Az alább olvasható interjú egy régebbi, eddig publikálatlan beszélgetés, amely a hazai elektronikus szcéna két fontos szereplője között zajlott. Ami a frissességét és apropóját adja, az a hétvégén megtartandó Alkotótábor, melynek főszervezője Isu, egyik résztvevője pedig a kérdező Prieger Zsolt, aki június 29-én beszélgetni érkezik az Alkotóba is, hiszen Dorkkal, Cadikkal és Kömlődi Ferenccel idézi fel az elektronikus zenei hőskor legfontosabb eseményeit, alkotóit és máig ható impulzusait. A hétvégi rendezvényen a hazai techno-elit és olyan nemzetközi sztárok képviseltetik magukat, mint Oscar Mulero vagy Rrose.

FB event: https://www.facebook.com/events/883509433079810

Első emlékem rólad, hogy fiatal srácként éppen a matracodat rakod össze a Tilos Rádióban, ahol polgári szolgálatos voltál. Az a te igazi nevelő közeged? Zeneileg ott szocializálódtál alapvetően?

A rádiózásba már aktív lemezgyűjtőként csöppentem bele, de mindenképp nagy hatással volt rám, hogy szinte a nap 24 órájában a zene vett körül. Sok barátságot és kapcsolatot is ennek köszönhetek, ami a mai napig kísér az utamon.

Ha a rádió előtti zenei-művészeti-kreatív hatásaidról kérdeznek, miképp rangsorolsz? Mit hozol otthonról? Mik azok a zenék, amik gyermekkorodban megmelengették a szívedet?

Érdekes, hogy én szinte semmit nem hozok otthonról. Míg sokan romantikával emlékeznek édesapjuk lemezgyűjteményéről, vagy az első nyakban töltött koncertélményekről, addig én teljesen „szűz füllel” fedeztem fel a zenei irányultságomat és mélyedtem bele jobban és jobban a zene világába. Visszatekintve talán még így izgalmasabb is volt, hogy magam jártam utána egy olyan világban, ahol vakon tudtál csak zenét vásárolni és rá voltál kényszerítve, hogy egy-egy zenei válogatásról, vagy a piac szürkezónájában kapható kazetták alapján kutasd fel azt a hangzást, ami megfog.

Amikor Dorkkal “összebútoroztál”, akkor ebben volt egyfajta hídépítő vágy, vagyis hogy a Frankhegyes pionírságot összekösd egyfajta áramvonalas újkreatív környezettel?

Nem, ilyen gondolat sosem volt bennünk és én sosem pionírként tekintettem Dorkára. A határok tágítására alapítottuk meg a „kunstot”. Arra, hogy megmutassuk, milyen mélységekkel rendelkezik a techno, amit eléggé számkivetett és lenézett stílusként kezeltek, úgy is mint a legtöbb elektronikus zenei műfajt. Viszont mi ebben találtuk meg a közös hangot, és míg Dorka hozta a képzőművészeti, zenei tudását és érzékenységét, addig én az új hangzások felkutatását és a különböző egységek egy fedél alá hozását vállaltam.

Az első meghatározó party-élményed bizonyára fontos volt, hogy közösségi rendezvények összehozásával éld le az életedet. Melyek voltak a revelatív élményeid, amik az „itt és most” érzésével ajándékoztak meg? Olyan szitukra gondolok, amikor Kántor Istvánban megszületett az ISU nevű entitás?

Minden hétvégén mentünk. Folyamatosan kutattuk az alternatív helyeket és már 15 évesen képes voltam kilométereket gyalogolni egy buliból hazáig egy-egy élményért. Az Undergrasstől az FMK-n át a Pecsa Techno art Show-k-ig végig jártunk mindent, mégis egy szilveszteri Patex buli volt, amin annyira „felhúztam” magam, hogy eldöntöttem: ezt komolyan is lehet venni. DJ Duke lett volna a vendég és magasról tojtunk rá, hogy szilveszter van, csak egy new york-i dj szelekciójára voltunk kíváncsiak. Éjjel kettőkor még mindig egy mix cd szólhatott, amikor világos lett, hogy ma nem fogjuk DJ Duke-ot látni. Ezzel a csalódással mentünk neki az újévnek és egy elhatározással, hogy sokkal komolyabban kell dj-zni és szervezni.

Ha visszagondolsz a Minimalheadz kezdeti stádiumára, akkor mi jut eszedbe elsőként? A hőskor, a kezdeti botladozások vagy más is? Más volt a lelked, mások voltak az ambícióid, mint manapság?

