Idén áprilisban lett volna 60 éves az elektronius zene egyik kiemelkedő, különleges alakja, Andrew Weatherall. A 2020-ban elhunyt örök underground hős és modernkori polihisztor páratlanul gazdag életművet hagyott maga után; ha valaki, ő megérdemli, hogy végigmenjünk négy évtizeden átívelő, szédítően termékeny és szerteágazó pályáján – diszkográfiájának rejtett kincsein keresztül.

Amikor 2020. február 17-én az akkor 56 éves Andrew Weatherall tüdőembólia következtében meghalt, az elektronikus zenei szférát egyként sokkolta a hír, napokig özönlöttek a búcsúüzenetek, megemlékezések a világ minden tájáról, a színtér legnagyobb neveitől éppúgy, mint egyszeri partizóktól. Aki ismerte, annak általában volt róla egy felejthetetlen sztorija, aki látta-hallotta dj-zni, annak felejthetetlen partiélménye. Mindenki nagyra tartotta. Mindenki tisztelte. És mindenki szerette. Megérdemelt, univerzális méltatását Weatherall elintézte volna annyival, hogy ez teljesen felesleges. Sosem sütkérezett a dicsfényben, sem a reflektorfényben, jobban érezte magát a háttérben, az undergroundban, a peremen. „Ha nem húzódsz a szélére, túl nagy helyet foglalsz el” – ez volt az egyik kedvenc mondása, egyben életfilozófiája. Lehetett volna belőle sztár dj éppúgy, mint világhírű lemezproducer, de a rang, az elismerés nem érdekelte; saját jelentőségét, hatását mindig maró öngúnnyal kisebbítette, az imposztor szindróma határán úgy beállítva magát, mint akiről bármikor kiderülhet, hogy nem ért ahhoz, amit csinál.

Pedig irigylésre méltóan sok mindenhez értett: dj, producer, remixer, zenész, énekes, lemezkiadó, továbbá író, grafikus-illusztrátor, képzőművész – ez mind ő volt, és mindenben unikálisat alkotott. Ahogy a zenében, úgy mindig makulátlan és egyedien stílusos külsö megjelenésében is ezer arca volt, legyen az Edward-korabeli dandy, 19. századi pionír, 50-es évekbeli jampi, vagy éppen kisvársi irodalomtanár, a szinte önálló életet élő arcszőrzetéről nem beszélve. Excentrikus, kvintesszenciálisan angol, és minden körülmények között igazi gentleman. Nemzeti intézmény, akárcsak John Peel, hozzá hasonlóan határtalan zenerajongással és zenei nyitottsággal. 

Mindig, minden téren a saját ízlését, a saját módszereit és szabályait követte, nem igazodott trendekhez, nem kötött kompromisszumokat. Outsider mentalitása, széles műveltsége és tájékozottsága, kivételes intellektusa, mérhetetlen kultúra-imádata, nyughatatlan kreativitása, folyton valami újat, váratlant, meglepőt hozó zenei húzásai mind kiemelték a dj-k közül. A szakmán belül – akár tetszett neki, akár nem – kultikus figurává, sokak számára példaképpé és afféle szellemi vezéralakká lépett elő, nem véletlen kapott olyan beceneveket, mint Lord Sabre, The Guv’nor, The Chairman; ő volt a boss, akinek egész életében kizárólag egy főnöke volt – saját maga.

A sztárolást, a túlzott népszerűséget – különösen a dj-két – ugyanakkor nevetségesnek tartotta, és saját karrierjében ennek lehetőségét rendre elszabotálta. A karrier szót is gyűlölte, neki a zenekészítés egy állás volt, a fő állása. De az összes tevékenységét munkának fogta fel, vagyis komolyan, kitartóan és teljes odaadással, kifogyhatatlan alkotási-önkifejezési vággyal végezte, miközben nem vette túl komolyan a dolgokat; sajátos, sziporkázó humora az egész életművét átszőtte.

Ez az egyedülálló, váltásokkal és kanyarokkal teli életmű pedig olyan elképesztően sokrétű és terjedelmes, hogy ennek teljes áttekintése egy könyvet igényelne (remélhetőleg egyszer valaki veszi hozzá az időt és fáradtságot), mi itt csak számtalan név alatt, számtalan kiadónál, számtalan stílusban megjelent saját zenéire fókuszálunk, 56 év terméséből 56 deep cutot kiemelve.

Happy Mondays – Hallelujah (Club Mix) (1989)

Andrew James Weatherall 1963. április 6-án született Londontól nem messze, a brit királyi család egyik rezidenciájának otthont adó Windsorban. Első zenei élményeit otthon szerezte, amikor hétvégente a családi ebéd után apja szinte szertartásszerű áhítattal lemezeket hallgatott a nagy becsben tartott hi-fi berendezésén; a kis Andrew már ekkor érezte, hogy a zene különlegesen fontos lesz a számára – és az 50-es évek rock’n’rollját is ekkor szívta magába. Nagyjából tízévesen vette meg az első lemezét, és onnantól nem volt megállás; kamaszkorára már komoly gyűjteményre tett szert, amely a későbbi pályafutását is megalapozta. Kezdetben David Bowie és a glamrock nyűgözte le, nemcsak a zene, de a külsőségek is, a frizuráktól a ruhákig – már ekkor megmutatkozott fogékonysága a divat, a stílusos megjelenés iránt. A 70-es évek második felében aztán elkapta a punk, amelyből sok átragadt rá annak csináld magad ethoszából, illetve normákra fittyet hányó, nonkonformista attitűdjéből, amely egész életében jellemezte. Ugyancsak innen datálódik nála a – korabeli punkok körében kimondottan népszerű – dub/reggae imádata, amely egész életében kitartott.

A zeneőrült Weatherall a 70-es 80-as évek fordulóján belevetette magát a különféle posztpunk-áramlatokba. Különösen a manchesteri Factory Records zenekarai (kiváltképp az A Certain Ratio) és a korai indusztriális formációk (Throbbing Gristle, Cabaret Voltaire) iránt rajongott, olyannyira, hogy alakított is egy ezeket majmoló zenekart – melynek énekeseként Bundeswehr mellényben, kiszőkített Hitler-frizurával lépett színpadra. A zenekarosdi egyúttal menekülést jelentett akkori elkeseredett élethelyzetéből: 16-17 éves kora körül kicsapták a középiskolából, majd otthonról is, így kénytelen volt alkalmi munkákat vállalni, hogy eltartsa magát; főleg építkezéseken melózott, de volt bútorszállító is. Ez derékba törte a művészi pályáról szött álmait is; a gimnáziumban a művészeti tárgyakból jeles volt – különösen a művészettörténet és a festészet érdekelte – és azt tervezte, hogy a londoni St. Martin’s College művészeti főiskolára jelentkezik, amiből így nem lett semmi. Ráadásul a zenekara is befuccsolt, bár ezt annyira nem bánta, mert közben, akkori lakótársán és annak haverjain keresztül felfedezte a soul/rare groove bulikat , és beszippantotta ez a marginálisnak számító – a soul-ritkaságok mellett eredendően jazzfunkra, diszkóra, reggae-re, később aztán electróra és hiphopra is pörgő – dél-angliai színtér. És ugyan az intézményes oktatásból kimaradt, természetes tudásvágya és kíváncsisága révén széles műveltségre tett szert; fiatalkorától elképesztően sokat és sokfélét olvasott (többek közt szépirodalmat, történelmi, közgazdasági, művészeti témájú könyveket), továbbá „profi autodidakta” módon képes volt beletanulni bármibe, ami érdekelte. Furcsa módon, a dj-zés pont nem kifejezetten foglalkoztatta – és mégis ez lett élete egyik fő elfoglaltsága.

Az önmaghatározása szerinti „punkrock soul boy” a 80-as évek elején sodródott bele a dj-zésbe; mivel egy idő után híre ment, hogy nagy lemezgyűjteménye van, el-elhívták játszani (értsd: lemezeket egymás után lejátszani) házibulikba, ő pedig örömmel ment, az éppen aktuális munkája mellett. (Fun fact #1: egy ideig butikban is volt eladó). A társaság, amellyel a soul/rare groove körökben mozgott, Terry Farleyval az élén, szintén elkezdett bulikat szervezni, ők intézték az első „rendes” dj-fellépését is 1984-ben. Igaz, a beavatás elég „rendetlenre” és övidre sikerült: Weatherall egy angol háborús film főcímzenéjével nyitott, és közben maximumra állította a füstgépet, amitől a jelenlévők szó szerint kimenekültek a helyről, őt pedig azzal a lendülettel kidobták. A botrányos bemutatkozás ellenére tovább próbálkozott a dj-zéssel azután is, hogy Londonba költözött, habár eredetileg úgy tervezte, csak néhány hónapig csinálja, hogy legyen pénze jó lemezekre és ruhákra, aztán keres valami rendes munkát. Ám a sors máshogy alakította. Terry Farley 1986-ban a fejébe vette, hogy indít egy fanzine-t olyan témákkal, amik őt és a haverjait érdekelték: zene, divat, foci, csajozás, bulizás. A célközönséget már az újság neve is kijelölte: Boy’s Own. A szerzőgárdát természetesen Farley legjobb cimborái alkották, köztük Weatherallal, aki a legműveltebb és legtájékozottabb volt a szerkesztőségben, így jó ideig gyakorlatilag ő írta a cikkek többségét The Outsider név alatt – már ha sikerült belőle kiimádkozni, mert rendszerint heteket csúszott a leadással. Találóbb írói álnevet nem választhatott volna: a Boy’s Own csapatából intellektusa mellett az indie zenék iránti kötődésével is kilógott, de ez a „kint is vagyok, bent is vagyok” hozzáállás tulajdonképpen egész pályájára igaz. 

A laza, csipkelődő hangvételű, írógéppel és filctollal készített, nagyjából 40 oldalas fanzine rövid idő alatt az akkori londoni klubszíntér legfőbb szócsövévé avanzsált,  egyedi hangvétellel dokumentálta azt az időszakot, amikor a korábban mindössze néhány meleg klubban játszott house – a rare groove színtéren mozgó Paul Oakenfold és dj-barátainak ’87 nyarán átélt ibizai klubélményei nyomán elindított klubestjeivel – 1988-ban bevette a szigetország fővárosát. Ahogy pedig a Boy’s Own egyre komolyabban belefolyt az éppen átalakuló partiéletbe, úgy lépett szintet Farley és Weatherall dj-karrierje. Weatherallt valamikor ’88-ban egy barátja (aki épp a Starlight Express görkoris musicalben játszott) megkérte, hogy pakoljon zenét az anyja kávézójában, és az egyik ilyen alkalommal ott volt Danny Rampling is, aki akkor London első acid house buliját, a Shoom nevű klubestet vitte. Rampling már ismerte Weatherallt, akit Farley mutatott be neki, de itt hallotta először játszani, és egyből elhívta a Shoomba. Weatherall az emeleti kisteremben kapott lehetőséget (Farleyval együtt); alapvetően posztpunk zenéket, reggae-t és diszkót szelektált, de gyakorlatilag mindenféle megkötés nélkül azt játszhatott, amit akart – és ez így is maradt élete végéig. A Shoomon keresztül felfigyelt rá a szakma és bekerült abba a szűk körbe, amely a Second Summer Of Love idején kibontakozó acid house mozgalmat vezette Londonban; megfordult a Nicky Holloway-féle The Trip klubesten éppúgy, mint a Paul Oakenfold által menedzselt Spectrumon. (Egy sokszor előkerült anekdota szerint az első szabadtéri rave-en, amin dj-zett valahol vidéken egy csűr mellett, habpartit rendeztek, ahogy Ibizán látták, csakhogy a hab egy idő után keveredett a földet beterítő tehénszarral és szénával…) Ezen a ponton nyilvánvalóvá vált Weatherall számára, hogy a dj-zés több lesz alkalmi munkánál, így elkezdte komolyan venni – ekkor tanult meg mixelni is.

