Idén tíz éves hazánk egyetlen italodiszkóra szakosodott kollektívája, a Super Italo. Ebből az alkalommal beszélt nekünk a műfaj jelenlegi nemzetközi és itthoni helyzetéről illetve jövőbeli kilátásairól, valamint saját pályájuk alakulásáról a csapat aktivitásait kézben tartó D.J. Perraggio.

– Öt éve készítettük veletek az első interjút. Hogyan értékelitek a Superitalo második öt évét? 

– Mindenekelőtt, köszönjük a Primate folyamatos támogatását, hogy a szívén viseli ennek az egyedülálló zenei világnak a sorsát. A 2019-es interjút visszaolvasva, akkor nagyon ment a szekér, tele voltunk lelkesedéssel és optimizmussal. Aztán beütött a Covid. Kár tagadni, hogy boomerek vagyunk, akiktől idegen az állandó és arcba tolt online jelenlét; nincs se Instánk, se TikTokunk, leragadtunk a Facebooknál. Nekem a 2000-es években megvolt a nagyon is szem előtti dj-korszakom, de alapvetően a háttérben jobban érzem magam, d’Endre pedig még inkább. Szóval, amikor jött a járvány, részben a személyiségünk, részben személyes okok miatt nem tettük át a bulikat az online térbe, nem kezdtünk el live-ozni a YouTube-on és hasonlók, és utólag már látszik, hogy ez megtörte azt az ívet, amit a bulikkal sikerült felépíteni. Ehhez jöttek pluszban a pandémia utóhatásai. Egyrészt elfogytak alólunk azok a kisebb helyek Budapesten, amik felvállalták az ilyen rétegügyeket; az otthonunknak számító Beat On The Brat bezárt, később a fix helyünknek gondolt Központ zenei profilt váltott, amibe már nem fértünk bele, és idén nyáron már a nyári rezidenciát jelentő Pontoonról is kiszorultunk. Mindeközben jött egy olyan fiatal réteg, amelyet már nem tudtunk megszólítani ezzel a zenével, mert az italo itt mostanra annyit veszített a trendiségéből, hogy már nem számít sem viccesnek, sem coolnak. Ennek egyértelmű jele, hogy Galactic Jackson is átállt a trance-re. De ez egy természetes folyamat, ami a zenei stílusok/korszakok reciklálódási körforgásának eredménye; az italónak ez már legalább a második reneszánsza volt, ami most épp lecseng, és más „retro zsánerek” kerültek újra elő; az EBM, a breakbeat hardcore, a trance. 

– A jelek szerint ti mégsem adtátok fel, és kitartotok az italo mellett.

– Az italodiszkó ugye eredetileg a 80-as évek közepén volt a csúcson, aztán az évtized végére elsöpörte a house és a techno, amelyek kialakulásában egyébként fontos szerepe volt. A klasszikus italo első látványos comebackje az ezredforduló időszakára tehető, az akkori skandináv cosmic disco és holland electro-disco hullám, illetve az electroclash-divat „együttes erővel” dobta be újra a köztudatba és emelte be az őt megillető helyére az elektronikus tánczenei kánonba. Aztán a 2010-es évektől lehetett érzékelni egy újabb italo-nekibuzdulást, amit már a YouTube és a közösségi média is felerősített; volt egy olyan időszak, amikor szinte kötelező volt italót játszani a nemzetközileg jegyzett trenddiktáló dj-knek. Szóval, ha ezt vesszük alapul, akkor 10 év múlva jöhet a következő erőteljesebb italo-hullám – bár azt mi már nem biztos, hogy kibekkeljük ☺

