Véget ért az év legjobban várt pár napja, és újra a hétköznapokat tapossuk, én pedig a hagyományt ápolva megírtam sorrendben a harmadik krónikát.

Fesztiválos szóhasználatunkkal fogalmazva: a társaság nagy része nem volt már elsődaadozó, mégis, vagy talán épp ezért, hetekkel korábban elárasztott minket az izgalom és készültünk, terveztünk, listát írtunk, beszereztünk, pakoltunk, hogy idén egy nappal megtoldva élvezzük maximális felkészültségben és lelazultságban azt a varázst, amit csak ez a rendezvény tud nyújtani nekünk.

A camp társaság idén alaposan átformálódott, voltak lemorzsolódók és újonnan érkezők is, de viszonylag stabil maggal futottunk neki a fesztiválnak.

A korai indulás a munkahelyi kötelezettségeim miatt idén meghiúsult, és csak dél körül tudtunk startolni, míg az előörs volt hivatott a szokásos, bevált táborhelyünket biztosítani a szúnyog installáció közvetlen szomszédságában. Mondanom sem kell, ez nem jött össze, így a dombon kicsit feljebb elhelyezkedő ligetes részen ütöttünk tábort, ami elfogadható volt, de a talajviszonyok igen egyenetlenek voltak.

Számomra szerves része a Daad élménynek az az eszméletlen sok gyaloglás (most kb. 60 km 5 nap alatt), amit ilyenkor lenyomunk a fesztivál ideje alatt (hozzáteszem, én extrán sokat megyek a legtávolabbi helyszín, a Daad stage miatt, mert az én kedves művészeim jellemzően ott lépnek fel), de volt aki ezt fájlalta, és végülis lehetne ezen spórolni. Mindenképpen megpróbálunk egy másik lokációt foglalni jövőre.

Sima bejutásunk volt, sorbanállni nem kellett egyáltalán, sőt, szinte várakozó sem volt akkor, amikor mi becsekkoltunk, ennek megfelelően kb. 5 perc alatt végeztünk. Karszalag fel, programfüzet, cigicsikkes fiola felkap, és már vehettük is az irányt a tábor felé.

A sátorállítás és berendezkedés mondhatni már rutinszerűen ment, pikk-pakk felállt a táborunk mindenféle jóval, árnyékolással, pihenőhelyekkel, „konyhával”. Indítottunk egy jó kis kolbászos grillpartyval, és a (még) hideg italokkal kísérve, zene mellett lazulva vártuk a 0. nap estéjét Michael Mayer-rel és Rhadoo-val a Cooking Groove helyszínén. A közösségi főzőteret kibővítették, új dekort kapott és egészen hangulatos helyszínné fejlődött, ami már nem csak a főzést és étkezést szolgálja. Fém vázakon a szingapúri Gardens by the Bay szuperfáihoz hasonló installációk uralják a teret, horgolt, színes „lombbal”.


Kivilágítva csodaszép látványt nyújtottak. A zene már kevésbé fogott meg engem, bár nem is úgy álltam hozzá előtte sem, hogy ez nagy esemény lesz számomra, így az aznapi hajnal 4:00-es ébredésem hatására viszonylag hamar a távozás mezejére léptem és lepihentem. Az alvás persze nem volt sem pihentető, sem folyamatos, és délelőtt 9:00-kor már egyébként is fenn voltam a melegedő sátorban, de azért csak kellett gondolni az előttem álló napok extrém igénybevételére is. Reggel a többiek is arról számoltak be, hogy mind Mayer, mind Rhadoo felejthetőt produkáltak, így egyáltalán nem maradt hiányérzetem.