Elpusztíthatatlanság. Semmi nem érdekelt, csak hogy zenélhessünk. Állandóan „cígöltünk”. Alap volt a két százas lemezkoffer, a 2 Technics és a Vestax keverő. Mentünk éjjel-nappal. Annyira kivoltunk a szar technikán, hogy végül vettünk egy hangcuccot is, amit Kaltlaci dj barátunk faterja hitelezett meg és a heti klubunk bevételéből törlesztettünk. Persze, ha már voltak 2-300 kilós tornyaink, akkor már azokat is vinni kellett. Beruháztunk egy undorító, lepattant, bolhás kombi Wartburgba, amivel csak hatvannal lehetett menni megpakolva a pályán, mert megemelte a súly az elejét. Így már egy komplett diszkót vittünk mindenhova. Talán az ambíció nem volt akkor sem más, mint hogy törekedtünk a legjobbra és ezt másképp nem tudtuk elérni, mint hogy megteremtsük azt.

Megnyilvánulásaidból azt érzem, hogy a Technokunst-fogalom a techno imádatán kívül azért született, mert meg akarta változtatni azt az akkor kicsit „proli”-nak tartott közeget, amit a kívülállók furamód a techno-szcénához kötöttek? Mi zavart leginkább a kor partykulturájában?

Nem egy közeget akartunk megváltoztatni, inkább egy újat teremteni. Ami kicsit előbújik a láthatatlanságból, és megmutatja magát. Megmutatja, hogy itt a zenészeken kívül képző- és vizuálművészek, szövegírók hoznak létre egy esztétikus egységet, ami helyet követel magának a művészeti palettán. Ez párosult a techno-generáció egy olyan új vonalával, ahol az alkotók hozták magukkal a stílus iránti alázatot és a rendkívüli nyitottságot.

Vannak, akik szerint kicsit elitista attitűdöt képviseltetek, mit gondolsz erről?

Nehéz erre úgy válaszolni, hogy az ne tűnjön elitistának. Mi erre tettünk fel mindent. Ezért dolgozunk nap mint nap. És igen, maximalista szemléletet követünk. Vagy csak próbáljuk megmutatni, hogy minek kellene lennie a minimumnak és a természetesnek. Arra törekszünk, hogy szcénánk jobbá váljon: nem törődhetünk bele a középszerűségbe.

A techno-esztéta-körökben gyakran elhangzó zanza, hogy valamikor a techno fekete és politikus volt, mára meg “kifehéredett” és alapvetően sima rekreációs tevékenységgé alakult.

Ez egy örök és kifogyhatatlan vitatéma. A politika és a véleménynyilvánítás ugyanúgy megvan napjainkban is, mint korábban, csak most más miatt állnak ki a művészek. A fekete politikus techno, mely felemelte a hangját a rasszizmus és a multivállalatok kizsákmányolása ellen, helyi szinten teljesen láthatatlan volt és csak Európában és Japánban dekódolták az üzeneteiket, ami valljuk be nem sok vizet zavart. Ennek ellenére nagyon fontos volt a szerepük, de ha megnézed napjainkban mennyi minden mellett adnak hangot a zenészek – gondolj csak a BLM, Metoo, LMBTQ, feminista, zöld mozgalmakra és megannyi helyi politikai kritikára – nem mondhatod, hogy apolitikus lenne az e zenei színtér.

Nem apolitikus, de a forradalmi lendület mintha elmúlt volna a technoból. 

A techno mindig is kéz a kézben járt a technológia fejlődésével. Épp ezért volt abban az időszakban a legnagyobb “revolution”, amikor az emberiség megélte a nagy technológiai boom-ot. A legközelebbi forradalmi áttörést akkor fogja átélni a stlus, amikor alapjaiban változtatja meg az emberek zenehallgatási, szórakozási formáit egy-egy platform, vagy szórakozóhely. Ilyen erősen utópisztikus változásként tudnám elképzelni például, hogy egy szórakozóhelyen a bejáratnál már leszkennelik a vendégeket vagy a telefonjaik adatai alapján már egy olyan kimutatást kapunk a közönségről, ami alapján szinte teljesen személyre szabott műsort tud összeállítani egy-egy zenész.