Az italodiszkónak az első számú közönsége itthon – ahogy a világon mindenhol – az a korosztály, amely annak idején, 30-40 éve megszerette ezt a zenét. Mi is gyerekként kattantunk rá, de amikor ez az egész elindult 2014-ben, a célunk kifejezetten az volt, hogy az új, fiatal generációt rákapassuk az italóra. Ez szerintünk sikerült, és ugyan most pont kimegyünk a divatból, ami a bulikat vagy a gen Z-kompatibilitást illeti, a műfaj népszerűsítését, az örökségének ápolását továbbra is küldetésnek tekintjük. Nyilván ezzel vállaljuk, hogy amolyan szent őrültekként vagyunk elkönyvelve; Crimson barátunk is így hivatkozik ránk, bár finomabban szokta megfogalmazni ☺ Szóval, az utóbbi időben ráerősítettünk a Facebook-posztokra, főleg az egy-egy előadóhoz vagy dalhoz kapcsolódó háttérsztorikkal, amiket igyekszünk infotainment módon tálalni; lehet, hogy ezek a bejegyzések a mostani olvasói szokásokhoz hosszúak, de azt látjuk, hogy vannak a követőink között, akik ezt díjazzák, és nekünk ez elég. Ugyanakkor a jelennel is foglalkozunk, bemutatjuk azokat az új zenéket, amik beleférnek a mi italo-definíciónkba, különös tekintettel a hazai törekvésekre, mert igenis vannak, ha csak elvétve is itthon ilyen jellegű – és abszolút nemzetközi színvonalú – produkciók. Számunkra az italo egy nagyon is élő, jelen idejű zenei terület, pont ezért nem igazán szeretjük, ha egy zene túlságosan direkten retro, és hát van, ami a mi gyomrunknak már túl nyálas és/vagy lakossági, mint a főleg Kelet-Európában és Dél-Amerikában népszerű new generation italo hangzás.

– A Mixcloudotokat végigpörgetve szembetűnő, hogy az italodiszkó mellett más zenei irányokba is kalandoztok. Milyen indíttatásból bővítettétek a zenei palettátokat?

– Ez megint csak egy természetes folyamat eredményeként alakult így, aztán viszont már tudatosan lett a fent említett infotainment hozzáállás része. A Mixcloudunkat eredendően a mixsorozatunkhoz hoztuk létre, amelyben volt egy utólag már kissé erőltetett szándék, hogy igazoljuk az italo relevanciáját. Az alapkoncepció az volt, hogy a felkért dj-k bemutassák, mit jelent számukra az italo, mint zenei kategória. Klassz mixek születtek, de valahogy mégsem azt kaptuk, amit ettől a sorozattól vártunk, ezért a kerek 10. résznél berekesztettük. Tehát a mixekkel nem a bulikat vagy a dj-énünket akartuk promózni, mivel nálunk a zene, az „ügy” fontosabb, mint a mi személyünk – részben ezért sincsenek például fotók vagy videók róluk és a bulikról, pedig nyilván elengedhetetlen lenne. Itt el kell mondanom, hogy egy ideje egyedül én viszem a dj-fellépéseket, és a mixeket szintén én csinálom, de azért ki szoktam kérni d’Endre véleményét vagy számlista javaslatait.

Úgy három éve kaptunk pár külső felkérést, hogy csináljunk mixet, ami jó lehetőség volt, hogy az italodiszkó egy-egy oldalát bemutassuk más célközönségeknek. Ezeket olyan élmény volt összerakni, hogy valami átkapcsolt bennem, és onnantól kezdtem el rendszeresen mixeket készíteni. Ezek mind tematikus mixek, a mai napig nincs olyan élőben felvett vagy otthon született szett, ami a bulikat reprezentálná – és szerintem nem is lesz ☺