Az 1. nap lazulással telt, pihentünk, mert persze elért bennünket a 35 °C fok feletti hőség is, szóval többszöri hidegvizes (más ugye nincs is) tusolás és védőitalok mellett bekkeltük ki a napot, vártuk a később befutókat és készültünk az estére. Mate Tollner és David Tollner szettje idén nem maradhatott el, kicsit beugrottunk hogy ízelítőt kapjunk, kifejezetten Dávid lepett meg a dinamikus ütemeivel. A nap végül úgy elment, hogy a nyitóceremóniát nem is néztük meg, csak a karaván indulására értünk a Dome elé, amit aztán felkísértünk a Daad stage-hez, ahol KiNK rúgta ránk az este virtuális ajtaját, méghozzá nem akárhogy, nagyon erőteljesen pulzálva, electro-techno-house, és kicsit talán break vonalon tökéletesen egyensúlyozva. Láthatóan nagyon élvezte a szettjét, produkálta magát és lelkesítette a közönséget. A tömeg itt látványosan nagyobb volt, mint az előző években, szépen megtelt a techno bázisa. A színpadkép és a dekor nem adott merőben újat nekem. A két évvel ezelőtti neonszerű látvány került a színpadon beépítésre, csak most több volt belőle és legyezőt formált a pult mögött és előtt is. A tánctéren elszórt régi, kiszáradt fák most fényeket, lámpákat hostoltak. Új volt a völgy két oldalán (talán 4-4 db) őrzőkként felállított szoborsor, amik üreges, különböző formájú lyukakkal szabdalt testükből változó színű fényeket engedtek szabadjára, és ami főleg sötétedés után vált látványos kiegészítőjévé a Daad stage-nek.

KiNK után kicsit belefüleltünk Budai szettjébe és szokásosan a kocsma felé vettük az irányt, hogy hűsöljünk kicsit, mielőtt visszatértünk ide Dj Rolando-ra. Rolando régi restancia, történt ugyanis, hogy jó sok évvel ezelőtt Isu már szerette volna őt elhozni, de ez sajnos meghiúsult és azóta sem teljesedett be, így én személy szerint izgatott voltam az este fénypontja okán.
Techno téren én voltam az iránytű a csapatban, hallgattak rám a srácok (ja igen, egyetlen nőként voltam jelen a táborban), és nem is csalódott, aki velem tartott Rolando-ra. Itt aztán tényleg összeverődött a szokásos kibővített pártízfős partytársaságunk, mindenki üdvözölt mindenkit, pacsik, mosolygások, italmeghívások, ölelések ésatöbbi. Elindult a hamisítatlan analóg hangokba és detroiti / chicagoi hangzásba, szintibe és 808-ba áztatott esténk.

Amikor pedig felcsendült az The Aztec Mystic Knights of the Jaguar c. szerzeménye, vagy a Thomaz vs. Filterheadz Sunshine-ja, már mindenki extázisban ugrált. Na jó, nem mindenki, de: those who know.

Itt idéztem fel egy másik ikonikus pillanatot az életemből, ami az egyik réges-régi kenesei Alkotótáborhoz köt, amikor is Klayman b2b-ezett Axel Foley-val, és hogy már ki tett fel mit arra nem emlékszem, de egyikük a Knights of the Jaguar-t, mire a másikuk Surgeon La Real-jával válaszolt. Sosem feledhető percek voltak.

Rolando után némi unszolásra visszagyalogoltam én is a Dome-hoz, hogy belehallgassak Craig Richards tech-house szettjébe és szemügyre vegyem az új Dome látványt sötétben, ami jelentősen megváltozott a korábbiakhoz képest.

Az máshol is tettenérhető volt, hisz az egész helyszín dekorja egységes koncepción alapul, hogy az eddigi természetközeli, indás, növényekre emlékeztető, kanyargó, íves minták szigorodtak, és futurisztikus formákra váltottak. Minden sokkal szögletesebb, absztraktabb, hidegebb és jövőbemutatóbb volt az eddig megszokottnál. A kezdeti idegenkedésem a végére egyébként barátkozássá szelídült, és Donato Dozzy szettje alatt pedig már egyenesen imádtam, de ne ugorjunk ennyire előre!

Szóval a Dome látványa átalakult. A dj pult kissé talán közelebb jött a közönséghez, lejjebb került, és világos színeivel, szögletes formáival, áramkörszerű fényjátékával és a beépített ledpanelekkel kicsit USCSS Nostromo hatást keltetett, de mindenképpen űrbéli közeget teremtett. Ami nagyon tetszett, hogy mind a pultra, mind pedig a felette ívelő kupolára vetített látvány színben, ütemben, és témákban is rettentő változatos volt, mindig az adott előadóra, szettre volt szabva. Szívesen belelátnék jobban abba, hogy ezeknek a megtervezése hogyan zajlik, milyen inputot ad a művész, miben van szabad keze, kivel dolgozhat, vannak-e elvárások, stb. Az volt az érzetem egyébként, hogy sokkal változatosabb volt, mint a korábbiak. Az egyetlen kilógó lóláb az volt számomra, hogy nem lehetett ezt a látványt teljes mértékben leválasztani az épületről, és ez a kettő viszont nem illett össze. A Dome egy félig nyitott fa építmény a természetben, organikus, természetes anyagokkal, teljesen más hangulatú, mint az új színpadkép. Kíváncsi vagyok rá, hogy mit fog mutatni Ozorán és hogy jövőre vajon merre fejlődik majd tovább.