Weatherallt legfőbb támasza a dj-zésben azonban nem a technikai tudás volt, hanem a kiváló zenei ízlése, és hogy mindig ráérzett, mi működik a tánctéren. Ezen adottságai miatt kapta élete első zenei produkciós felkérését is Paul Oakenfoldtól, hogy segítsen remixelni a manchesteri Happy Mondays zenekart (na meg azért, mert Oakenfolddal ellentétben járatos volt az indie gitárzenében is). Ez igazán testhezálló kihívást jelentett Weatherall számára, hiszen imádta Manchestert, a Factory Records különc vezetője, Tony Wilson volt a példaképe, már a Hacienda klub előtt is sűrűn megfordult a városban, a Happy Mondayst pedig az első, ’85-ös kiadványuk óta ismerte, így mind a város, mind Shaun Ryder és „díszes” kompániája közel állt hozzá. Ezért merte elvállalni a feladatot, annak ellenére, hogy soha azelőtt nem volt még stúdióban és fogalma sem volt, mi hogy működik, de saját bevallása szerint a végére egész belejött. Oakenfolddal a Madchester Rave On EP csörömpölve-zakatolva slattyogó nyitószámát simitotta bele az akkor dívó balearic beat hangzásba; ebbe a szintén Ibizáról importált acid house előtti áramlatba stílustól függetlenül bármi belefért, ami táncolható volt, de nem túl gyors – így lett ez a ’89 legvégén megjelent remix az indie gitárzene és elektronika házasításának egyik kiemelkedő korai példája.

Bocca Juniors – Raise (1990)

Az egész Madchester színtérnek nevet adó Happy Mondays EP másik számát Oakenfold a Boy’s Own „bandavezérével”, Terry Farleyval dolgozta át. A Boy’s Own akkoriban már nemcsak a krónikása, de aktív szereplője – sőt, hangos kritikusa – is volt az acid house színtérnek, előbb a saját legendás bulijaikkal (ugrálóvár a dj-pult mellett, táncoló tehénnek öltözött indie zenész, Norman Cookot a house-ra áttérítő Darren Emerson és más mendemondák), majd a saját lemezkiadójukkal. (Fun fact #2: első lemezkiadós ténykedéseként, valamikor 1989-ben egy német cég számára, de a fanzine képviseletében Weatherall összeállított egy italo-house válogatást.) A Boy’s Own Records 1990-ben indult a már akkor is meghatározó tánczenei kiadónak számító London Records alá tartozó labelként, ami úgy jött össze, hogy ismerték az ottani A&R-osokat, köztük Pete Tongot. A Boy’s Own első kiadványát házi produkciós csapatuk jegyzi, benne Farley és Weatherall mellett Pete Hellerrel, egy másik shoomos dj-vel, továbbá a fent említett Happy Mondays EP-n is dolgozó Hugo Nicolson hangmérnökkel. A vélhetően az argentin focicsapat után elnevezett Bocca Juniors bemutatkozó dala szórakoztató, poposan slágeres – női énekes és női rapbetétes! – balearic beat-hozsannázás a szerelem szabadságáért. (A formáció még egy maxit összehozott 1991-ben. Az énekhangot adó Anna Haigh később Weatherall első saját kiadójánál is feltűnt néhány megjelenés erejéig.)

Primal Scream – Higher Than The Sun (A Dub Symphony In Two Parts) (1991)

Könnyen gondolhatnánk, ha London, akkor kiterjedt közege volt az acid house-nak, de a visszaemlékezések alapján – a kezdetekkor legalábbis – egy igen kis kör, nagyjából 150-200 ember mozgatta, akik mind ismerték egymást. A szűken vett színtér körül gyorsan megjelentek a zeneipari bennfentesek, akiket elkapott az új zene – és az új drog, az ecstasy. Közülük is kiemelkedik a Creation indie kiadó, amelynek munkatársai és zenekarai lelkesen vetették bele magukat a partikba és szabadtéri rave-ekbe. Weatherall Ramplingen keresztül összehaverkodott a Creation akkori A&R-osával, akitől megkapta a legfrissebb kiadványokat, így jutott el hozzá a skót Primal Scream ’89-es cím nélküli második albuma. A kritika fanyalogva fogadta a 60-as évek folkos-pszichedelikus rockjához visszanyúló anyagot, de Weatherallnak bejött a lemez, és maga a zenekar is – olyannyira, hogy még egy lelkendező koncertkritikát is írt az NME-be Audrey Whiterspoon álnéven. (Pár évvel később a The Face magazinnak írt naplót a Primal Scream turnéjáról, már a saját neve alatt). A szimpátiát a zenekar is viszonozta; összehaverkodtak, majd egy Spectrum bulin a gitáros Andrew Innes felvetette, hogy remixelhetné az egyik számukat.

Weatherallt ugyan átesett a remix-tűzkeresztségen, ám a Happy Mondays után mindössze egy újabb hasonló munkája volt, és azt sem egyedül, hanem a Boys Own csapatával abszolválta. Sem ekkor, sem később nem tartotta magát technikai varázslónak, a stúdiómunkának ez az aspektusa kevésbé érdekelte, inkább ötletemberként, zenei rendezőként tekintett magára, ezért is volt mellette mindig egy hangmérnök-társproducer. Az új kihívások és lehetőségek elől viszont sosem hátrált meg, így első önálló megbízásaként kezelésbe vette a Primal Scream I’m Losing More Than I’ll Ever Have című balladáját. Mivel imádta a dalt, csak óvatosan nyúlt hozzá, és a végeredmény nem is tetszett a zenekarnak. A fáma szerint ekkor kapta tőlük azt az utasítást, hogy csessze szét az eredetit – Weatherall pedig engedelmeskedett. Levette az alapot egy Soul II Soult nyúló olasz white label bootlegről, hozzáadott pár hangmintát a dzsessz- és soullemezeiből, belekeverte a Primal Scream-dalból kivágott néhány vokál- és gitármotívumot, az egészet pedig megtoldotta egy 1966-os kultfilmből vett dialógussal, és el is készült a remix – ami annyira szétcseszte az eredetit, hogy más címen, önálló számként jelent meg. A ’90 februárjában kijött Loaded a maga bódult üdvözültségével, és egyfajta hedonista manifesztónak is beillő hangmintázott soraival – szabadok akarunk lenni, hogy azt csinálhassuk, amit akarunk, bulizni akarunk, és benyomni – telibe találta az első brit rave-generáció életérzését, és egy csapásra megváltoztatta a produkcióban részt vevők életét. Weatherall később mindig úgy adta elő, hogy gyakorlatilag fogalma sem volt, mit csinál, és össze-vissza bénázott – a dobminta például rosszul van beloopolva -, de a „tudatlanság magabiztossága” segítette. (A kifejezés Orson Wellestől származik, aki azzal magyarázta, hogy sikerült elkészítenie az egyetemes filmtörténet legjobb és legfontosabb alkotásai közt számon tartott bemutatkozó filmjét, az Aranypolgárt, hogy nem volt tisztában a buktatókkal. Ezt a „minden sikerülhet, ha ignorálod a hibalehetőségeket” alapállás vezérelte Weatherallt egész pályáján.) Akárhogy is, a kiadót meggyőzte, és megtették a készülő Primal Scream-lemez producerének azzal, hogy csinálja bátran ugyanazt, amit a Loadeddel.  Weatherall az első önálló remixe után egyből újabb szintet lépett, és innen már nem volt visszaút – nyilvánvaló lett, hogy a zenével foglalkozás lesz a „rendes munkája”.

Miközben botcsinálta kezdő producerként a Primal Scream albumán dolgozott, a Loaded sikere révén egymás után kapta a remix-felkéréseket, és ezek a készülő lemez munkálataira is kihatottak. A felvételekbe bevonta egy barátját, Alex Patersont (The Orb), akivel nem sokkal korábban csináltak egy remixet, akárcsak Jah Wobble-t (a Public Image Limitedben feltűnt basszusgitárost), akinek egy szólószámát értelmezte újra a Boys Ownnál – amelynek teljes tagsága, Hugo Nicolsonnal, mint hangmérnökkel az élen ugyancsak segítette őt első produceri melójában. (Szintén egy remixen keresztül ismerte meg ekkoriban a billentyűs-producer Dave Harrow-t, aki majd a 90-es évek második felében egy időre alkotópartnere lesz.) De ezen a fronton a Creation sem hagyta kihasználatlanul: a kiadó erősségének, a My Bloody Valentine shoegaze/noisepop zenekarnak készített egy balearic átiratot, amit az NME akkor megválasztott minden idők legjobb remixének. Ugyanígy a Creation egykori sajtófőnöke, Jeff Barrett új kiadója, a Heavenly is rögtön az indulásától foglalkoztatta; második kiadványuknak, a Saint Etienne bemutatkozó dalának dub-dekonstrukciója egyenesen 1990 legjobb Weatherall-remixe, a The Grid ambient house-osítása mellett. (A Heavenlyhez és Barretthez aztán élete végéig szoros barátság és munkakapcsolat fűzte.) Weatherall persze ezen érdemeit is igyekezett kicsinyíteni: a korai remixeiről azt vallotta, azokat azért nyújtotta hosszúra és pakolta tele mindennel, ami eszébe jutott, hogy ne bukjon le az amatörségével.

Nem bukott le: mire a Primal Scream Screamadelica című lemeze 1991 szeptemberében megjelent, Weatherall jó nevű, felkapott remixernek számított, így akkor sem kellett volna aggódnia a jövője miatt, ha producerként leszerepel. De épp az ellenkezője történt: a Screamdelica egyöntetű kritikai és közönségsikert aratott, majd 1992-ben elsőként nyerte el az előző év legjobb brit albumának odaítélt Mercury-díjat. A lemez hangulati csúcspontja a Come Together 10 perces acid-gospele, melynek vallásos szertartásszerű emelkedettsége egybevág Weatherall alapvető meggyőződésével, hogy a tánczene és a partik az ősi rituálékhoz hasonlóan spirituális, transzcendens élményt kínálnak. Az album legjobb pillanata viszont a Higher Than The Sun Jah Wobble dub-basszusaival megküldött elszállása/lejövése. A Screamadelica az indie gitárzene és elektronika organikus egyesítésének iskola- és iskolateremtő példája, örökérvényű, klasszikus lemez, amely megmentette és az első vonalba emelte a Primal Screamet – ugyanakkor minden elismerés ellenére Weatherallból nem csinált sztárpoducert.

The Sabres Of Paradise – Ano Electro (Allegro) (1993)

Hogy Weatherallból nem lett keresett lemezproducer, az részben rajta múlott. A Primal Screammel azt csinálhatott, amit és ahogy akart, és mivel a saját(os) elképzelései, módszerei remekül működtek, ezeken nem akart – és akkori képességeivel feltehetően nem is igazán tudott volna – változtatni. Más zenekaroknál viszont már kevésbé ment át, hogy „adjátok ide, amit eddig felvettetek, én meg majd szétcseszem és kihozok belőle valami újat”, így Weatherall maradt inkább a remixelésnél, amelynek épp ez a lényege. A hajlíthatatlansága mellett egy másik olyan személyiségvonása is tetten érhető itt, ami végig jellemző volt rá: ha valamiről úgy gondolta, sínen van vagy túlságosan sikeres lett, inkább kiszállt belőle és belekezdett valami újba. (A remixelés az egyetlen, amit élete végéig kitartóan űzött, nyilván pont azért, mert mindig mást csinálhatott. De ebben sem engedett: kizárólag olyan zenéhez nyúlt, ami valamiért megfogta.)

Az első komoly váltás a pályáján 1992 végén jött, amikor otthagyta a Boys Own kötelékét, és elindította a saját „istállóját”. A brit férfimagazinok, mint a Loaded vagy a Maxim előképének is tekinthető Boy’s Own fanzine addigra, 12 szám után megszűnt; hiába volt népszerű és trendteremtő – sőt, egy befektető révén arra is lett volna lehetőség, hogy országos terjesztésű magazint csináljanak belőle -, a brigádot végérvényesen felszívta a partiszféra. Ugyanakkor a gengen belül nem volt igazán szoros összetartás, mindenki a saját elképzeléseit próbálta megvalósítani, így a kiadónak sem volt határozott zenei irányvonala, arculata, ami az eladásokon is meglátszott (és oda vezetett, hogy a London Records három év után megvált tőlük). Weatherall ekkor már a keményebb, technós zenéket preferálta dj-ként és remixerként egyaránt; utóbbi minőségében 1992-től a brit progressive house egyik előfutárának számító The Aloof  formáció két zenész-producer-hangmérnökével, Gary Burnsszel és Jagz Koonerrel dolgozott együtt. Az első hármasban készített remixek (pl. a The Future Sound Of London Papua New Guinea-jából) még Weatherall neve alatt jelentek meg, majd felvették a The Sabres Of Paradise monikert. A név egy 19. század végén az oroszok ellen harcoló csecsen hadvezérről szóló angol történelmi regényből jött (de a 90-es évek híres dj-je, Jeremy Healy 80-as évekbeli popzenekarának is volt egy ugyanilyen című dala), és először vélhetően egy Yello-remixnél sütötték el, amelynek kapcsán Dieter Meier egy korabeli tévéinterjúban azt nyilatkozta, hogy Weatherall jobban tenné, ha inkább a saját zenéjével foglalkozna – nyilván nem tudhatta, hogy ezzel a csípős megjegyzéssel megjósolta a jövőt. 

