális Európában dolgozott, az éneklés mellett rádiós és klub dj-ként is. Korduletsch a 70-es évek közepén vette a szárnyai alá, és együttműködésük egészen 1982-ig  tartott, utána Jones átpártolt az olaszokhoz. A Laser Love hamisítatlan német schläger-diszkó, amit pont a stabilan puttyogó 303-as ment meg a teljes geilbe fulladástól.

The Happiness Boys – Meat Parade (1982)

És most valami egészen más: korai experimentális noise-elektronika Miamiból. Stephen Nester és Edward Bobb diója rövid ideig működött, de a néhány hátrahagyott kiadványuk ma is ütős: elektromos hangszerek, processzált akusztikus hangszerek, szintetizátorok, dobgépek, effektek ritmikus és zajos hangkavalkádja, melyet a TB-303-as tart egyben. A bemutatkozó EP-jük címadó felvétele a nyaktörő tempójával akár Moby Thousandjának elődje is lehetne. (Aki ráharapott, ne hagyja ki a páros ’83-as minialbumát.) 

Ryo Kawasaki – Lucky Lady (1983)

Ugye senki nem gondolta, hogy a Roland forradalmi kis masinájának early adopterei között ne lettek volna japánok? Közülük is kiemelkedik a fúziós jazz gitárvirtuóz Ryo Kawasaki, aki már a Roland egy korábbi úttörő találmányát, a gitárszintetizátort is az elsők között használta. Így nem meglepő, hogy Kawasaki 1983-as stúdiólemeze (Singhéhez hasonlóan) tulajdonképpen Roland referenciakiadvány is lehetne: a ritmusszekciót teljes egészében a 303-as és a 808-as adja, a szintihangokat pedig a GR-500-ból átalakított gitárszintetizátor. De ez még nem minden, mert a hangeffekteket Commodore 64-esen programozta maga Kawasaki, aki annyira odáig volt az akkor újdonságnak számító pc-ért, hogy a következő években több zenei szoftvert is írt rá – ahogyan a Rolanddal és a Korggal is dolgozott új fejlesztéseken. A Lucky Lady egyedülálló kozmikus-experimentális jazz-electronica trip, amely rögtön a 303-as hangjaival indul, és ma is működik – leszámítva a finoman szólva is merész borítóját. (Ha Japán, akkor nem maradhat ki a japán zene egyik legmeghatározóbb, legnagyobb hatású alakja, az egyetemes elektronikus zene korszakos úttörője, a Yellow Magic Orchestra társalapító-vezetője, Haruomi Hosono sem, aki a Body Snatchers című, gyanúsan Herbie Hancock Rockitje által inspirált felvételen izzította be a 303-ast.)

Alexander Robotnick – Problèmes D’Amour (1983)

Japán után irány Olaszország, ahol a 80-as évek elején virágzott a new wave, ezen belül egymást érték az elektronikával kísérletező formációk. Egy ilyen zenekarban játszott Firenzében Maurizio Dami, aki eredendően dzsesszgitáros szeretett volna lenni, de időközben rájött, hogy a szintetizátorokkal sokkal könnyebb zenélni. Az első saját felvételéhez egy kis helyi független kiadó vezetője adta a kezdő lökést, aki azt javasolta neki, csináljon egy diszkószámot, azzal gyorsan sok pénzt kereshet. Dami fogta hát a Korg szintijét, a 808-asát és a 303-asát, és gyorsan összeütött egy zenét, amit az akkor már egy ideje meglévő, viccből kitalált alteregója, a fiktív háttérsztori szerint Szovjetunióból Franciaországba disszidált Alexander Robotnick néven adott ki, tört franciasággal énekelve. Az eredetileg a Fuzz Dance címkén kijött Problèmes D’Amour – a robotikus ritmusával, dallamos 303-basszusával és dzsesszes betéteivel – ugyan nem diszkó, és Dami nem is keresett vele sok pénzt (10 ezer példányban kelt el, ami akkori mércével a nagyjából a minimumnak felelt meg), viszont a szám alapvető hatással volt a chicagói house és a detroiti techno kialakulására (Carl Craig csinált is belőle egy izmos átdolgozást 2000-ben). 