Szóval Craig Richards. Nem igazán voltam képben vele kapcsolatban. Hallgattam jó 45 percen át, de nekem túlságosan gyorsan váltott a stílusok között, volt 1-2-3 jó track, aztán jelentős visszaesés, a zsánert sem igazán tudtam behatárolni, de főleg tech-house és törtek vonalán mozgott. Egyre inkább piszkálta a csőröm, hogy régi nagy kedvencem, Chris Liebing zenélt már a Daad stage-en. Jópár éve nem követem már a munkásságát, mert számomra elértéktelenedett, felhígult, de az utóbbi időben több helyen olvastam, hogy összeszedte magát és egész jó dolgokat produkált. Felkerekedtem végül, hogy magam bizonyosodjak meg erről és nem bántam meg. Tényleg egészen értékelhető részt kaptam el belőle, és a többiek az egész fellépéséről elismerően nyilatkoztak. Nem bántam meg hogy visszabandukoltam. Az utána következő Fatima Hajji aztán az első hangokkal lerombolta a hatást, olyan eszetlen püfölésbe kezdett 150 bpm felett, ezt agyroncsoló hangokkal kiegészítve, hogy fejvesztve menekültünk. Nem is értem hogy került be a lineup-ba, és talán ő volt az egyetlen, akit nagyon nem tudtam értelmezni. Visszatérve a Dome-hoz Francesco Del Garda zenélt éppen, és valaki mellettem megjegyezte, hogy na lám, jönnek a jó zenére a népek, mire jeleztem neki, hogy nem egészen, csak elüldözték őket a Daad stage-ről. Nézőpont kérdése.

FDG engem nem annyira érdekelt, kocsmáztam, beszélgettem, régen és kevésbé régen látott ismerősökkel futottam össze, belehallgattam Po:ti & Nermo szettjébe, és elment az idő. Egyszercsak azt vettem észre, hogy viszonylag erősen süt a nap és ekkor a tábor felé vettem az irányt.

Túlzás lenne azt állítani, hogy lehetett pihenni a hőségben, de kicsit megnyugodtunk az éjszakát követően, délután már volt aki enni is akart az ivás mellett, így újra grilleztünk és chilleztünk.

Az első igazi éjszakázós napunk sokat kivett belőlünk, így késői indulást terveztünk 22-én, először egy kis varázszene volt a terv a Sárkányfészekben Дeva / Deva-val és zenekarával. Odaérve hatalmas tömeg fogadott minket, sokan voltak kíváncsiak Takács Dorina koncertjére, aki a varázslatos magyar népdalokból és mondákból, néhol mantrákból táplálkozik és helyezi lassan hömpölygő bársonyos, mély és megnyugtató basszus alapokra ezeket a sokak által ismert szövegeket. Andalgásra tökéletesen alkalmas, és nem is tettünk másként, lassan ringatózva nyakig merültünk a jóleső meditációba és csak élveztük, hogy egyetlen végtelen ölelésben sodort minket ez a lágy és simogató folyam. Biztos hogy be fogunk még iktatni Дeva konceretet, ha lesz rá lehetőségünk.

Az álomvilágból lassacskán visszatérve és a Dome felé orientálódva OR:LA volt a menü következő tétele éjfélkor, de elkaptuk még Jane Fitz végét is. Ez utóbbi hölgy számomra semmi extrát nem hozott, de elég erőteljes technokat pakolt. Két hozzám közel álló ismerős is ajánlotta viszont OR:LA-t, így került be a táncrendbe, és nagyon nem bántunk meg! Annyira különleges, vidám, pattogós és eklektikus, leginkább electro-ba sorolható szettet tolt a kishölgy, tele meglepő trackekkel, itt egy Britney Spears átirattal, amott pedig egy géppuskázásba hajló csattogással, breakekkel, némi aciddel, hogy igazi üdítő meglepetés volt. Stílusában egyértelműen a tavaly sajnos kihagyott, de azóta nyomonkövetett Avalon Emerson-ra emlékeztet erősen, aki amerikai származása és fiatal kora ellenére olyan mérhetetelenül sokszínű, kreatív, eklektikus és széles zenei palettán mozog, hogy minden kikerülő új szettje ünnep számomra és elejétől végéig élvezettel hallgatom. Végigtáncoltuk tehát OR:LA fellépését és maximálisan feldobva hagytuk el a helyszínt. Annyira végigtáncoltuk, hogy egyetlen videót sem lőttem a szett alatt, ezt csak most realizáltam.