Weatherall kilépőjét a Boy’s Ownból ugyancsak egy remix jelentette. Két manchesteri egyetemista rajongója, akik az övéhez hasonló dj-karrierről álmodoztak, küldött neki egy test pressing lemezt rajta pár zenéjükkel, és Weatherallnak annyira tetszett, hogy meggyőzte a többieket, adják ki. Ez volt a Song To The Siren, a Chemical Brothers (akkor még The Dust Brothers) első hivatalosan megjelent felvétele – de amikor ’93 februárjában a TSOP remixeivel kijött, Weatherall már a saját útját járta. Távozása után Farleyék időközben Junior Boy’s Ownra átketresztelt kiadója kilőtt a tánczenei premier league-be – a Chemical Brothers mellett olyan nagyágyúkkal, mint az Underworld vagy az X-Press 2 -, amit mindenki más nyilván a sors fintoraként élt volna meg, de Weatherallban valószínűleg csak még inkább megerősítette, hogy jól döntött. (Azért nem fordított hátat teljesen a „srácainak”: a One Dove balearic/chill pop formáció csodás ’93-as albumába még besegített, Burnsszel és Koonerrel együtt, és később a Chemical Brothers bemutatkozó számát is remixelték.)

A TSOP ugyan remixer projektnek indult, de a Boy’s Ownhoz hasonlóan Weatherall hamarosan kiterjesztette a brandet, előbb saját kiadókkal (a Sabres Of Paradise, illetve a szorosabb baráti társaságába tartozó Nina Walsh által vezetett Sabrettes címkékkel), majd a kemény techno hangzásokra kihegyezett Sabresonic bulikkal (itt debütált élőben a Chemical Brothers, de a Leftfield és Richie Hawtin is fellépett.) A remixekkel összeszokott trió logikus és elkerülhetetlen következő lépésként ’93-ban kezdett saját zenéket írni a stúdiójukban, amely akkor egy nyugat-londoni külvárosi lakótelepen, egy fish and chips büfé fellett működött. Már végnapjait élte a rave-korszak, amelynek a bölcsőjénél Weatherall is ott bábáskodott, de aztán ahogy az új évtized kezdetén a mozgalom zeneileg külön ágakra bomlott, nem állt bele sem a breakbeat hardcore-ba, sem a progressive house-ba, sem a technóba, hanem ahogy addig és azután is, zsánerektől, színterektől függetlenül azt játszotta, ami neki tetszik. Ezt a mentalitást remekül tükrözi a TSOP bemutatkozó száma, amely ambient house és electro-techno amalgámja filmzenei és industrial hatásokkal, de összességében beskatulyázhatatlan, a dallama pedig (amely az amerikai house-renegát L.B. Bad egy 1989-es számából való) azonnal tapad. A ’93 szeptemberében kihozott Smokebelch II instant klasszikus lett, a későbbi beatless verziója pedig önálló életre kelt a chillout válogatások egyik kötelező darabjaként. (A számot Weatherall észak-ír „tanítványa” és később egyik legközelebbi barátja, David Holmes „cseszte szét” alaposan nyálas zongorázásból acid-technóba váltó, a végén batucadás karneválozásba torkolló háromrészes remixével.) A TSOP legismertebb trekkjének címe egyébként onnan jött, hogy Weatherall a bulikba menet gyakran bámulta a házak kéményeit; ezt jeleníti meg a borítójának választott festmény is, amit a graffitisből lett dj-producer, Richard Sen készített. (Ő aztán végig ott volt Weatherall holdudvarában.)

A Smokebelch II után nem sokkal, ’93 októberében jelent meg a trió első albuma, a heti klubestjükről elnevezett Sabresonic a Warpnál, ami kézenfekvő kiadóválasztás volt a klubhangzások és hallgatós elektronika határán mozgó, ambient, dub, electro/techno, posztpunk/industrial elemeiből gyúrt, sejtelmes atmoszférába burkolt, filmzenei hangulattal áthatott anyagnak. A Sabresonic hangzásvilága ugyan nem kifejezetten IDM, de az Ano Electro tempósabb változata nem lógott volna ki a Warp stílusteremtő Artificial Intelligence válogatásairól. Érdemes megjegyezni, hogy a Sabresonic a 29. helyig vitte a brit albumlistán, ami ma nehezen lenne elképzelhető.

Sabres Of Paradise – Lick Wid Nit Wit (1993)

Ez a korábban kiadatlan space-dub-techno elszállás kizárólag a Volume zenei magazin hetedik kiadásának CD-mellékletén jelent meg, illetve hallható Weatherall ’93 novemberében sugárzott Essential Mixében is, amely mindössze a harmadik volt Pete Tong műsorának történetében. (Weatherall ’96 októberében újrázott egy még esszenciálisabb mixszel.)

The Sabres Of Paradise – Return Of Carter (1994)

Az elektronikus zenében bevett szokás, hogy egy előadó előáll a maga „főcímzenéjével”, a TSOP Theme-je viszont egy valódi filmhez készült, a Jude Law első főszerepét jelentő Shopping bevezető zenéjeként. Paul W.S. Anderson (Mortal Kombat, Event Horizon, a Resident Evil-sorozat) randalírozó fiatalokról szóló rendezői debütásása leginkább a soundtrack miatt emlékezetes, amely az akkoriban beütő dance/rock/hiphop összeborulás egyik legjobb kordokumentuma. Nem véletlen, hogy a ’94 márciusában kijött Theme (melynek borítója ismét Richarrd Sen alkotása) a big beat felé húz, a 60-as 70-es évek krimijeinek funkos-lounge-os esztrádzenéjét megidézve, aminek ugyancsak nagy divatja volt akkoriban. A maxi b-oldalas számai viszont olyanok, mintha spagetti westernek zenéjét dolgozták volna át dub-reggae-be egy jamaicai stúdióban – bár a baljós melodica-dallamra felcsavart Return Of Carter a címével egy angol kult bűnfilmre (Get Carter) utal.

The Sabres Of Paradise – Rumble Summons (1994)

A következő kislemezdal egy újabb bizonyítéka a Smokebelch II után annak, hogy Weatherall mestere volt a tökéletesen működő onskúrus hangminták kipécézésének. A ’94 szeptemberében kijött Wilmot alapja egy 1931-es trinidadi calypso-sláger (!), amelyből egy lökött és enyhén szétcsúszott Notting Hill-i karnevál induló kerekedett – egyúttal a TSOP (kereskedelmileg) legnagyobb slágere és legpoposabb pillanata. Ezzel szöge(lő)s ellentétben a 12” maxi bónuszfelvételének dörgedelmes, zord vudu-technója a Sabresonic bulik zenei világából ad ízelítőt.

The Sabres Of Paradise – Planet D (1994)

A kalózos arculatba csomagolt első lemez, és főleg a következő kislemezek laza, felszabadult, már-már popos kitérői után meglehetősen éles váltással a ’94 novemberében megjelent második TSOP-album nyomasztó, kísérteties hangtájakra kalauzolja a hallgatót, ahogy már a címe is jelzi. Apropó, a címe: a Haunted Dancehall a borítófüzet szerint egy bizonyos James Woodbourne regényének zenei adaptációja. A könyv London árnyékos oldalát mutatja be főhőse, Nicky McGuire kalandjain keresztül, melyek a lemezt ihlették; a történet lényegét a bookletben a számcímek alatti rövid szemelévények mesélik el. Csakhogy a regény és szerzője nem létezik, az egészet Weatherall találta ki, az album koncepcióját duplán megcsavarva – a Haunted Dancehall egy fiktív regény elképzelt soundtrackje. A lemezen valós helyszínek – közte a filmforgatásokra hsznált londoni Jacob Street, illetve Weatherall Heath Row egyik légifolyosója alatt fekvő gyerekkori lakóhelye – keverednek kitalált karakterekkel, a filmes hatások/utalások irodalmi áthallásokkal, lásd a borotvás borítógrafika és az egész artwork, amelyről egyaránt eszünkbe juthat Sweeney Todd vagy a viktoriánus korabeli londoni bűnbandák, de akár a Sin City képregények és a 60-as 70-es évek alvilágának esztétikája is.

A zene ennek megfelelően még az első lemeznél is sokkal képszerűbb; szinte látjuk magunkat – vagy a főszereplőt – mindenféle gyanús, titkos, elhagyatott helyeken bolyongani a nagyvárosi éjszakában, sötét tónusú, dub/cosmic/industrial hatásokkal átitatott downtempo elektronika aláfestéssel. A  felvezető dalok (melyek ugyancsak sötétebb verzióban szerepelnek az albumon) a gyanútlan hallgatót egy erőteljesen noir atmoszférájú kalandba rántották be, melyben Weatherall kiélhette a klubzenéktől független fixációit (már itt felsejlik rockabilly-rajongása), akárcsak irodalmi hajlamait. A Planet D című tételben mindehhez ráadásul a Portishead asszisztált.

Meek – Glowing Trees (1994)

1994-től Weatherall az addig csúcsfordulatszámon pörgetett remixelési tempóból visszavett, a prioritás listáján a saját zenekészítés lépett az első helyre. Ebben az évben már egy teljesen önálló projektre is „vetemedett”; egy egyszeri poénra, az 50-es 60-as ével legendás zenei producer-hangmérnök géniusza, a modern stúdiótechnikák atyja, Joe Meek előtt tisztelegve, a tőle vett névvel, illetve a space age hangzás és a korszak sci-fijeinek minimal technóba ágyazott megidézésével. A mindössze 500 példányban (a Sabres saját kiadójánál bemutatkozó Conemelt egyik tagjának labelén) megjelent 12” címkéjének információi szerint a zenét Emmet Prague szerezte és rögzítette 1929. április 5-én – ami Joe Meek születési dátuma. A kiadvány a nagyon angol, ugyanakkor sajátosan weatheralli humor egyik parádés példája.

The Sabres Of Paradise – Inter-Lergen-Ten-Ko II (1995)

1995 júliusában került a boltokba a TSOP új lemeze Sabresonic II címmel, csakhogy az nem az első album folytatása volt, hanem annak átdolgozott újrakiadása. A trió ugyanis utólag nem volt megelégedve a debütáló anyagával, ezért visszavonatta a kiadóval, és lecserélte a 2.0-ás verzióra. Meglehetősen szokatlan, és kívülről nézve elég értelmetlen húzás, főleg hogy a Smokebelch három változatban is helyet kapott a lemezen, a Theme két b-oldalas trekkjével, így ez inkább a lemezszerződésben vállalt kötelezettség letudásának tűnik, főleg, hogy ekkorra a Sabres már csak névleg létezett. Az első körben is rendesen horzsoló Inter-Lergen-Ten-Ko viszont második nekifutásra még zúzósabb lett.

Deanne Day – Body Control (1995)

1995-ben tehát a Sabres szétesett: Burns és Kooner visszatért a The Aloofhoz, Weatherall pedig kollaborációs „ámokfutásba” kezdett, bedurrantva egy különösen termékeny és kreatív szakaszt a pályáján – amilyen lesz még néhány a későbbiekben. Mindehhez a hátteret a Sabres Of Paradise kiadó folytatásaként elindított (annak katalógusjelzését és számozását tovább vivő) Emissions Audio Output labelcsoport adta, 1997-ig. Itt debütált Weatherall és a fentebb már említett David Harrow Deanne Day monikere egy tech-es deep house EP-vel, melyről ez a dubos tétel a kedvencünk.

Harrow egyébként a 80-as években Anne Clark darkwave/szintipop slágereinek szerzőjeként tűnt fel, majd dolgozott Jah Wobble-lel is, Technova nevű techno/trance aliasával pedig a Sabres kiadójához szerződött. Ha az eddigiek alapján nem lenne nyilvánvaló: Weatherall egész munkássága egy viszonylag szűk, de szövevényes ismeretségi hálóra terjedt ki.

A David és Andrew kezdőbetűi után – D and A – elnevezett projekt további két megjelenést élt meg ’96-ban, illetve előtte egy dubos downtempo trekkel szerepeltek a kiadó ’95 végén kihozott Fresh Emisiions válogatásán.