My Mine – Hypnotic Tango (1983)

Dami korántsem az egyedüli olasz volt, aki a zenéjével formálta az amerikai house-t és technót; gyakorlatilag ez az akkori italo-disco egészéről elmondható.  Érdekes ellentmondás, hogy miközben Damin rajta ragadt az italo-disco úttörője titulus, ő maga ezt visszautasítja, sőt, elmondása szerint annak idején kifejezetten lenézte ezt a zenét, és csak később jött rá, mennyi értéket rejt a műfaj (olyannyira rájött, hogy a zsáner jelenlegi reneszánsza óta rendre fellép ilyen szettekkel). Bizony, az italo nemcsak fantasztikus tánczenékben bővelkedik, de ebben a zsánerben már lépten-nyomon előfordul a 303-as – egy külön cikket lehetne összeállítani csak ezekből. A My Mine egy italós mércével mérve hosszúéletű – több évet és két nagylemezt megélt – produkció volt, amelynek bemutatkozó dalát Chicago meghatározó dj-i is rongyosra játszották, Ron Hardytól Frankie Knucklesig – sőt, utóbbi aztán deep house-os átdolgozást is készített belőle.

N.O.I.A. – Stranger In A Strange Land (1983)

Még egy minősített proto-acid-house klasszikus, a bolognai Italian Records egyik meghatározó zenekarától (a másik a Gaznevada volt). Abban az időben a new wave színtérről sokan váltottak a diszkókba szánt tánczenére, mert ez kecsegtetett a legnagyobb kommerciális sikerrel. A N.O.I.A. első megjelenése az italo-disco összes kellékét felvonultatja, miközben le sem tagadhatná, hogy a darkos, szintis new wave a bölcsője – és az egész számot a 303-as basszus viszi a hátán.

Victrola – Maritime Tatami (1983)

Ha már darkos, szintis olasz new wave 303-as basszussal, akkor csakis ez a dal, a messinai formáció egyetlen megjelent maxijáról – hideglelős darkwave-tánczene, ami ma is simán játszható. Hogy miért nem folytatták, rejtély; főleg ha meghallgatjuk a Dark Entries által 2019-ben összegyűjtött, előremutató hangzású demóikat. (Hasonló vénában fogant a Kirlian Camera ’83-as maxija, amelynek épp március végén jött ki újrakiadása.)

Barry Mason – Body! Get Your Body (Disco Version) (1983)

De hogy egy ízig-vérig könnyed, fülbemászó – kommersz – italo is legyen itt, ebben az umca-umcázós funky numerában a 303-as szinte énekel, olyan szólamot programoztak rá a Superradio Records stúdiójában. (A 303-as a kiadó vezetőinek saját projektjénél is előkerült.) A pre-acid bassline-t a Faze Action edite pedig csak még jobban kiemeli.

És mielőtt teljesen átmennénk italo-disco playlistbe, zárjuk ezt a kört még néhány kiragadott 303-ast felvonultató példával: Casco – Cybernetic Love; GANG – KKK; Growing Beats – Sahara; Jules Tropicana –  Come On; Los Angeles T.F. – Everliving Fever; Maurice McGee – Do I Do; Mya & The Mirror – Hesitation; Plustwo – Stop Fantasy; S.P. Clan – Get Down (On Love); Stopp – I’m Hungry. 

Vam Cyborg – Radioactividad (1983)

Az italo-disco egyik legnagyobb kontinentális felévevőpiaca Spanyolország volt, amelynek a 80-as évek elején megvolt a maga ugyancsak sajátos irányt képviselő – és szintén rengeteg kincset rejtő – elektronikus újhulláma. Ennek egyik legeredetibb formációja volt a Vam Cyborg, amely a bemutatkozó kislemezén rögtön a Kraftwerk örökségének adott új lendületet, katonásan puttyogó 303-as basszussal. (Lásd még ugyanebből az évből az Azyl Y Negro electropop-duó Kraftwerk-tisztelgését, plusz néhány további spanyol példát a 303-as korai használatára.)