Ezután elindultunk, hogy kicsit visszatasszíttassuk magunkat a mélybe Ben Klock-kal. A Berghain rezidens nem is okozott csalódást, a dombról lefelé sétálva tetőtől talpig éreztük a zenéjét, ahogy átjárta a sejtjeinket. Hidegen és érzéketlenül hozta a berlini techno atmoszféráját, ahogy arra számítani lehetett. Nem pontosan értetettem miért volt ő újra porondon miután Marcel Dettmannal is elfoglalta ugyanezt a stage-et már tavaly, de végülis nem esett rosszul. Kicsit hezitáltam hogy visszanézzek-e a Dome-ba Roza Terenzi-re, de hamar eldöntöttem, hogy maradok a Ben-t követő Rødhåd-ra, mert nagyon vágytam a vérrel átitatott hentelésre, mégiscsak ez az én valódi közegem, és nem is kellett erre sokat várni. Annyira bedurvult a hangzás, hogy elég sokan hagyták el a táncteret látványosan, és indultak meg vissza a völgy szívébe, de én egyáltalán nem bántam, mert a társaságom megvolt hozzá, de akkor is ünnepelt volna a szívem, ha egyedül kell végighallgatnom. Végül aztán mégsem maradtam végig, mert közben kivilágosodott és valahogy ez a fényesség nem passzolt hozzá nekem, és el is fáradtam. Ő volt sorban a második előadó, és nem az utolsó, akiről egyáltalán nem készítettem videót, dehát ilyen az, amikor elsodor a színtiszta élvezet.

Újabb hőségben punnyadós pihenőnapot készültünk tartani a campen, itt már azért éreztük hogy kvázi 3. napja toltuk a fesztivált. Muszáj volt némi alvást és étkezést beiktatni, ha talpon akartunk maradni a 4. nap nagyon várt fénypontjára, azaz Donato Dozzy szettjére. A reggelt egy hirtelen esemény frissítette fel, még tusolás előtt lecsapott ránk egy szélviharral kísért felhőszakadás, ami bár rövid volt, de intenzív. Ki-ki a sátrában vészelte ezt át sértetlenül, míg a Daad stage jóformán kiürült, a hírek szerint kb. 100 fő elszánt partyarc tolta rendületlenül CVRDWELL szettjére a csattogó villámok, szakadó eső és hajlongó fák közepette. Biztosan félelmetes élmény lehetett.

Kora este érkezett a hír, hogy Donato szettje 2 órát késik logisztikai okokból, így a lineup kissé átvariálásra került. Az éjszakát 21:00 után valamivel kezdtük meg a Dome-ban Wata Igarashi szettjére, akit bár névről ismertem, a munkásságát közel sem, így belehallgattunk és újabb kellemes meglepibe sikerült így belefutnunk, dinamikus, a Dome-ban igazán nem jellemző kemény techno ütemekkel. Kicsit jobban utána fogok járni a fiatalembernek, mert úgy érzem érdemes, felkerültek egészen különleges zenék itt is.

Kicsit maradtunk Kavarogás aka Mankind szettjének elejére. Igazából sajnálom hogy nem hallom őt többet, mert tehetségesnek tartom, de nem fér már bele az időmbe még egy klub rendszeres látogatása, így is örülök hogy ennyi elektronikus zenét és partyzást tudok még napirenden tartani mint amennyit sikerül az életembe beszorítani.

Pár tracket követően engedett a társaság a kérésemnek, miszerint látogassuk meg Donato előtt a Daad stage-en Tommy Four Seven-t, mert ezidáig talán háromszor vagy négyszer sikerült őt hallanom fellépni, de mindannyiszor hibátlan volt. Nem csak technikailag, de a szelekcióját tekintve is kiemelkedő. Amiért őt különösen a szívembe zártam az nem csak a hozzám igen közel álló stílusa, hanem hogy rendszeresen játszik régi, huszonéves közeli trackeket. Most sem csalódtam benne. A csapatból volt akinek ez már sok volt, de ő nem hallotta Rødhåd-ot.