Pillanatnyilag ez az, ami még ebben a műfajban csak az emberi képzelőerőn és olykor a szerencsén is múlik, hogy megvalósul-e, de ezt a jövőben biztosan tökéletesíteni fogják, hisz a zenénél nincs jobb legális stimuláns. Míg a 90-es években elég volt éjjel kettőkor megnézni egy Chris Cunningham-klippet Aphex Twin zenéjével, hogy audiovizuális orgazmusunk legyen, addig a mai világban már sokkal több kell ugyanehhez az érzéshez és jogosak azok a hangok, hogy ez nem valósul meg. Pont e miatt nem érezni forradalmat, majd csak akkor, ha már újra megtalálja a technológia a személyes pszichéhez vezető utat, vagy hátra lépünk kettőt és megtanulunk örülni és értékelni. Ezt a forgatókönyvet nehezebben tudom elképzelni.

Az újmodern környezetben nagy kihívás, hogy miképp szelektálj és találd meg a sokmillió új tartalomból a legjobbakat. Régen, az analóg korszakban elindultunk egy-egy lemezért Bécsbe és boldogok voltunk. Most úgy tűnik, mintha letargiát okozna egyeseknek a kínálat bősége. Másképpen: nehezen tudnak mit kezdeni a nyakukba zúdoló, kultúraként eladott fekáliától. Mi a jó szelekció módja? Vagy ez a képesség voltaképpen adomány?

A szelektálás képessége nem adomány. Az tanulható és fejleszthető. Adománynak inkább a nyitottságot és a folyamatos művelődést tartom. Ez csak úgy érhető el, ha kutatsz az újdonságok, vagy akár a vintage zenék iránt, tágítod az ízlésed határait és nem ragadsz le életed végéig 3-4 előadó 2 kedvenc lemezénél. Tulajdonképpen engem ez az inger indított el a pályámon, mert elegem volt abból 10-11 évesen, hogy megint egy újabb évet kell várnom a kedvenc zenekarom albumára.

A lemezboltodban inkább a népművelő tör elő belőled, vagy azt a benned rejtőző  “üzletember” attitűdje működteti inkább?

Az üzletember attítűdöm már rég elhagyta volna a lemezeket. Manapság a lemezboltok inkább olyan műhelyek, akik önálló entitással rendelkeznek és kiszelektálják a szűk vásárlórétegüknek a számukra kedves zenéket. Én is ilyen vagyok és aki ellátogat hozzám, azzal nagyon szívesen elbeszélgetek, de szerencsére annyira speciális kínálattal bírok, hogy aki betéved, az már kellő előképzettséggel bír és nevelni nem kell, maximum néha átjárót mutatni egy-egy stílus között.

Azt mondtad valahol, hogy nem vagy jó évforduló-megülésben, de az Aktrecords azért csak a 20 éve felé tart, a Technokunst is lassan 15 éves, az Alkotótábor pedig idén 21 éves. Minden nosztalgiát lehántva a kérdésről, mit gondolsz ennek apropóján tapasztalatról, változásról, megújulásról, skatulyákról? Mennyiben sikerült szemeket-csakrákat felnyitni ez idő alatt? Ez folyamatos sikerélmény neked vagy sokszor egy kreatív mókuskerék, amiből nem lehet kiszállni? Vagy igazából “csak” az életed?

Mások szemében mindenkinek megvan a maga skatulyája. Ez ilyen, az olyan. Valószínűleg erre azért van az emberek többségének szüksége, hogy el tudja helyezni az illetőt egy általa felállított rendszerben és könnyen elő tudja húzni, ha épp erre van szüksége. Nincs ezzel baj. Nekem kevés skatulyám van, és azok is főleg csak viccből. Szerintem ameddig több a jóakaród, mint a rosszakaród, addig érdemes csinálni, mert értéket teremtesz és fontos a tevékenységed mások számára. Eddig még én ezt érzem és jó érzéssel kezdem el a napot ennek tudatában. Majd, ha nem így lesz, akkor új dolgot kell kitalálnom. Soha nem késő váltani.

Milyen napsütésben DJ-zni? Hiszen valahol erről szólt eddig a Lick The Click-sorozatotok, amit régi cimborákkal csinálsz, Crimsonnal és Chrommal, erről szólnak az Alkotótábor reggelei és délutánjai a természetben. Más tapasztalatra tesz szert a zenélés mikéntjéről az ember, mint egy sötét hajógyomorban vagy anno Lärmben, ahol a melletted állót sem ismerted fel?

Sokkal kötetlenebb és emberközelibb. A közönség részéről is mások az elvárások a nappali bulikban, mint az éjszakaiaknak és emiatt szinte sosincs befeszülés. Persze elő-előfordul néha napján, de sokkal kisebb számban, mint éjjel, ahol az emberek a láthatatlanság mögé burkolózva jobban elengedik magukat. Úgy tudnám leginkább érzékeltetni, mint amikor a szociális életed a világhálón éled, kommentelsz, lájkolsz, haragos vagy és kritikát fogalmazol meg, majd amint személyesen is találkozol azzal, akivel esetleg a neten más a véleményetek, már mosolyogva fogadod. Na mi pont ezeket a mosolygos oldalakat kapjuk meg hétről-hétre. Jó érzés és megérte és megéri erre szánni az idődet sok nyáron át.