High Energy – High Energy (1983)

Az italo-discóval párhuzamosan – és azzal kölcsönhatásban – indult fejlődésnek a hi-nrg irányzat, amelyhez szinte hozzátartozott a TB-303-asból kinyert pulzáló basszus. Ez a belga szinti-diszkó már a nevében, címében sem árul zsákbamacskát, a szám maga pedig az úttörő San Franciscó-i hi-nrg soundot imitálja, sőt, konkrétan az irányzat atyját, Patrick Cowleyt nyúlja – szolid 303-as basszustámogatással. 

Divine – Alphabet Rap (1983)

A hi-nrg minden szempontból legnagyobb előadó egyénisége vitathatatlanul a John Waters kultikus trash-filmjeinek sztárjaként feltűnt színész-nőimitátor Divine volt, akit Bobby Orlando rántott be a klubzenék világába. A hi-nrg amerikai pápájának bevett gyakorlata volt, hogy pofátlanul lenyúlja a legátütőbb klubhimnuszokat, így lett Divine-nál a Blue Monday Love Reaction, a Planet Rock electro-alapvetése Alphabet Rap. Nem akarunk belemagyarázni, de az angol ábécé flegma eldarálását nehéz nem az akkoriban az electróval együtt feltörő rap paródiájának hallani.

Shannon – Let The Music Play (1983)

Apropó, electro. A diszkóból kisarjadt friss, futurisztikus és 100%-ban elektronikus irányzat a Planet Rock zsánerdefiniáló vázára épülve gyors izmosodásnak indult, a zenészek, producerek igyekeztek minél vadabb új hangzásokkal előállni, ez pedig különféle oldalhajtásokat eredményezett a stíluson belül. Az egyik ilyen az electro gépi groove-jait latin elemekkel kombináló freestyle, amelynek a közmegegyezés szerinti kiindulópontja ez a ma már a tánczene örök klasszikusai közt számon tartott dal. A Let The Music Play zenei alapját egy Puerto Ricó-i származású New York-i dj, Chris Barbosa hozta össze, aki megirigyelte a Planet Rockot is producerként jegyző Arthur Baker-John Robie páros slágereit (Rockers Revenge, Man Parrish, Freeez), ezért a nagyobb közönségsiker érdekében keresett egy énekesnőt a számhoz. Az elgondolás bejött: a Shannon Brenda Greene-nel felvett verzió ’83 őszén jelent meg, és előbb meghódította a klubokat, majd ’84-ben a pop slágerlistákat is a világ számos országában. A sújtós 808-as ütemeket latinos perkusszív ritmikával kombináló „Shannon sound” mintát adott a hasonló zenékhez és nagyban hozzájárult a freestyle irányzat kialakulásához, míg a szám szaggatott, „szúrós” 303-as basszusmenete az időszak electro/hiphop lemezein is sűrűn visszaköszönt.

Junior Byron – Dance To The Music (1983)

A kanadai elektronikus diszkó egyik remeke; szintipop, italo-disco és electro fülbemászó és táncba csábító keveréke egy bársonyos torkú reggae-énekes előadásában, az űrbe kilőve – mi kellhet még? Hát persze: az ellenállhatatlanul hipnotikus 303-as basszusmenet.