A zenei fókusz kinyitásában a katalizátor a 444 Hangover-sorozatához készült „Italo Balearico” mix volt. Ahogy ott is elmondtam, az italodiszkóból kiindulva elkezdtem egyre komolyabban rácsúszni más régebbi olasz tánczenei irányzatokra, mint a 70-es évek hagyományos diszkója, a 80-as évek elejének szintis italo-boogie-ja és a 90-es évek első felének italo-house cuccai, illetve a nápolyi funk, ami kb. az olasz táncdal és az amerikai soul/r&b ötvözete. Az elmúlt két évben elkezdtem ezeket szisztematikusan feldolgozni mixek formájában, illetve az italodiszkó nagy korszakát is az 1982-es „year zerótól”, bár én 1984-nél meg fogok állni. Érdekes módon, a mixek hatására született meg a Pontoonon idén nyárig futó Disco d’Azzurro bulik koncepciója – vintage olasz tánczenék a 70-es 80-as 90-es évekből és ezek mai megfelelői -, fordított irányban pedig ezek a bulik befolyásolták a zenei elmélyülésemet. Jött egy komment az egyik pontoonos buli után, hogy „de hát ez nem is volt olasz”, gondolom, mivel az illető által hallott számokban angolul énekeltek, amire én azt mondtam; oké, akkor kaptok egy kizárólag olaszul énekelt számokból összeállított mixet! ☺ Voltak persze ilyenek a tarsolyomban, de elkezdtem alaposabban leásni ezen a vonalon, és rövid úton egy féregjáratban találtam magam, úgyhogy azóta több ilyen mix is született.

– Melyik mixre vagy a legbüszkébb?

– Mindegyikre büszke vagyok, bár nem ez a legjobb szó. De a legnagyobb megtiszteltetést és mérföldköveket számomra az eddigi rádiós mixek jelentik; az a kettő, amivel Crimson radiOzorás műsorába becsempészhettem az italo különböző – egyszer a darkos, másszor a cosmic/nu-discós – árnyalatait, illetve a Budabeats kiadó Radio Cafén futó műsorához összeállított elképzelt adriai tengerparti nyaralás soundtrackjét. 

– A fentiekből adódik a kérdés: a Superitalo akkor már nem egyenlő az italodiszkóval?

– Az italo örök szerelem marad, de már „nyitott kapcsolatban” vagyunk vele, nincs kizárólagosság. ☺ Anno kellett valami név az első bulihoz, így lett a Super Italo, jobb híján, bár utólag bele lehet magyarázni, hogy a 80-as évek Super Hits és hasonló válogatásainak mintájára. Elég hamar meg is utáltam a saját nevünket, és próbáltam valami jobbat kitalálni, de nem sikerült, és aztán ahogy telt az idő, feladtam. Mostanában viszont kezdek megbarátkozni vele, és pont azért, amit eddig nem szerettem benne, hogy túl általános: a jelen értelmében a super italo = szuper olasz zenék.

– Ha már nem annyira trendi, hogy látod akkor az italo jelenlegi állását, illetve a jövőbeli kilátásait?

– Az italo jelenlegi globális helyzetére érdekes kettőség jellemző. A trendsetter körökből jobbára kikopott, bár maradtak azért kitartó bástyák, mint Berlin, ahol a Berghainban is vannak italo bulik, vagy a holland Bordello A Parigi kiadó és köre. Eközben viszont a mainstreambe csak most szivárog be igazán, elég csak Purple Disco Machine vagy Kungs slágereit említeni, de egy ideje Bob Sinclar is rendre hangoztatja, mennyire nagy hatással volt rá a 80-as évek olasz tánczenéje. Arról nem beszélve, hogy az olaszoknál is megtört a több évtizedes jég, vagyis jött egy új generáció, amelyik lazán felvállalja ezt a műfajt, amit a szüleik még letagadtak, vagy nem a sajátjuknak tekintettek; a Kolors nevű fiatal popzenekar Italodisco című dala az idei év egyik legnagyobb slágere Olaszországban, és ennek hatására érezhetően megnőtt az érdeklődés és a nyitottság e korábban páriaként kezelt zene iránt a saját hazájában. 