Az órát szigorúan figyeltem, és ügyeltem rá, hogy visszaérjünk Dádpuszta szívébe a Dome-ba, mikor is Donato Dozzy kezdett. Mindig nagyformátumú művészként tekintettem az olasz úriemberre, akit alapvetően két honfitárs technofenomén, mára mondhatni kedves ismerőseim, Gábor Borsos Kontrast és Kellner Balázs Zefyr keze által ismertem meg sok évvel ezelőtt még talán a Showbarlangos Külvárosi Techno partysorozat alkalmain. Vártam hogy mikor tudom majd őt meghallgatni, de ezidáig itthon senkinek sem sikerült elhoznia. Abszolút bebizonyította, hogy ő volt ennek az eseménynek a headlinere, ha lehet egy 5 napos fesztivál esetében ilyesmiről beszélni. Aki ezt nem így gondolja, az egyszerűen nem érti és értékeli a művészetét.

Utoljára néhány hónapja vásároltam lemezt, ami egy Reeko és Donato Dozzy közös kiadvány volt, rajta Last Life remixekkel. Nem csak azért vettem meg, mert Reeko a techno polcom legfelső szintje, kedvenc dj-m és producerem, Dozzy pedig szintén vitathatatlanul ez a szint, hanem mert egy gyönyörű kiadvány önmagában, a lemez lávaszerűen izzó vörös-fekete színekben játszik, egy csoda darab.

Ez pedig itt a beszámoló megírásának legnehezebb része, összefoglalni és megpróbálni visszaadni azt, amit Donato Dozzy adott nekem az öt nap három legcsodálatosabb órájában. Masszívan szubjektív megélés következik.

A Dome-hoz érve mélyről jövő morajlás hallatszott – hát hiába, ez még mindig az ország egyik legkitűnőbb hangrendszere. Közelebb érve a gyomrom is remegett a várt élménytől. Belépve azonnal alámerültem a kupola látványában. Zöld és piros geometrikus formák futottak a távolba, majd kanyarodtak újra vissza a vászon elejébe, vég nélküli örvénylésben. A pult mögötti led installáció óriási membránként rezgett ütemesen és továbbította minden hang energiáját, miközben fénylő arany folyamok töltötték ki a réseket.

Érdekes módon nem volt óriási tömeg, épp csak komfortos, de nem volt kedvem bemenni a sűrűjébe, a melegbe, lerogytam egy hozzám közel eső függőágyba, kényelmesen elhelyezkedtem, és a bejáratnál kavargó hűvös szellőben ringatózva elmerültem a fények és hangok éteri játékában az első egy órában. Csak vitt, húzott magával a sodró hangfolyam a hullámai hátán, semmi emberit nem észleltem magam körül, élveztem a hatásokat és hogy zavartalanul süppedhettem el ebben a simogató közegben. Biztonságban éreztem magam és sehol máshol és mással nem lettem volna szívesebben, mint ott és akkor, abban a társaságban.

Szikrázó szilánkok hullottak alá a mennyezetről egyfolytában, de senki nem sérült meg. A kristálycserepek villogtak, ezerszeresen vertek vissza minden fényt és színt, csilingelve és visszhangozva hullottak a padlóra a kisebb-nagyobb darabok és ez a hangjáték kísérte végig a szettet. Kicsit később a távolból egy azonosítatlan madár hangja hallatszott a fényörvényen áthatolva, majd elsüvített a fejünk felett, szárnyainak tollaival arcunkat érintve, és az óceán hullámainak megnyugtató, örökösen visszatérő ciklusa simogatott lágyan oldalba minket, majd trópusi fuvallat söpörte félre az esőerdő szélén, a párafüggöny oltalma alatt keletkezett képeket.