Newcleus – Jam On It (1984)

Ahogy a partikultúrában a dj-k elkezdték egyre bátrabban használni a dobgépeket, szemplereket, úgy kezdtek el beszivárogni a street kultúrába is a különféle elektronikus hangszerek, a breaktáncos crew-k által kultivált zenéken keresztül. A breakeléstől elválaszthatatlan volt a korai electro és hiphop (és vice versa), a zenéktől pedig az olcsó, könnyen beszerezhető eszközök, mint a 808-as vagy a 303-as, melyek rövid időn belül már a hangzást meghatározó sztenderdnek számítottak ezekben az új irányzatokban. A kompeptitív szellem az electro/hiphop közegben hatványozottan jelen volt, mindenki arra törekedett, hogy a másiknál „fresh”-ebb, eredetibb ötletekkel álljon elő. Ennek ékes példája a brooklyni Newcleus kollektíva, amely 1983-ban a bemutatkozó felvétele, a héliumvokálos refrénje után leginkább „Wikki-Wikki dalként” ismert Jam On Revenge linó szaggató sikere után egy még feszesebb számmal rukkolt elő, mely azzal tűnt ki, hogy a fülbe ragadó 303-as basszusmenete a megszokottnál magasabb oktávon szól. A Jam On It a színtéren instant klasszikussá lett, és a Newcleust beemelte az első vonalba; a csapat bekerült az első országos hiphop turné részvevői közé, Kurtis Blow, a Run-D.M.C., a Whodini és a Fat Boys mellé. (Egy másik ’84-es számukat az is ismeri, aki nem is gondolna: az Automan fő dallama az alapja a Snap! Rhythm Is A Dancerének.)  

Chris „The Glove” Taylor & David Storrs – Reckless (1984)

A Keleti Part után reprezentáljon a Nyugati Part is – a Breakin’ című kult breaktáncos mozifilm egyik betétdalával. A ’84 májusában bemutatott zenés alkotáshoz az ötletet egy ’83-as dokumentumfilm adta, amely a Los Angeles-i Radio-Tron klub köré csoportosuló arcokról – breakesekről, dj-kről, rapperekről – készült. A klub néhány kulcsfigurája együtt még néhány számot is felvett a dokuhoz; a „Eadio Crew” tagjai közt voltak a hely állandó dj-i, a Los Angelesben már nagy névnek számító Chris „The Glove” Taylor és akkor még kezdő The Egyptian Lover, illetve a zenei pályáját ugyancsak dj-ként kezdő rapper, egy bizonyos Ice-T is. Amikor Taylor és Ice-T szerepet kaptak a Breakin’-ben, nem volt kérdés, hogy a soundtrackre is összehoznak valamit; ez lett a zenész-producer Dacid Storrs segédletével felvett Reckless, egy valóban izgága electro hiphop bomba, jócskán megeffektezett szögelős beatekkel, csattanós 808 clapekkel, ízes szkreccsekkel és már egészen acides 303 bassline-nal.

Z-Factor – The D.J. (1984)

Minden műfajban véget nem érő, eldönthetetlen, és gyakran ölre menő viták tárgya, hogy melyik volt a legelső szám – és ez alól a house sem kivétel. Nemcsak az eltelt idő és az egymásnak ellentmondó információk/visszaemlékezések miatt nehéz visszafejteni ezt, hanem mert egy új zenei hangzás kialakulása képlékeny folyamat, így eleve nehéz pontosan meghatározni, mikortól beszélhetünk konkrét kezdőpontról. A house esetében annyi biztos, hogy a 80-as évek elején, mindenek előtt Chicago klubjaiban a dj-k által játszott mindenféle hazai és import underground tánc(olható) zenéből -electrofunk, italo-disco, hi-nrg, szintipop, EBM,  stb. -, élő editeken keresztül, dobgépek, effektek, szintetizátorok hozzáadásával fokozatosan letisztult egy addig nem létező új stílus. Ennek a letisztulási időszaknak a terméke a chicagói Jesse Saunders saját labelén megjelentetett On And Onja, amely mai füllel inkább hangzik egyfajta hi-nrg/electrofunk keresztezésnek (egy 1979-es ausztrál űrdiszkó szám az alapja), akkoriban viszont bizonyosan újnak számított a hangzásával, és sokan követték a nyomát, így akár tényleg lehet ez az első house szám, ahogy  a készítője is hirdeti. (Az első szám, amelynek a címében szerepel a house szinte biztos, hogy Chip E.-től az It’s House az úttörő chicagói dj-producer ’85-ös Jack Trax EP-jéről a House Records labelen.) De ugyanez simán elmondható Saunders egy másik ’84-es produkciójáról, a (később a Trax Records elindításában is aktívan közreműködő) Vince Lawrence-szel közös Z-Factor Fantasyjéről, amelyben ráadásul a basszusmenet is ugyanaz. A vokalistákkal kiegészülő projekt következő kiadványa már egyértelműen a dallamos electrofunk felé húz, italós áthallásokkal, és mértékkel szörtyögő, de határozottan acides 303-as basszussal.