A nosztalgiafaktornak köszönhetően a hagyományos hanghordozókat vásárló idősebb réteg körében továbbra is profitábilisan pörög a műfaj; az italodiszkónak nevet adó német ZYX kiadó ontja a válogatásokat és újrakiadásokat, általában a dán Flemming Dalum összeállításában/remixeivel, az italónak lett saját olasz fesztiválja a nagy öregek részvételével, de a régi nagy nevek, mint Gazebo, Ken Laszlo, Sabrina és társaik amúgy is folyamatosan hakniznak szerte a világban. A new generation italo szintén kifejezetten nagyot megy, az erre szakosodott észak-európai és dél-amerikai kiadók pedig a régies hangzású új produkciók mellett sorra rántják vissza a feledés homályából és a nyugdíjas életből a hőskor előadóit.

Ami az aktuális tánczenéket illeti, az indie dance-en belül kinőtt egy komolyabb italo-ág a közelmúltban, fura módon legmasszívabban a franciáknál, nyilván mi is követjük, bár sajnos elég gyorsan elment a most kultivált keményen veretős és/vagy trance-es irányba, és már csak nyomokban őrzi az igazi italo szellemiségét. Sajnos Magyarországon nincs olyan előadó/producer, aki egyszerre naprakészen, színvonalasan, eredeti módon ÉS tömegek számára is fogyasztható módon nyúlna az italóhoz, leszámítva az egy szem Electro Potatót, aki kivételesen tehetséges, egymást érik a külföldi megjelenései, vannak külföldi fellépései, de itthon csak kallódik. De ő is a hagyományőrző vonalon mozog, a mostani popzenében, vagy a hazai underground klubzenéknél nyoma sincs az italónak. Márpedig ha egy hangzásnak nincs kritikus számú lokális képviselője, akkor az a hangzás ott maximum virtuálisan létezik – a mixek és a bulik ehhez nem elegendők. Nálunk ráadásul ezekből is elvétve van, ez a pár fecske pedig nem csinál nyarat.

Viszont nem gondolom, hogy nagyképűség, ha azt állítom, hogy itthon továbbra is mi képviseljük a leghitelesebben az italodiszkót. Vannak persze ilyen-olyan retro/nosztalgia bulik vidéki diszkókban vagy éppen a Budapest Parkban, de ezek nem kizárólag erre a műfajra építenek, csak a régi zenéket/előadókat veszik elő és nem a fiatal közönséget célozzák meg. Sajnos a másik oldalon, nekünk meg nem sikerült tartósan bevonzani az idősebbeket, mert az elején eljöttek ugyan egy-két bulinkra, de nem azt a 10 slágert hallották, am nekik az italo, így aztán elmaradtak. Úgyhogy erről utóbb már le is tettünk. Nem akarunk gatekeeperek sem lenni; volt ugyan pár próbálkozás, amiről azt éreztük, hogy ránk akar menni, de olyan niche ez az egész, hogy inkább örülünk, ha vannak még mások is, akik megpróbálkoznak vele. Az azért kicsit fáj, hogy a fiatalok nem akarnak elhívni bennünket. 

Egyébként a tizen-, huszonévesek is hallgatnak italót, még ha nem is tudják, az utóbbi években nem egy TikTok-trendnek volt ilyen zenéje, de persze távol van a gen Z preferált partizenei választásaitól, és ezzel nincs is baj. A fiatalok közül itthon is leginkább az indie közönség volt vevő rá – hogy pusztán ironikusan, vagy őszintén, az már más kérdés -, és mivel ilyenek mindig lesznek, az italo  számára is van remény. A másik lehetséges vérfrissítés a synthwave közösség felől jöhet, ott eleve adott a nyilvánvaló közös zenei metszet, Quixotic vagy Megahit is bevallottan szereti az italót. Sőt, valójában sokkal több dj szereti az italót, mint azt elsőre gondolná az egyszeri partizó, csak nem igazán merik felvállalni, mert már nincs benne a zeitgeistban. Nekünk viszont nincs veszteni valónk.