Two Lone Swordsmen – Through Mist At One Hundred (1995)

Szintén ezen a válogatáson mutatkozott be Weatherall egy másik új páros formációja, akkori stúdióasszisztensükkel, Keith Tenniswooddal. Ez volt az első eset, hogy Weatherall nem egy gyakorlott hangmérnök-producerrel állt össze, hanem egy zöldfülű kezdővel, és mégis, ez a zenei együttműködés az összes korábbinál tartósabbnak bizonyult: több mint tíz évig tartott, ez alatt ők ketten szinte elválaszthatatlan alkotótársai voltak egymásnak. 

Keith Tenniswood gitárosnak indult, az elektronikus tánczenére csak ’91 körül kapcsolódott rá partizóként, kezdetben a hardcore rave és a freetekno színtéren, de később rendszeresen járt a Sabresonic bulijaira is. Egy ponton összeismerkedett Jagz Koonerrel, akit addig nyaggatott, hogy felvette kisegítőnek a TSOP stúdiójába. A feladata nagyjából kimerült abban, hogy teát főzzön és füves cigit sodorjon, cserébe viszont amikor nem volt ott senki, rászabadult a stúdióra, és idővel, fokról fokra kitanulta a technika működését, aztán egy ponton ő lett a trió élő hangosítója. Amikor a TSOP már szétszakadóban volt, Burns és Kooner távollétében Tenniswood és Weatherall elkezdett szórakozásból zenét csinálni, ebből született meg a Two Lone Swordsmen, amelynek névválasztásába behéz nem belelátni a volt társakat célzó fricskát: a három akasztani való szablyás helyett íme a két magányos kardforgató. Közben mondjuk Tenniswood kollaborált a Burns-Kooner párossalal (gitározott David Holmes első albumán, amelynek ők voltak a producerei), és a későbbiekben Weatherall is dolgozott még a TSOP ex-tagjaival – lehetett akármilyen zenei vagy személyes ellentét, ha valaki egyszer a barátja volt, azt sosem törölte végleg az életéből. 

Mindenesetre a Weatherall-Tenniswood duó első megjelent száma elég messze esett a TSOP-tól; az Emissions zenei palettáját prezentáló válogatásra felkerült Through Mist At One Hundred feszülten zümmögő-percegő ambient/experimentális techno.

Lords Of Afford – Do Laugh (Whitey Part 4) (1995)

Hasonló csapáson menetelt egy ideig az a projekt is, amelyben a hangmérnök-producer David Hedger volt Weatherall társa. Hedger a londoni Big Life kiadó stúdiójában dolgozott (ott jelentek meg Yazz és a Coldcut acid house slágerei és az Orb első két albuma is), mellette a 90-es évek elejétől felcsapott tánczene-készítőnek. Az Innersphere nevű acid-techno/trance formációját (benne a korábban David Holmesszal zenélő Lindsay Edwardsszal) ’94-ben Weatherall leszerződtette a továbbra is élő Sabrettes labelhez, Hedgerrel pedig a következő egy évben csinált néhány nyers, kemény techno remixet, mint Lords Of Afford. Az ezen a néven megjelent egyetlen saját zenéjük viszont fura prüntyögő, sikáló hangokkal és nevetéssel borzoló dubos minimal techno, egyúttal fityiszt mutató válaszzene Josh Wink Don’t Laugh-jára. A szám a Sabrettes 101 + 303 + 808 = Now Form A Band válogatásán jött ki, anelynek címe a szállóigévé lett punk útmutatás – kb: „A akkord, meg E akkord, meg G akkord, és megvan a zenekar” – átültetése a Roland ikonikus masináira. (Hedger a 2000-es évek első felében a West London Deep kollektívát vezette, melyben Burns és egy másik volt The Aloof-tag is részt vett.)

Blood Sugar – Dirty List (1996)

Közben a Harrow-Weatherall páros is tovább ügyködött: a ’95-ös Help háborús segélylemezhez felvettek egy megkapó electro-reggae dalocskát , és még ugyanebben az évben bedobtak egy újabb monikert, a Blood Sugart, amely a skót Soma kiadónál debütált egy dubby triphop remixszel. Nem sokkal később, rögtön ’96 elején kihoztak ezen a néven egy dubtechno-orientált EP-t, melyen a Dirty List a kakukktojás a szinte ghetto-teches electrózásával. (A projekt utoljára egy Orb-remixszet hallatott magáról 1997-ben.) Weatherall szintén a Bloodsugar nevet adta a Sabresonic berekesztése utáni új klubestjének, ami a nagy presztízsű Blue Note klubban futott ’96-’97 között, havi egy pénteken (a fenti részen jazz, funk, hiphop és dub, a lenti részen főként deep house és techno szólt), majd átörökítette a nevet ’98-tól 2001-ig vitt mixsorozatához.

Two Lone Swordsmen – Big Man On The Landing (1996)

Az egyszerre vitt projektek közül végül a Tenniswooddal alkotott tandem lett a befutó, amely Weatherall fő formációjává lépett elő. Hamar kialakult az általános munkamódszerük: a zene alapját együtt dolgozták ki, aztán amikor a váz megvolt, a hangszerelést és a végső kidolgozást Tenniswood végezte, Weatherall pontos elképzelései és direkciói alapján. 

1996 tavaszán jött ki a Two Lone Swordsmen első EP-je, a félrevezető The Third Mission címmel, az első album előfutáraként. A számok egy része továbbgondolt/átdolgozott formában került rá az albuma, amiből aztán általános gyakorlat lett. Abszolút érződik a felszabadult, kifejezett cél vagy koncepció nélküli random alkotás öröme, amit alátámaszt Tenniswood visszaemlékezése is; szerinte ez az első időszak arról szólt, hogy közösen betéptek és próbálták kitanulni, hogy kell zenét csinálni a stúdióban lévő cuccokkal – amiről neki kezdetben még annyi lövése sem volt, mint Weatherallnak, ő mégis megbízott benne.

Andrew Weatherall – Caught In The Car Park (1996)

Ha minden igaz, az első zene, ami Andrew Weatherall név alatt jelent meg és nem remix, a londoni Full Circle klubest és kiadó 1996 áprilisi válogatásán szerepel, olyan spanok, mint David Holmes, a The Aloof és a Secret Knowledge illetve kortársak, mint Ashley Beedle, Carl Cox és a Slam társaságában. A Caught In The Car Park hamisítatlan UK techno-tekerés, amelyhez persze Keith Tenniswood volt a segéderő. Tenniswood egyébként nemcsak rendszeresen járt a Full Circle-partikra, de az ő legelső tánczenei projektjével startolt el a néhány évig működő kiadó 1994-ben.

Two Lone Swordsmen – Sexton Slice (1996)

Az érkező TLS-album elé a következő „beetető” adagot ’96 júliusában szolgálták fel, dubbal és dzsesszes impressziókkal bőven körítve, vegyes fogásokkal, lounge house-tól warehouse technón át egy szelet össze-vissza pattogó ütemekkel bolondított IDM-ig. De hogy miért következik a Third után a Tenth Mission, senki ne kérdezze.

Two Lone Swordsmen – The King Mob File (1996)

Alig egy hónappal később meg is jelent a TLS debütáló albuma, méghozzá rögtön egy dupla anyag. A The Fifth Mission (nincs több kérdésünk) alcíme – Return To The Flightpath Estate – ugyan visszautal a TSOP második albumának egy trekkjére, és továbbviszi annak absztrakt downtempo elektronika hangzását, ám a végeredmény egy jóval szélesebb palettáról, több színnel felvitt és kevésbé elidegenítő zenei tabló lett. Sőt, kifejezetten élvezetes, áthatja a naiv zenekészítés bája, illetve a weatheralli csibészes hozzáállás és humor. Egyben hallgatva talán túl sok a jóból, de minden szám magában is működik (ahogy ez az összes TLS kiadványra igaz); ez az első lemezt záró dzsesszes tétel például a – The Aloof és David Holmes lemezein is közreműködő Richard Thair által alapított – Red Snapper közeli rokona. 

Apropó, Red Snapper: a jazzy downtempo formáció nagybőgőse, Ali Friend ekkoriban tagja volt Beth Orton kísérőzenekarának, a folk felől érkező ’96-os, áttörést jelentő második albumába pedig a Weatherall-Tenniswood páros is besegített producerként.

Two Lone Swordsmen – Glide By Shooting (1996)

Három hónap múlva máris érkezett egy újabb albumértékű TLS anyag, az egyik oldalán az első album számainak tánczenés remixeivel, a másik oldalán néhány új, és ugyancsak a klubokat célzó deep house-os darabbal. Utóbbiak közül muszáj a súlyos szubbasszusokkal öblösített Glide By Shootingot kiemelni, ez a trekk mostanra klasszikus minősítést nyert. 

A TLS első albumának és EP-inek számcímeiben egymást érték az alvilági allúziók, így stílszerű, hogy ’96-ban Weatherall epizódszerepet kapott a Hard Men című angol gengszterfilmben. Egy Buddha nevű klubtulajdonost játszott, így annyira nem volt nehéz hiteles alakítást nyújtania, ennek ellenére a színészi karrierje itt véget ért.

Two Lone Swordsmen – Turn The Filter Off (1997)

A deep house-os termésből került ki ’97 márciusában a következő albumhosszúságú számgyűjtemény is, vagy ahogy a Stockwell Steppas nyitó trekkjének címe nagyon találóan mondja: Another Heady Cocktail a TLS tánczenei shakeréből. A vinyl- és a CD-kiadás számlistája elérő, ez a chicagói deep house előtt tisztelgő tétel filterezett és filterezés nélküli változatban is megjelent.

Rude Solo – Boo Dwah Butt (1997)

Valamikor ’97 augusztusában Weatherall és Tenniswood állítólag az alattuk működő ruhatisztítóban használt vegyszerek kipárolgásának hatása alatt felvett néhány electro-alapú számot, amit végül év végén megjelentettek Rude Solo név alatt az ehhez létrehozott New Emissions címkén (amelyen ez volt az egyetlen kiadvány). A D.C. Fumes EP nem egyszeri zenei kalandnak bizonyult, innentől fokozatosan elhatalmasodott a duón az electro-mánia. (A Rude Solo monikert sem dobták; ’99-es Luke Slater-remixük még a Cadik és Mango által mixelt Tilos Rádió – Night Vibes CD-re is felkerült, majd a 2000-es évek elején válogatásokon volt még néhány zenéjük.)

Lino Squares – Here Come The Squares (1997)

Ez viszont tényleg egyszeri kaland volt: a The Fifth Mission egyik számának címe után felvett aliasszal jegyzett hatszámos EP a Kingsize breaks/tech-house kiadó fióklabelén jelent meg, csupa deep és dubby tech-house gurítással – a Weatherall-Tenniswood páros itt került a legközelebb a sima 4/4-es tánczenéhez.

S.O.P. – Ysaebud (1997)

1997-ben Weatherall megint rövidre zárt egy fejezetet az életében: beszüntette az Emissions kiadócsaládja működtetését. Igaz, nem nagyon volt más választása, mivel a vállalkozása üzletileg a földbe állt, ő maga is tetemes tartozásokat és adósságokat halmozott fel (ezeket végül mind visszafizette). A limitált kiadványokra fenntartott Special Emissions label egy igazi ritkasággal búcsúzott: egy 7″,kislemezre nyomott, még ’93-ban felvett és a klasszikus dub reggae hangzás jegyében fogant kiadatlan Sabres Of Paradise-számmal. (Fun fact #3: az ugyancsak ’97-ben leállított Sabrettes egyik „kiadványa” egy hivatalosan is bejegyeztetett tartan, azaz skótkocka-minta.)

Two Lone Swordsmen – Slutloop (1998)

Egy újabb electrós csavar a TLS-től – a műfaj sémáinak szétzúzása tört ütemekkel. Az electro mindkettőjüknél alapvető kedvencnek számított, az electrofunk-gyökerekig, sőt a Kraftwerkig visszamenőleg – Tenniswood egyik korai zenei emléke, hogy édesanyja otthon a The Modelt énekli magában. (Ezek után vélhetően életre szóló élményt jelentett, hogy a ’97 májusában tartott egynapos Tribal Gaheringen a TLS vezette fel a német mensch-maschine-ok első fesztiválos fellépését.) Ugyanakkor ebben az időben Tenniswood nagyon rajta volt a drum’n’bassen, és egy ideje már visszalassított breakbeatekkel kísérletezett, illetve hogy ezeket hogyan tudná az electro-hangzásokkal kombinálni. Ezt a törekvését vitte bele a (ma már nem létező) Jockey Slut magazin ’98 február/márciusi számának CD-mellékletén megjelent számukba. A stílszerűen elnevezett Slutloopban a szkreccselés Dave Tippert dicséri, akinek akkoriban ugyanott volt a stúdiója, mint Weatheralléknak.