Carlos Peron – Nothing Is True (1984)

Mialatt Amerikában épp formálódott az elektronikus tánczene jövője, Európában masszívan tartotta magát az első hullámán túljutott szintipop. A stílus egyik legunikálisabb és legexcentrikusabb képviselője a mai napig a svájci Yello, amit mindenki Dieter Meier és Boris Blank komikus párosaként ismer, de volt egy harmadik alapító tag is, Carlos Peron, aki a harmadik album után, pont a nemzetközi áttörés pillanatában szállt ki. Peron kezdetben sötét tónusú, a pop és az experimentális között egyensúlyozó elektronikában utazott, később az EMB/industrial vonalra és a technós hangzásokra is rácsavarodott. A Yello utáni első – amúgy a második – szólóalbuma viszont nyomasztó atmoszférájú, erőteljesen filmzene-hatású dark ambient; a gótikus horrorhoz illő címadó tételben még a 303-as basszus is síron túlian puttyog. 

S.B.B.L. – Purple Pitch (1985)


Egy igazi ritkaság, ugyancsak Európából. A 80-as években szinte nem volt olyan pop- és klubzenei kiadvány, amin ne szerepelt volna Ben Liebrand neve – a holland dj több száz remixet tudhat magáénak, nem véletlen nevezik mastermixernek. 1983-85 között a rádióműsorához minden évben elkészítette az év tánczenei termését összegző Grandmixét (ezt aztán átvette a Liebrandot amúgy is egyik példaképének tekintő Armin van Buuren) emellett már a 80-as évek elejétől producerkedett. Ez a ’85-ös alkalmi projektje (az S.B. a névben állandó stúdiópartnerét, Sander Bost jelöli) fura hibrid: az a-oldal egy Prince-feldolgozás egyveleg borzalmas vokálokkal, a b-oldal egy Prince-t éltető electro hiphop jam, gyakorlatilag 4/4-es house alapon. A rap itt is borzalmas, szerencsére ebbe a verzióba csak néhány sor rondít bele. (Fun fact: Ben Liebrand a hangszerelő-producere MC Miker G. & DJ Sven „örökbecsű” Holiday Rapjének.)

Mantronix – Bassline (1985)

Mi mással zárhatnánk stílszerűbben az összeállításunkat, mint a korabeli electro/hiphop színtér egyik leginvenciózusabb, legnagyobb hatású, legtöbbet másolt és hangmintázott producere, az Ütemek Királya, azaz Kurtis Mantronik falrengető klasszikusával? A fáma szerint a jamaikai születésű Kurtis el Khaleel azután kezdett el egy Roland dobgéppel és egy 303-assal zenét csinálni még középiskolás korában, hogy a zenekaralapítási próbálkozásai kudarcba fulladtak. A New York-i electro/hiphop színtéren viszont hamar megtalálta a sikert, előbb dj-ként, majd a Haitin született MC Tee-vel közös formációjával, amely 1984-ben tette a tűt barázdára, egy nyersebb, odavágóbb, mégis fifikás hangzás jegyében. A Mantronix 1985-ös albumának egyértelműen a Bassline a legerősebb száma, markáns, ritmikusan szaggatott 303-as basszusokkal. És kitűnően mutatja, a többi fenti példával együtt, hogy ha megfelelő kezekbe kerül, a TB-303 egyáltalán nem csak „savazásra” alkalmas.