Szabályos időközönként ostor csattant, hangrobbanást kiváltva és akadálytalanul szállt tova a levegőben a robaj. Senki nem félt, nem ijedt meg egy pillanatra sem a robbanástól. Bugyborékoló, arany, vörös és mélyfekete árnyalatokban játszó láva hömpölyögve forrt lassan egy kürtőben, zöldeskék buborékokat eregetve a fűszeres illatokkal telt, forró, párás, júniusi levegőbe. A tánctér mennyezetéről ezüstös vízesés hullott alá. Dobok hallatszottak, halk női kántálás simult meg a háttérben. Lila és neonzöld kockák hullottak darabokra, majd álltak össze újra egésszé, csak hogy újra atomjaikra eshessenek. Vízcseppek játszottak hangjátékot a környező tárgyakra pottyanva. Egy bánya hangjait hallottuk, fém a fémhez ért és csikorogva csúszott el egymáson, kőtömb robbant szét, utasítások hangzottak fel egy számunkra érthetetlen nyelven, folyt a munka ütemesen, mintha mindig így lett volna és mindig így lenne ezután is.

Egy olyan ősközegben léteztünk 3 órán át mindannyian a Dome ölelésében, ahol mindenki aki belül volt, a legtermészetesebb módon létezett, lélegzett, táncolt, értett és érzett.

Végig volt aki vigyázott rám, és mikor úgy döntöttem hogy a függőágyon kívül is megcsodálom a környezetem, a kezét felém nyújtotta, és egyetlen mozdulattal más perspektívába helyezte az eseményeket. Táncolni kezdtem az ütemekre, áradt a zene és a hangok minden porcikámból, lüktetett az ütem bennem. Felszabadítóan hatott. Lassan összejött a csapat egy oszlopfő alatt, mindenki elégedetten nyugtázta, hogy érdemes volt 3 órát áldoznunk az életünkből erre az élményre.

Kevés ismerőst láttam körülnézve, de közülük több maga is zenél dj-ként. Kell ennél többet mondanom? Donato Dozzy munkája őket is lenyűgözte, tudták hogy ikonikus események történtek ott akkor a Dome táncterén.

Nekem a Daad Gathering 2024 itt végetért, ha senki nem zenélt volna már, akkor is befejezett, kerek egésznek éreztem volna.

A 4. nap délutánján várt még ránk a táborbontás, majd Dixon záró szettje. Vettünk egy-egy fish & chips-et Nemo-nál, majd kifeküdtünk a Dome elé és gyülekező, szürke viharfelhők és az aranyóra fényei által megvilágított fák látványa mellett és lágy dallamok kíséretében pihentünk és próbáltuk megkezdeni az élmények feldolgozását.

Többen a társaságból azért mondták le az idei Daad-ot, mert szerintük techno hangsúlyos lett, és ők nem ennek a műfajnak a rajongói. Igen, utólag számomra is jobban érződött ez, mint a lineupra tekintve. Nekem viszont ujjongott a lelkem, mert ebben az öt napban tényleg sikerült megmutatni, hogy mennyi árnyalattal, mélységgel és magassággal rendelkezik a techno, és mennyi mindent jelenthet ez: fények és hangok szikrázását, a kékek és lilák tobzódását, a neon narancs sugárzását, a bolygókonstellációk egyedi csodáját, a hold ezüstös csillogását, a hentesbárd lesújtását, a fröccsenő vért és a dögszagot. Nekem az életem, és ez sosem lesz másként.

A fesztivál szervezés szempontból még mindig fantasztikus, az infrastruktúra folyamatosan fejlődik és renoválásra kerül évről évre, a dizájn koncepció megújul és átgondolt, emellett a legtisztább hely ahol valaha jártam, rendszeresen rendben tartják a mellékhelyiségeket is. Vannak telefon és egyéb eszköz töltési pontok sűrűn, ivóvízvételi lehetőség is akad bőven. A biztonságiak nem tolakodóak, de ott vannak és rendet tartanak.

Az árak az ételek tekintetében kicsit talán túlzóak, de mi nem arra rendezkedtünk be, hogy bent vásároljunk, így ez nem volt zavaró. Az ital árak nagyon korrektek és bőséges a választék. Kis negatívumként éltük meg, hogy a 0. napon sehol nem lehetetett kártyával fizetni, ez kissé hihetetlen volt. A többi napon mindenhol rendben volt a kártyás fizetés.

Adós vagyok még a fesztivál trackjével, ami meg is van, de sajnos nem tudtam még levadászni. OR:LA játszotta le, és igyekszem megtudni hogy mi is az pontosan, de lehet hogy beletelik ez némi időbe. Frissítem majd a beszámolót, ígérem.

Álljon itt helyette addig egy másik, amit viszont Donato pörgetett és szintén megtetszett:

Jövőre pedig újra ugyanitt! 🙂