A London két felkapott művésznegyede, Shoreditch és Hoxton határán húzódó Scrutton Streeten álló stúdiókomplexum Weatherall életének egyik legmeghatározóbb helyszíne volt. 1998-tól egészen 2016-ig gyakorlatilag ez volt a főhadiszállása, ahová minden nap bejárt; a zenekészítést munkának fogta fel, otthon pedig nem tudott volna koncentráltan dolgozni, így ez ideális „munkahelyet” jelentett a számára. Az egyik szobában volt a zenestúdiója, a másik volt a saját zuga, ahol a lemezeit (valamint a könyveit, az alkotásait és egyéb holmijait) is tartotta, a többi helyiségben pedig jöttek-mentek a bérlők; kezdetben itt tanyázott Tipper és kiadója, a Fuel Records, a későbbiekben aztán hosszabb-rövidebb ideig dolgozott itt Nina Walsh testvére, a techno színtéren mozgó Craig Walsh, Richard Frearless a Death In Vegasból, a hangmérnök-producer Steve Boardman, a Battant electro-rock zenekar, a dj-producer Scott Fraser vagy éppen Daniel Avery. A létesítmény olyan alkotóbázisként funkcionált, ahol szinte a nap 24 órájában szólt a zene, a helyiségek használóinak zenei ténykedése pedig elkerülhetetlenül összefolyt; a helynek kialakult a saját kis belterjes közössége, Weatherallal a középpontben.

Two Lone Swordsmen – Circulation (1998)

Kiadóinak kényszerű beszüntetése után Weatherall úgy lépett tovább, hogy visszalépett – vissza a Warphoz. A TLS először a Warp 100. megjelenését ünneplő We Are Reasonable People válogatáson tűnt fel, egy címének megfelelően körbe-körbe menetelő loop techno darálással – erre sem számított tőlük senki.

2 Lone Swordsmen – Black Commandments (1998)

A duó első önálló warpos kiadványa ’98 szeptemberében érkezett, számjeggyel írt névvel, ami talán a váltást volt hivatott jelezni. A hatszámos A Bag Of Blue Sparks EP összességében klubbarát electro/IDM  hibrid, a Black Commandments viszont Tenniswood drum’n’bass-rajongásának egyértelmű megnyilvánulása.

2 Lone Swordsmen – As Worldly Pleasures Wave Goodbye (1998)

Ennyi zenei kanyar és kitérő után nehéz lett volna megjósolni, milyen albummal indít a duó a Warpnál. Weatherall megszabadult ugyan a saját kiadó fenntartásával járó – és kis híján teljes anyagi csődöt eredményező – tehertől, cserébe jött a Warp státuszával járó felelősség, és az a belső nyomás és minőségi elvárás, hogy itt nem adhat ki bármit – még úgy sem, hogy a kiadó részéről megvolt a bizalom. A duó pedig nem is okozott csalódást és „összekapta” magát, minden értelemben – elsőként egy egységes hangulatú koncept-lemezt tett le az asztalra. A ’98 októberében megjelent Stay Down, ahogy a búvárokat ábrázoló borítója is jelzi, alámerülés a tenger mélyének világába, ahol mintha egy különös expedícióra kalauzolná a hallgatót. A zene – absztrakt ambient/downtempo elektronika – ennek megfelelően hol sejtelmes, hol végtelen nyugalmat áraszt, hol súlytalanul lebegtet, hol lassú tempóban úsztat. Könnyen lehúz, és nehezen enged, főleg hogy az Aphex Twin-es zárás olyan, mintha magatehetetlenül sodródnánk bele a végeláthatatlan nagy kékségbe. (A víz alatti tematika révén adja magát a Drexciya párhuzam, persze a detroiti duó zenéje egy teljesen külön univerzum.)

Klunk – A2 – Untitled (1999)

A Warppal kötött szerződésük megengedte a párosnak, hogy más nevek alatt, más – kis – kiadóknál is megjelentessenek zenét, amit ők alaposan ki is használtak. Saját bevallásuk szerint átlag napi 10-12 órát töltöttek a stúdióban, az elkészült zenéket pedig szétválogatták aszerint, melyik megy a TLS-hez és melyik nem. Ez az EP-nyi csattogó experimentális techno az utóbbi csoportba esett, és a Subvert labelen jött ki ’99 januárjában.

Two Lone Swordsmen – It Hits (1999)

A 20. század utolsó évében saját mércéjével mérve a TLS nem volt túl produktív: néhány remixet leszámítva egy minialbumot hoztak össze kicsavart hiphop-ütemekkel, füstös jazzy downtempo témákkal, fura/bizarr hangmintákkal – és újra betűvel kiírva a teljes nevüket. Az A Virus With Shoes-ról a betárcsázós modemére emlékeztető süvítéssel operáló It Hits az Electronic harmadik, utolsó albumának egy dalát szemplingeli; ugyanazt, amelyből a TLS egy promo only electro-remixet is készített. (Az Electronic a New Order-frontember Bernard Sumner mellékprojektje volt, Weatherall pedig hatalmas New Order-rajongó, korábban és később is remixelte a zenekart.)

Bár nem állíthatjuk biztosan, de vannak rá utalások, hogy ebben az időszakban rövid törés állt be az összeszokott páros olajozott együttműködésében, ami a „termelékenységi mutató” átmeneti visszaesését is megmagyarázná. Ekkoriban kezdett felfutni az a – TLS első néhány warpos kiadványának borítóját is tervező –  Haywire művészkollektíva által indított electro/techno/breaks klubest, amely nemcsak Weatherall új londoni rezidenciája volt, de ugyanitt Tenniswood is kikupálta magát dj-ként. Neki addig is megvoltak a külön dolgai – néhány megjelenés másokkal közösen, plusz külsős hangmérnöki megbízások – ’99-ben viszont belekezdett saját egyszemélyes projektjébe Radioactive Man néven. Weatherallnak ezzel nem is volt problémája, még egy remixet is kanyarított a tervezett első 12”-e The Chairman fedőnéven, ám valamiért végül a zenéket nem akarta átengedni Tipper Fuel kiadójának, ahová Tenniswood eredetileg elígérte, így azok jó időre fiókba kerültek – és ez akár elég ok lehetett egy kis mosolyszünetre. 

C-Pij 04 – Nostik (2000)

Bárhogyan is volt, a Weatherall-Tenniswood zenegyár 2000-ben újult erővel lódult neki. A „minden egyéb” mappájukból két absztrakt IDM/downtempo zöngemény a C-Pij limitált számú 7” kislemez-szériájában jött ki. A kis dél-londoni székhelyű label mögött ugyanaz a Nina Walsh állt, aki a Sabres Of Paradise/Sabrettes kiadókat is felügyelte. Walsh még a 80-as évek végén, az acid house korszakban ismerkedett meg Weatherallal, akihez onnantól örök barátság és – hol lazább, hol szorosabb – munkakapcsolat fűzte. A producer-hangmérnökség mellett remek énekes-gitáros-dalszerző kvalitásokkal bíró Walsh első komolyabb elektronikus tánczenei projektje ’95-’99 között a Slab tech/breaks formáció volt a The Drum Clubban feltűnt Lol Hammonddal, ennek vége után fogott bele a saját és barátai expremimentálisabb zenéinek fenntartott C-Pij kiadóba – ami végül mindössze féltucat kiadványt élt meg (a négy 7″ mellett 2001-ben ezen a címkén adott ki egy albumot Obscura néven, majd az első szólólemezét 2005-ben). A TLS két nála landolt trekkje közöl az a-oldalas Nostik igazi humorbomba; olyan, mintha a betépett R2-D2-t hallgatnánk.

Two Lone Swordsmen – Drums Of Cotton (2000)

Közben persze a TLS folderbe is gyűltek a zenék, és 2000 szeptemberében megjelent a páros második albuma. Ennek promo only beharangozó kiadványán két lemezen nem hallható tétel is szerepel, az egyik ez a microhouse ujjgyakorlat.

Two Lone Swordsmen – It’s Not The Worst I’ve Looked… Just The Most I’ve Ever Cared (2000)

Ha valakinek szüksége lett volna emlékeztetőre, hogy a TLS Nagy-Britannia egyik legkiemelkedőbb, legegyedibb elektronikus zenei formációja, a Tiny Reminders album alaposan az arcába vágta – súlyos basszusokkal és falbontó ütemekkel. Az új évezredre a duó egy kifejezetten táncos anyaggal fordult rá, mintegy átengedve az irányítást az aktuális dj-énjüknek. A lemezt egyértelműen a Haywire Session-ös klubestek zenei vonala dominálja; tele van gyomrozós techno és electro breaks bangerrel, persze a rájuk jellemző sajátos tálalásban (sőt, még egy 2step-kitérő is akad). De az absztraktabb IDM-es, downtempós pillanatok sem hiányoznak, mint a legvégén ez a melankolikus, befelé nézős tétel, ami nemcsak hangulatával, de gitárra és élő dobra támaszkodó bluesos hangszerelésével is az album kakukktojása. (Az instrumentális darabból a német Lali Puna készített énekes verziót a Tiny Reminders remixlemezére.)

Az új évezredben nemcsak az electro jött újra divatba, de a 70-es 80-as évek fordulójának elektronikus úttöréseit is felfedezte a tánczene, miközben az indie szférában épp beütött a posztpunk revival, a kettő között pedig feltört az electroclash-hullám. Weatherall itt is elkapta a zteitgeistot, sőt, tulajdonképpen megelőzte egy duplán korszakos válogatás összeállításával: a 2000-ben a Nuphonicnál kijött Nine O’Clock Drop egyszerre remek lenyomata a 70-es évek végi/80-as évek eleji időszak elektronikus hangzásokkal kísérletező brit posztpunk-elhajlásainak és Weatherall zenei gyökereinek, valamint kötelező történelmi forrásanyag bármely alapokhoz visszanyúló electronica-trendhez – azóta is.

Klart – Raver (2001)

Ahogy arról a Tiny Reminders is tanúskodik, a párost ekkoriban főleg a kluborientált tánczene mozgatta, azon belül is az electro és annak minden formája/válfaja. Még a TLS-t is pihentették (pontosabban remixekre korlátozták, lásd 2003-as gyűjteményüket), hogy teljes erőbedobással a táncteret sorozhassák. Ehhez egy új kiadót is hadrendbe állítottak, a Rotters Golf Clubot, amely amúgy a stúdiójuk viccesen felvágós neve volt ’98 óta (a rotter kb szarházit, mihasznát jelent.) A label belépője erősre sikerült: egy adag keményen kalapáló és mocskos electro markáns ghetto-tech/booty bass hatásokkal. Az EP-ről a videojátékzenés Raver pedig simán behúzható az underground klubokba akkor épp betörő electroclash áramlatba. (Ha ez nem lett volna elég, a Rotters Golf Clubbal párhuzamosan Tenniswood egy másik electro-orientált kiadót is beizzított Control Tower néven, The Dexorcisttal közösen.)

Aramchek – Driver (2001)

A páros persze nem hagyta magát trendekbe és stílusokba besorolni, magukat úgy lőtték be, mint machine funk specialisták – és ennél frappánsabban nem is lehetne egy kalap alá venni akkori nyers, direkt, eklektikus, de maximálisan gépi hangzásvilágukat. A TLS-t pauzára téve ontották a zenéket különféle monikerekkel, amilyen a UK garage-os, proto-dubstepes beütésű basszusnehéz elhajlásaikra kitalált Aramchek. Ezzel a névvel egy önálló EP-t adtak ki, erről a Driver olyan, akár Mr. Oizo Flat Beatjének gonosz testvére. (Egy újabb Aramchek-trekk még szerepelt a saját aliasaikat – lásd még a korábban bedobott Klart és Rude Solo, plusz az itt elsütött Frisch Und Munter – felvonultató Machine Funk Specialists Part 1 gyűjteményes EP-n.)

The Hold – „you can take my glowstick…but don’t touch the white glove” (2001)

Még 2001-ben kijött a Machine Funk Specialists második része, amely két okból is különleges; egyrészt külsős producerek is helyet kaptak rajta (Decal és Craig Walsh), illetve itt vált végre hallhatóvá Weatherall remixe arról a bizonyos visszatartott Radioactive Man-bemutatkozásról. A páros ezen a válogatáson mindössze egy új – morgó basszusú mély tech-electro – darabbal szerepel, amelynek címe tovább görgeti a kiadójuk nevének kamu golfklubos poénját, összemosva a partizást a „gazdagok sportjával”.