Ha már napsütés, szabadságfok és természet: annak idején sokan azt éreztük, hogy az Alkotótábor mintha a Balaton Sound jellegű tánczenei rendezvényekkel megy szembe mindenben, azonos időpontban, csak éppen homlokegyenest más gesztusokkal. Hiszen nemcsak táncoltattok, hanem sokat beszélgettek is ott. Mélyére kell ásni a tánczenének? Vagy: egyáltalán mélyére lehet-e ásni a megfejtésnek, amikor a leginkább nonverbális eszköztáráról ismert elektronikus tánczenéről van szó?

Nem szeretem a szembeállításokat és ha olyan kontextusban vagyunk megemlítve, aminek a másik oldalán ott áll a rossz és mi vagyunk a jók. Mindenkinek más tetszik és ezt el kell fogadni. Mi egy mikro-közösség vagyunk, összehasonlíthatatlanul más üzenetekkel, mint mondjuk a BS. Egy lapon sem lehet említeni minket és emiatt sem vagyunk tagjai például a Fesztiválszövetségnek sem. Nem is vagyunk a szó szoros értelemben véve “fesztivál”. Mi egy közösség vagyunk, akiknek természetes közege a beszélgetés. Eddig is azért jártak az emberek a táborba, hogy találkozzanak egymással és egy hétvégén kicsit szakmázgassanak, miközben lazulhatnak is. Mi ezt csak megpróbáljuk pár éve egyre szervezettebb mederbe terelni és olyan témákat felkarolni, ami nagyobb érdeklődésre tarthat számot annál, hogy privát meg tudjuk beszélni. Mindenképp fontosnak tartjuk megőrizni ezt a fórumot és nem csupán a zenéről társalogni, hanem érinteni a környezetvédelem és különböző társadalmi kérdéseket is.


Nem világmegváltás lebegett a szemünk előtt, csupán egy alternatíva létrehozása, ami ha követőkre talál, akkor már sikert ér el. Egyfajta „magasművészeti” gondolatmódot. Úgy gondolom, hogy ez a része teljesült és egy nagyon jó társaság alakul ki körülöttünk, akik értik mit is csinálunk és talán a klubok is jobban állnak hozzá már az effajta rendezvényekhez. Sikerként éljük meg, hogy a velünk dolgozó vizuális művészek, mint a Kiégő Izzók, Bordos Zsolt, Meet Lab és Organicon egyre ismertebbek lettek közben nemzetközileg, hogy egyre több fontos kulturális térben jelennek meg elektronikus zenei művészek, mint például a Müpa, s például hogy elektronikus zene- és médiaművész szak indult a pécsi egyetemen. Természetesen ezek nem nekünk köszönhetőek, de felvázolják az irányt, hogy igenis elindult valami.

Korábban többször is szóba került az úgynevezett „elitista gesztus”, úgyhogy búcsúzóul éppen azt kérdezném, hogy miféle „guilty pleasure”-jeid vannak a “popkukultúrából”? Zenei, filmes, közösségi médiás, bármilyen hatásra-élményre kíváncsi vagyok.

Imádom a mozit és nagyon sajnálom, hogy az elmúlt évben alig volt lehetőség beülni egy jó filmre. Főleg a skandinávokat szeretem, de igazából bármi jöhet a popcorn filmeken kívül, aminek van tartalma. Könyvekben mindig is nagyon szerettem az Asimov-féle irodalmat és ezért is örülök, hogy olyan újvonalas űroperák akadnak a kezembe mostanában, mint Adrian Tchaikovsky. Bárhol járok a világban az első dolgom felkeresni a kortárs kiállítótermeket. Szeretem a dadistákat és mindig keresem az érdekes installációkat, legyen az fény, videó, vagy koncept. Nagyon inspirálóak tudnak lenni. Mindenképp ajánlom, hogy kövessétek a Deep Web-et, mert lélegzetelállító dolgokra képesek. A gasztró világban O’shee Daninak mindig vannak jó tippjei és ha néha napján koccintani kell valamivel, akkor törekszem arra, hogy biodinamikus gazdálkodásból származzon. Mindezek mellett ha tehetem inkább kimegyek az erdőbe a T.Ü.D.Ő.-s barátaimmal.