Basic Unit – Explode (2002)

Új év, új név, két szám erejéig a Firewire brit electro kiadó split szériájának első darabjára. A „let the rhythm explode, big bad and bold” szövegfoszlány a Jurassic 5 amerikai hiphop kollektíva nagyszerű Quality Control albumának címadó dalából való.

Hidden Library – Untitled – A (2002)

Új év, új label, két 500 példányban nyomott 7” erejéig, Hidden Library név alatt. Az első vinyl kislemezt a TLS jegyzi, rajta két rövid breakbeat machinációval, míg a másodikat egy bizonyos Jnr Poon; azaz Weatherall, illetve az öccse, Ian electro/breaks formációjának, a  Sons Of Slough-nak a másik fele, Duncan Gray.

Andrew Weatherall & Keith Tenniswood ‎– The Crescets (2003)

2002 második felében és 2003-ban a Weatherall-Tenniswood páros a Machine Funk Specialists CD-válogatás végére biggyesztett mókás szösszeneten túl nem adott ki saját zenét hivatalosan. ami korántsem azt jelenti, hogy inaktívak lettek volna akár együtt, akár külön-külön. Two Lone Swordsmenként továbbra is fabrikálták az elvontabb, downtempós remixeket, illetve producerként bedolgoztak a Primal Scream 2002-es Evil Heat albumára, valamint készítettek egy exkluzív zenei anyagot a Zegna olasz férfi luxusdivatmárka 2003 tavaszi/nyári kollekciójához. A saját neveikkel jegyeztt, Still My World című promóciós kiadványról mindössze két tétel fellelhető YouTube-on, ezek közül az akusztikus gitárra épülő, álmodozós The Crescets dallama mintha variáció lenne a Smokebelch II témájára.

Ebben az időszakban Tenniswood a legtöbb időt Radioactive Man alteregójának szentelte – szólóprojektjével két albumot is kihozott 2001-ben és 2003-ban a Rotters Golf Clubon, plusz egy Fabric mixet 2002-ben -, míg Weatherall leginkább a Haywire rádióműsort vitte és gyártotta a hozzá kapcsolódó mixeket. Mindezek mellett azért, szép lassan, ügyködtek a TLS következő albumán, amely végül 2004 májusában jelent meg.

Two Lone Swordsmen – Taste Of Our Flames (2004)

Ha a Tiny Reminders erőteljesen az electrós tánczene felé húzott, akkor a From The Double Gone Chapel 180 fokos fordulattal csapódott bele a posztpunk gitárzene tartományába. Ilyen hirtelen, meredek stíluskanyarra senki sem számított tőlük, és ezt a páros is tudta, nem véletlen ezzel a felütéssel kezdődik a lemez pr-szövege: „Két évig készült. Két hét alatt vették fel. ’Ezek után ugyan mi a szarral jönnek elő?’ – Andrew Weatherall és Keith Tenniswood számít rá, hogy erre gondol majd, aki elindítja az új albumukat.” A vicc, hogy ez a szarkasztikus reflektálás a rajongói várakozásokra valószínűleg nem is tévedett, a követőik többségének szinte biztos, hogy elkerekedett a szeme a zene hallatán. Mert hogy – és ismét a sajtószöveget idézzük – a lemezen  „Weatherall énekel, Tenniswood gitáron és basszusgitáron játszik, míg a dobokat többen szólaltatják meg, a Killing Joke Jah Wobble zenekarától megörökölt régi dobfelszerelésén.”  Ugyan a TSOP is játszott élőben, hangszerekkel, de mégiscsak elektronikus zenét, így ez a lemezen is élő, kvázi hagyományos zenekari megszólalás – a Red Snapper, a Juno Reactor, a Dub Pistols és a The Aloof dobosa mellett egy billentyűssel kiegészülve, elektronikával csak finoman megtámogatva – még a régi fanokat is meghökkentette. Ugyanakkor tulajdonléppen logikus lépés: Weatherall addigra a zenélés minden területén kipróbálta magát, és negyvenen túl, húsz éves dj-zős, tizenöt éves produceri múlttal a háta mögött teljesen érthető, hogy – a Nine O’Clock Drop válogatás után saját produkciójában is – visszanyúlt a kezdetekhez, kamaszkorának posztpunk/proto-indusztriális zenekari próbálkozásához. Annál is inkább bevállalhatta ezt, mert Tenniswood személyében kéznél volt egy kompetens gitáros, aki ugyancsak örömmel helyezkedett vissza a saját kamaszkori zenekarozós énjébe. A legnagyobb rizikót Weatherall az énekléssel vállalta magára, de pontosan ez volt a célja: épp ráunt a tánczenére, nem érzett benne kihívást, ezért kellett valami, aminek tétje van, ami nehéz, vagy akár kényelmetlen helyzetbe hozza, és benne van, hogy kritika vagy gúnyolódás tárgy lesz. Ki más akarna szándékosan belesétálni a pofonba, mint Weatherall – és persze, hogy ezúttal is úgy lett, ahogy elképzelte.

Mert ahogy várta, jöttek az értetlenkedő, fanyalgó visszajelzések és lemezkritikák – részben jogosan. Mind a szándék, mind a zenei irány(váltás) érthető, a végeredmény azonban felemás. A Weatherall örök kedvencei, mint az A Certain Ratio és a hozzájuk hasonló korabeli zenekarok világát idéző hangzás és hozzá a sötét, borongós hangulat, a sejtelmes, nyomasztó atmoszféra egyben van, a fíling átjön, de a monokróm zene ennek ellenére nem elég színes és izgalmas – pont az elektronika-alapú számok a legerősebbek, ám azokban is kevés a csavar, a plusz, amit a TLS-től megszoktunk és várnánk. Mindezek mellett bátran odatehető a haveri kör – David Holmes, Primal Scream, Death In Vegas – akkoriban készült „urban voodoo” lemezei mellé. Weatherall úgy énekel, mintha a narrátora lenne egy London éjszakai életének színfalak mögötti, félvilági miliőjében játszódó filmnek, és fakó hangja még passzol is ehhez; énekesként tagadhatatlanul erőtlen és kissé színtelen, mégis van egy sajátos karaktere – valahogy úgy, ahogy James Murphynek az LCD Soundsystemből.

Nem meglepő módon az album nem aratott osztatlan sikert a TLS táborán belül sem, kislemezre is csupán egyetlen dalt másoltak ki róla, és az is feldolgozás, a kultikus amerikai blues-punk zenekar, a Gun Club 1981-es bemutatkozó albumát nyitó Sex Beaté. A lemezen helyet kapott egy duett is Nina Walsh-sal, a folktronicás/electro-bluesos Taste Of Our Flames, ahol partnere kifejező törékeny-szép hangjával kontrasztban Weatherall inkább csak maga elé dünnyög – az énekesi alakítása mégis itt a legjobb.

Fontos adalék, hogy a lemez címét – a Sabresonic után – ismét egy klubest adta, amit 2004-2007 között havonta egyszer, vasárnap délutánonként tartottak Weatherall törzshelyén, abban a shoreditch-i főhadiszállásától egy ugrásra lévő pubban, amit a Boy’s Own egyik egykori alapító tagja vezetett. Az ötletet egy Richard Fearless-szel és a húgával együtt töltött este adta, amikor utóbbi lakásán country-lemezeket hallgattak. Ettől fellelkesedve nem sokkal később Weatherall elindította a Double Gone Chapel nevű estet, ahol a vissza a gyökerekhez elv alapján 50-es, 60-as évekbeli vagy ezt az időszakot megidéző zenéket – a country mellett többek közt rock’n’rollt, rockabillyt, rhythm and bluest, szörfrockot, garázsrockot, soult, pszichedelikus folkot, freakbeatet  – játszott kedvére. a barátaival. (Richard Fearless húga volt a warm-up, a helyettesítője pedig egy Big Vern Burns nevű  titokzatos figura, aki egy időben a TLS sofőrje és stúdió karbantartója volt.) Ez a zenei éra aztán a következő stúdiólemeznél válik meghatározó inspirációvá.
(Ha annyira nem is mozgatta a tánczene, 2004-ben azért Weatherall is behúzta a Fabric mixlemezt, rajta a TLS sokat emlegetett, élő hangszerekre átültetett Ricardo Villalobos-remixézel.)

Two Lone Swordsmen – Showbizz Shotguns (2004)

A From The Double Gone Chapel függelékeként 2004 októberében kijött egy EP Big Silver Shining Motor Of Sin címmel, rajta két újabb dallal ugyanabból a hangzásvilágból, de egy fokkal karcosabb, koszosabb és feslettebb megszólalással. Weatherall is keményebbre veszi a figurát; a Showbizz Shotguns „electrockabilly” csörtéjében mintha egy fura, kétes alak zilált, fenyegető kirohanását hallgatnánk – egyszerre nagyon cool és zavarba ejtő.

Andrew Weatherall – Feathers (2006)

Elképzelhető, hogy ez a ziláltság és zavarosság az akkori testi-lelki állapotából is fakadt. Weatherall sosem tagadta, hogy előszeretettel fogyasztott drogokat, és élete során szinte minden tudatmódosító szert kipróbált, de saját bevallása szerint 2004-2006 között olyan durván elvesztette a mértéket, hogy az akkori barátnője attól félt, bele fog halni. Végül száraz megvonással sikerült kitisztulnia, és mint később nyilatkozta, a Primal Scream Riot City Blues albuma és az abból áradó kicsattanó életöröm rántotta vissza a szakadék széléről. Ez a felszabadult életigenlés érződik első saját nevét viselő, 2006 októberében megjelent kiadványán, melyen az előző TLS album radikális fordulatából visszakormányozza a hangzást az elektronikus zenéhez. A The Bullet Catcher’s Apprentice című EP-n a producer-hangmérnök Steve Boardman volt a fő partnere,  így az egyetlen énekes számban is, melynek lehengerlő psychobilly-diszkójában a The Rockingbirds londoni country-rock zenekar gitárosa működött közre. Tenniswood itt csupán a Feathers című tételben társult be – ami aztán egy 2007-es Volkswagen-reklám zenéje lett. Weatherall első saját neve alatti anyagán feltűnik még az akkoriban szintén a Scrutton Streeten stúdiózó Battant electro goth zenekar gitáros-producere, Timothy J. Fairplay, aki a későbbiekben fontos figurává lép elő Weatherall oldalán.

Two Lone Swordsmen – Work At Night (2007)

A TLS zenei fordulata nemcsak a közönségnek nem jött be, de a Warpnak sem, így elváltak az útjaik. Közben a két kardforgató között is nőtt a távolság, megtört az a flow, ami a közös munkát jellemezte, és zeneileg sem voltak már annyira egy hullámhosszon; ennek egyik beszédes jele volt, hogy Tenniswood a Radioactive Mant átvitte a saját labeléhez. De 2007-ben még felvettek egy halom új zenét, ha már a Scrutton Street egyik szobájában ott voltak az előző lemeznél használt élő hangszerek és felszerelések. A nagyjából ugyanazzal a közreműködői brigáddal, illetve néhány új zenésszel – köztük egy steel és egy slide gitárossal – karöltve, Steve Boardman fokozottabb produceri-hangmérnöki bevonásával rögzített anyag végül két lemezre bontva jelent meg 2007 tavaszán-nyarán a Rotters Golf Clubnál, megint csak egy klubestről elnevezve.

Weatherall időközben annyira rápörgött a rock’n’roll-korszak zenei világára (lásd a Sci-Fi-Lo-Fi Vol. 1 válogatását ugyancsak 2007-ből a Soma kiadásában), hogy idővel már a klubos dj-szettjeibe is beemelte. Erre persze kevesebben voltak vevők, viszont a francia francia Ivan Smagghe pont az ilyen merész elhajlásokra hozta létre a (Battantot is kiadó) Kill The DJ labelt és az azonos nevű párizsi klubestet, ahová aztán el is hívta Weatherallt játszani. Itt kiderült, hogy nagyon hasonló a zenei érdeklődésük (Smagghe is a posztpunktól jutott el az elektronikus zenéig), és amikor a francia dj-producer Londonba költözött, Weatherall egyszercsak megkereste, hogy szálljon be mellé az új klubestjébe. A Wrong Meeting arra a koncepcióra épült, hogy elején rock’n’roll számokat játszottak, majd onnan átvezetve a végére átmentek technózásba. Hogy jön össze a kettő? Elsőre sehogy, de ha belegondolunk abba, ahogy Weatherall is levezette, a kapcsolat nagyon is egyértelmű: a rock’n’roll a feketék zenéjéből merített, akárcsak a tánczene a diszkó óta, a rock’n’roll Jamaicán meghonosított válfajából lett a reggae, abból jött a dub, a dub pedig megint csak alapvető hatással volt a modern tánczenék kialakulására – persze e két zenei világ összekapcsolása egy buliban így is necces vállalkozás volt. 

A Wrong Meeting elnevezés egyébként Weatherall egyik beköpésére utal, amit akkor sütött el, ha valaki szerinte nem a megfelelő helyen nem a megfelelő zenét játszotta. Naná, hogy ez rá is igaz lett a TLS új albumaival: egy dj, aki rockabilly énekesnek képzeli magát? Itt valami tévedés van! De miért is ne? Weatherall merte felvállalni mind az énekesi szerepet, mind a zenei mániáit, és a kezdeti próbálkozások fejvakarós fogadtatása ellenére – vagy épp azért? – ment tovább a megkezdett úton. A 2006-2008 között, hétköznapokon egy shoreditch-i bárban futó Wrong Meeting partik leképezéseként két nagylemeznyi koszos, sallangmentes rockabilly/psychobilly született, a dalokból süt az őszinte átélés és elhivatottság, na meg az önazonosság és művészi integritás – tudom, hogy nem ezt várjátok tőlem, tudom, hogy nem túl jól énekelek, de vállalom és élvezem, úgyhogy bekaphatjátok. Az első lemezen ráadásul még egy geget is beszúr: a Work At Night leplezetlenül visszakacsint a Smokebelch-re. 

Nem mellesleg, Weatherall ekkoriban új önkifejezési formát talált magának szerteágazó zenei tevékenységei mellé: elkezdett rajzolni, majd linónyomatokat készíteni, részben hogy lekösse valamivel a felszabadult szellemi energiáit a kábítószerek stimulusa helyett. Első nekibuzdulásként ő készítette a Wrong Meeting bulik szórólapjainak, illetve az albumoknak az artworkjét, de a lelkesedése kitartott, mert élete végéig foglalatoskodott a linóleummetszéssel, ami elmondása szerint nagyban segítette a koncentrálásban.

Two Lone Swordsmen – Shack 54 (2007)

A pörgősebb Wrong Meeting II lemez egyetlen instrumentális tétele egy funky rhythm and blues numera Rolling Stones-os riffelgetéssel és villanyorgonával, de a címéről az A Certain Ratio hasonló hangzású slágerére (Shack Up) is beugorhat. (Újabb reklámszpotting: a szám egy 2009-es Ford Fiesta-kampány alatt hallható.) A Wrong Meeting albumok egyesített japán kiadásán szerepel az egyik bónusz trekként a címadó szám dubos house-verziója, jelezve, hogy nem fordított teljesen hátat a „régi énjének”.

Andrew Weatherall – Fail We May, Sail We Must (2009)

A Teo Lone Swordsmennek viszont hátat fordított: a Wrong Meeting után véget ért egy „right meeting”, pályafutásának addigi legtovább tartó projektje és munkakapcsolata. (2007-2009 között Steve Boardman és Tim Fairplay voltak a fő támaszai a stúdióban. Hármuk ez idő alatti produkcióiból-kollaborációiból két válogatást adott ki Weatherall, egy evkluzív saját számot is elpottyantva.) A szakítás után Tenniswood egy dalban még gitározott Weatherall első szólóalbumán, mely egy újabb mérföldkövet jelentett kanyargós pályáján, még akkor is, ha ez a fordulat kevésbé váratlanul, és nagyon is magától értetődően következett.

Persze, így sem okozott meglepetést azzal, hogy meglepetést okozott: az éneklés mellett billentyűs- és ütöhangszereken is játszó „frontember” egy saját meghatározása szerint „dobgép-alapú voodoo rockabilly zenekart” verbuvált maga köré (Boardman, Fairplay a Wrong Meeting-lemezeken is játszó Chris Mackin gitáros, plusz a háttérvokalisták között Bobby Gillespie a Primal Screamből), mellyel egy hagyományos dalstruktúrát követő anyagot hozott össze.  A 2009 szeptemberében megjelent Pox On The Pioneers az akkori indie electronica-vonulattal abszolút kompatibilis, sokszínű, mégis kompakt és organikus hangzású anyag, a klasszikus amerikai krimik és a belőlük merítő film noirok, a 20. század eleji brit felfedezők útleírásai, valamint tradicionális angolszász tengerészdalok által inspirálva. Utóbbi hatása a nyitó dalban a legegyértelműbb, már a címével is, amely Weatherall kvázi mottója volt, még a két alkarjára is rátetováltatta. A Fail We May, Sail We Must sztorija persze tipikusan weatherallos: 2008-ban egy fesztiválos fellépésre utazott Írország nyugati részére, Cork megyébe, és a reptérről a helyszínre egy halászhajón dolgozó fiatal srác fuvarozta, ő használta ezt a kifejezést, amikor a munkája veszélyeiről és nehézségeiről beszélgettek. (Mint később kiderült, alkalmi sofőrje valójában picit másként fogalmazott, és a hajójukra értette, hogy ha néha egy vihar megtépázza, utána akkor is tengerre kell szállnia – de ez nem von le semmit a megállapítás erejéből és költőiségéből.)

The Asphodells – A Love from Outer Space (Version 2) (2012)

Weatherall első saját neve alatt kiadott albuma friss és magabiztos, arról tanúskodik, hogy énekesként is megtalálta a hangját, kézenfekvő lett volna, ha ráfekszik a szóló/zenekarvezetői karrierjére. Azonban a lemez készítése annyira leterhelte mentálisan, fizikailag és anyagilag, hogy „pihentetésül” inkább belekezdett egy újabb klubestbe, teljesen más zenei vonalon. (Miután Nina Walsh közvetítésével, Steve Boardmannel az oldalán elvállalta a Fuck Buttons 2009-es második albumának produceri felügyeletét.) Az ötlet ezúttal is egy dj-fellépésére vezető autóút során pattant ki a fejéből, miután meghallgatta alkalmi sofőrje, a dj-producer Sean Johnston saját afro/cosmic és balearic tenatikájú mixét. Akkoriban bontakozott ki a tánczenén belül a „slo mo” vonal, a balearic/deep house-cosmic/nu-disco tengely mentén, és Weatherall is ráérzett a lassabb tempójú tánczenékre, melyekben nagyobb szabadságot és mozgásteret érzett dj-ként. Így született meg az A Love From Outer Space Johnstonnal (akit Weatherall már 1990 óta ismert, sőt, ő adta ki az első zenéjét), amit kezdetben egy északkelet-londoni pubban tartottak havi egy csütörtökön, de fura módon Glasgowban volt a hétvégi rezidenciájuk. A később önálló dj-brandként is működő, íratlan szabályként 122 bpm fölé tudatosan soha nem merészkedő, sokak számára revelációként ható, vagy útmutatóként szolgáló, szoros rajongói közösséget kitermelő ALFOS nevének forrása az A.R. Kane brit shoegaze/dreampop duó balearic beütésű ’89-es kislemezdala, melyet Weatherall fel is dolgozott a New Order modorában – egy új formációjával.

The Asphodells – Late Flowering Lust (2013)

Az ALFOS beindításával nagyjából egy időben, 2010 körül Tim Fairplay lépett elő Weatherall hangmérnök-stúdiópartnerévé. A remix munkák elkerülhetetlenül közös zenekészítéshez vezettek, ebből nőtt ki 2012-ben közös formációjuk, a ritka mediterrán növényről elnevezett The Ashodells. (Közben Fairplay előrukkolt az első saját EP-jével, rajta persze Weatherall remixével, míg utóbbi „anti-producerként” járult hozzá a skót The Twilight Sad poszt-posztpunk zenekar harmadik albnumához.) Kollaborációjukban a hangszeres részek és a programozás oroszlánrészét Fairplay tette bele a közösbe, de Weatherall is komolyan odatette magát – a szólólemezéhez hasonlóan – az éneklés mellett billentyűsként és ütőhangszeresként. Első és egyetlen albumuk leginkább a már ismert összetevők adagolásával és kombinálásával hozott enyhén új ízt, dubbal átfuttatott elektronikába forgatva a 80-as évek posztpunkjának és indie gitárzenéinek örökségét. A 2013 februárjában (Japánban már 2012 novemberében) kijött Ruled By Passion, Destroyed By Lust egyik legerősebb dala Sir John Betjeman angol koszorús költő öregkori szexualitásról írt 1974-es megrendítő versének megzenésítése. (A duó 2014-ig maradt aktív; néhány remix mellett adtak egy trekket Jennifer Cardini Correspondant kiadójának 02-es sorszámú válogatására, és egy számban kollaboráltak a Friendly Fires zenekarral.) 

Michael Smith & Andrew Weatherall – The Deep Hum (At The Heart Of It All) (Andrew Weatherall Remix) (2013)

Versmegzenésítés után prózamegzenésítés, a Faber & Faber gondozásában. Weatherall 2011-ben került kapcsolatba a neves londoni székhelyű független könyvkiadóval, amikor egyik munkatársuk, Lee Brackstone megkereste, hogy kapcsolódjon be az irodalom és a popkultúra összekapcsolására kitalált Faber Social részlegükbe, meghívott művészként. Weatherall elvállalta, annak ellenére – illetve megintcsak valószínűleg pont amiatt -, hogy Brackstone-nak akkor még semmiféle konkrét elképzelése nem volt arról, tulajdonképpen mit is kellene ott csinálnia – de a cserébe felajánlott nagyértékű könyvcsomag is biztosan nyomós érv volt. Menet közben aztán kialakult Weatherall szerepe és a következő pár évben, amellett, hogy részt vett a kiadó által szervezett beszélgetéseken és egyéb programokon, írt könyvajánlókat és készített könyvillusztrációkat, több zenéhez kötődő kötet kísérőkiadványának összeállítására is megbízást kapott. Az elsőt 2013-ban készítette Michael Smith Unreal City című, London underground művészvilágában és éjszakai életéten elmerülő regényéhez, amely akár róla is szólhatott volna. A CD-hez mellékelt 10” vinylen hallható ez a gépiesen sulykoló electro-dubra hangszerelt regényrészlet.

Dayglo Maradona – Rock Section (Remix) (2014)

A következő évben a brit zene egyik legexcentrikusabb figurájával, a sok egyéb mellett íróként és druida papként is elhíresült Julian Cope-pal dolgozott együtt annak One Two Three című, egy kiégett, drogfüggő zenész szardíniai kalandjait elmesélő, idősíkokat váltogató, ezoterikus filozófiával áthatott kötete kapcsán. Cope a fiktív főszereplőjét egy fiktív zenekarral idézte meg, melynek ’89-es feldolgozás-slágeréből egy klubokban nagy sikert aratott remix is készült – avagy Weatherall visszaugrott egy laza körre a Second Summer Of Love idejébe.

De a legambíciózusabb projektet David Keenan 2018-as bemutatkozó oral history regénye, a skóciai Airdrie környékére pezsgő 80-as évekbeli posztpunk szcénát hallucináló This Is Memorial Device köré álmodta meg Weatherall, aki összetrombitálta zenészbarátait és kortársait (pl. Ivan Smagghe, Chris & Cosey, Justin Robertson), hogy életre keltsék a könyvben szereplő legendás kitalált zenekarokat, mint a Steel Teeth, a Glass Sarcophagus és a Disabled Adults. Sajnos ez a papíron is bizarrnak hangzó soundtrack végül nem készült el, így ettől az élménytől meg lettünk fosztva, akárcsak Weatherall tervezett önéletrajzától, ami idejekorán befejezett életművének legfájóbb hiányossága.

Egy újabb kitérővel, az angol Faber & Faberről ugorjunk a francia Bernie Fabre-re, aki valamikor 2013 táján azzal az ötlettel kereste meg Weatherallt, mi lenne, ha rendeznének a neve alatt egy fesztivált a dél-franciaországi Carcassonne-ban, Európa egyik legnagyobb megmaradt középkori várában. Ez elég őrültségnek hangzott, ezért Weatherall odautazott, és miután megnézte a helyszínt, rábólintott a dologra. Csodálatos módon a város vezetését is sikerült meggyőzni, hogy zöld utat adjon a rendezvénynek – ebben valószínűleg Weatherall irodalmi kötődésének kidomborítása is közrejátszott -, így 2013-ban megrendezhették a fesztivált – az érintett minden fenntartása ellenére – Andrew Weatherall Weekender néven. Fabre-nek lett igaza: a közönségcsalogató taktika bevált, a – zeneileg alapvetően az ALFOS nyomvonalát követő – fesztivál minden részről beváltotta a hozzáfűzött reményeket, így mehetett tovább. Az esemény házigazdájaként és program kurátoraként működő Weatherall közben elmélyedt a város és a vár történelmében, és így tudta meg, hogy a 12-13. században a környéket egy eretneknek bélyegzett vallási mozgalom, a katárok uralták, az ő áttérési szertartásukat nevezték convenanzának. Ez a kifejezés megtetszett Weathreallnak, aki úgy tartotta, a partiknak is van egyfajta rituális és transzcendens jellege, így 2014 óta ezen a néven fut ez az egyedülálló, nem titkoltan a felnőttebb, szélesebb kulturális érdeklődésű réteget célzó, az elektronikus zenéhez irodalmi, képzőművészeti programokat társító rendezvény.

The Woodleigh Research Facility – I Am Amateur Barbarian (2015)

Túl az ötvenen Weatherall lehet, hogy egyre inkább a lassabb, kevésbé pörgős zenék felé fordult, de a munkabírására közel sem volt jellemző az „öreges tempó”. Két nagyobb projektbe is belevágott ekkoriban: 2014 júliusában az NTS rádión elindította saját zenei ízléstágító/ismeretterjesztő műsorát a beszédes Music’s Not For Everyone címen, illetve egy következő fejezetet nyitott zenei munkásságában a régi-új társ Nina Walsh-sal

Walsh 2013-ban tűnt fel újra Weatherall mellett, majd 2015-től már ő az állandó hangmérnöke és zenei partnere, kettejük első igazán szoros zenei együttműködése pedig egy hihetetlenül termékeny és sokrétű alkotói periódusban teljesedett ki. A következő öt évben a The Woodleigh Research Facility, kettejük újszerű, kísérletező, stílusokat összemosó hangzásokat kutató „laborja” csak úgy ontotta a zenéket a – Scrutton Street bezárása után Dél-Londonban létesített – profin felszerelt Facility 4 stúdiójukból; a saját albumaik mellett másoknak is, akár kísérleti rövidfilmekhez (mint Michael Smith videóversei), akár irodalmi eseményekhez (mint a Weatherall zsűritagságával megrendezett könyvfesztivál). 

De nem Weatherall lett volna, ha nem indít egy új labelt is, ezúttal a környékükön felfedezett ismeretlen dalszerező-énekesek felkarolására. A Moine Dubh első nekifutásra, 2015 novembere és 2016 márciusa között, előfizetésért cserébe öt limitált darabszámú 7” kislemezt kínált leheletnyi elektronikával dúsított, ihletett folk-, country-, blues- és soul-dalokkal, melyeket Weatherall pécézett ki (vagy ha el akarjuk hinni a hozzá költött sztorit: tőzegásás közben talált egy fémdobozban) és Walsh öntött formába a stúdióban. Ebből akár még egy izgalmas mikroszíntér is kinőhetett volna, de a kezdeményezés itt abbamaradt. (E zenei kaland előzményeként a páros bedolgozott Pete Molinari angol country/blues zenész 2014-es albumára.)

Ugyancsak szinte fű alatt, kézműves jelleggel tették elérhetővé második albumukat, 100 darabra korlátozott vinylen, kartontasakban, melyre kézzel nyomták rá a 127 To Facility 4 címet, plusz egy szabadon választott lomográf fényképet adtak mellé azoknak, akik vettek belőle a londoni Art Car Boot Fairen lévő standjuknál 2018 szeptemberében. (A következő, 2018. decemberi ACBF-en pedig egy egyszámos 7” lemezt kínáltak hasonló kiszerelésben, mindössze 30 példányban.) Szerencsére az első nagylemezüket rendes kiadásban jelentették meg 2015-ben – nagy kár lett volna, ha ez a nagyszerű anyag gyűjtői ritkaság maradt volna.

A The Phoenix Suburb (And Other Stories) album ötletességben, frissességben a TLS első időszakát idézi, de érettebb, lecsillapodottabb és kevésbé hektikus formában: lassan kígyózó sötét, hipnotikus space-funk elektronika, biztos kézzel, de lazán teleszórva a fontosabb zenei hatásaik – electro, techno, dub, krautrock, posztrock, industrial, rockabilly stb – jegyeivel. (Egy számban egész nyíltan idéznek a Kraftwerktől, míg a záró számban a Killing Joke-alapító veterán producer, Youth basszusgitározik.) Sőt, itt-ott némi acid is becsúszik, mint a címében is fenomenális I Am Amateur Barbarian közel-keleties beütésű nyitó tételében. (A Soma fennállásának 25 évét ünneplő kiadványán pedig már egyenesen oldschool acid technóval köszöntötték a kiadót.) 

A limitált kiadású második album a YouTube-ra szivárgott részletek alapján eggyel elszálltabb és furább, a harmadik album megjelentetését pedig Weatherall már nem élhette meg (a halála után egy ideig ingyenesen elérhető volt Bandcampen). Ki tudja, milyen utat járt volna be ennek a két tökéletesen összehangolódott, egymást tökéletesen ismerő embernek ez a kései, de fiatalos kreatív energiától kicsattanó projektje? Vagyis a válasz nyilván az, hogy követhetetlenül briliánsat.

Andrew Weatherall – The Confidence Man (2016)

A Woodleigh Kutatóintézet megnyitása után, 2016 februárjában Weatherall váratlanul előállt második szólóalbumával, mely a fesztiválja után a Convenanza címet kapta. De ha akarjuk, vonatkozhat arra az áttérésre is, amikor a fiatal Weatherall csatlakozott a posztpunk-hívek táborához, a zene ugyanis szinte megtévesztően olyan, mintha a kora 80-as években készült volna; nyílt szerelmes levél ehhez a zenei korszakhoz, amelynek sok akkori hérosza megidéződik a The Specialstől a New Orderig, karakteres egyediséggel abszolválva a rajongói főhajtást. Weatherall ezúttal – Walsh mellett – Andy Baxterrel, a Battant ex-basszusgitárosával, a dobok mögött a TLS utolsó lemezeinél már bevetett Nick Burton-nel, valamint akkori fix session gitárosukkal, a Moine Dubh kiadványaiba is besegítő Franck Albával rögzítette a dalokat, melyeket akkori olvasmányai, elsősorban a 20. század eleji német irodalom inspirált. Az industrial funkos zakatolású The Confidence Man érdekessége, hogy ugyanez a neve annak a 2017-ben feltűnt, Heavenly kiadóhoz szerződött ausztrál zenekarnak, melynek Weatheralll nagy rajongója volt és több dalát is remixelte.

Andrew Weatherall – Kiyadub 45 (2017)

A viszonylag „csendes” 2016 után 2017-ben ismét nagyüzemi fokozatra kapcsolt a Weatherall-kisütem. Az elsők között signolt az újonnan indult, leftfield elektronikára szakosodott angol Byrd Out kiadóhoz, ahol az év nyarán egy gyomorrezgető electro-dub 12”-el nyitott. (Nagyjából ezzel egy időben a cosmic house körül is futott egy kört a belga Mugwump Moving House 2017 válogatásához.)

Fort Beulah N.U. – 003 (2017)

A W&W manufaktúra következő kisszériás vállalkozásaként, 2017 és 2019 között közreadtak egy ötrészes sorozatot Fort Beulah New Underground név alatt, afrikai beszélő dobbal és analóg vasakkal felvett, misztikus atmoszférájú, dark ambientes elektronikus törzsi rituálézenékből. A számokat egyoldalas 12” vinylre nyomatták, kiadványonként 150 példányban; a lemezeket Weatherall saját kezűleg, egyenként címkézte fel, számozta meg és írta alá.


Andrew Weatherall – Between Stations (2017)

2017 szeptemberében Weatherall előrukkolt egy újabb saját neve alatti albummal, amely nem csak hogy váratlanul gyorsan érkezett az előző után, de zeneileg sem várt fordulatot hozott, bár ez nála szinte kötelező elvárás. A tudattágító kozmikus/pszichedelikus elektronikában utazó, göteborgi székhelyű Höga Nord Rekordsnál (az ugyanott előző évben debütált Tim Fairplay nyomdokain) megjelent instrumentális Qualia vidám és virgonc kosmuische/krautrock stílusgyakorlat némi dubbal levegősítve, mely a borítójával a Tarot című 1973-as kult lemez, Walter Wegmüller svájci festő egyetlen zenei tripje előtt tiszteleg. 

A svéd kiadónál ezt követően egy limitált Convenanza fesztiválbeharangozó EP is kijött 2018-ban, rajta az egyetlen nem saját kiadású The Woodleigh Research Facility-számmal.

Andrew Weatherall – Making Friends With The Invaders (2018)

Még több electro-dub onnan, ahonnan az első Byrd Outnak delegált kiadvány jött. A b-oldalas számban Andy Bell, a Ride (később az Oasis) gitárosa penget twangy témákat az 50-es évek rock’n’rolljának modorában. Bell eredetileg egy Les Paul gitárt szeretett volna megvenni Weatheralltól, aki azt javasolta neki, hogy egy készülő számára próbálja ki a hangszert – és lőn, egy újabb fantasztikusan elsült „wrong meeting”.

The Woodleigh Research Facility – Facility 4: Into The Cosmic Hole (2020)

2018 után 2019 is viszonylag eseménytelenül telt: egy motorik dub megmenésük felkerült a Rocket Girl indie kiadő jubileumi válogatására, illetve bejött a képbe egy régi barát, Jah Wobble, akinek előbb Brexit-ellenes alá dub-rock protest songja tettek a Primal Scream Loadedjére emlékeztető ütemeket, majd a Youth-szal közös Acid Punk Dub Apocalypse albumába is besegítettek loopokkal és miegyébbel. 

2020-ban aztán újabb nagyszabású peojektbe fogtak: a sok kis példányszámú kézműves vinyl megjelenés után a Weatherall-Walsh páros zeneüzeme elindította digital only egységét. Az eredeti terv szerint minden hónapban kihoztak volna egy három számos EP-t, és 2020. január 31-én meg is jelent az első – a következő helyett azonban már csak Weatherall halálhíre érkezett.
A nyitó Facility 4 EP-ről az Into The Cosmic Hole a címével, az aciddel átitatott psych-folkos zenéjével, és ahogy Weatherall és Walsh révülten a címadó sort ismételgeti egyértelműen egyfajta sámánisztikus, a tudatot új dimenzióba repítő szertartásra hajaz, és a leírásból az is kiderül, hogy egy berlini maratoni ALFOS dj-szett hatása alatt készült, de utólag mégis nehéz nem úgy hallgatni, mintha Weatherall búcsúja lenne.

Nina Walsh azóta is gondozza a Facility 4 hagyatékát– a legutóbbi archív merítés Weatherall 60. születésnapján került fel a Bandcampre -, egyúttal tovább is viszi a projektet a Facility 5 formájában, néhai társa örökségéhez és szellemiségéhez hűen.

Andrew Weatherall – End Times Sound (2020)

2020. február 19-én, két nappal Weatherall halála után jött ki mlg egy electro-dub eresztés a Byrd Outnál, ami alapján Andy Bell hangszertesztelése olyan jól sikerült, hogy több számot is felvettek az 50-es évekbe visszanyúló gitárjátékával. Rock’n’roll és dub, a két örök kedvenc zenei műfaja együtt – ennél stílszerűbben nem érhetett volna véget a modern elektronikus zene egyik legnagyobb alakjának egyedülálló, utolérhetetlen pályája. Még ha ez a vég fájóan, érthetetlenül korán is jött el.

+1 IWDG – In A Lonely Place

Halálának első évfordulóján öccse, Ian – régi producertársa, Duncan Gray bevonásával – egy New Order-feldolgozással emlékezett meg Andrew Weatherallról, illetve néhány hónappal utána elhunyt édesapjukról. A temetői hangulatú eredetiből egy Weatherallhoz illő, posztpunkos, dubos elektro-elégia született, amelynek egyetlen megtartott sorából egyszerre érződik a hiánya utáni végtelen űr és szomorúság: “how I wish you were here with me now”.