A brit politika talán sosem volt annyira felforgatott, mint a nyolcvanas években. Ebben a korszakban született meg az elektronikus zene különböző ágaiban kibontakozó, fiatalokat megmozgató, lázadó ellenkultúra, amelynek középpontjába a szabadtéri, ingyenes bulik, a soundsystem kultúra és az összetartozás vágya került. A DiY Soundsystem kollektíva az első olyan csoportok között volt, amely a house zene köré épült, és a Midlands régióból indulva országos, majd nemzetközi népszerűségre tett szert , különösen a kilencvenes évek elején, amikor már Ibizán is legálisan szerveztek bulikat.

1992 májusában azonban a DiY Soundsystem történetének talán legnagyobb fordulópontja következett: a hírhedt Castlemorton Common Festival, amely minden addiginál nagyobb, törvényen kívüli szabadtéri buli volt. Ez az esemény olyannyira felforgatta a status quót, hogy közvetlenül hozzájárult az 1994-es Criminal Justice and Public Order Act törvény elfogadásához, amely jelentősen korlátozta a hasonló rendezvények lehetőségét. A Castlemorton tehát nemcsak zenei esemény volt, hanem egy kulturális és társadalmi fordulópont is és egy új, szabadságra törekvő nemzedék lázadása a konzervatív hatalmi struktúrák ellen.

Harry Harrison, a DiY alapítója könyvében részletesen visszaemlékezik erre az időszakra. Az alábbi részlet 1992. május 22-én, péntek este játszódik. A szerző legjobb barátjával, Pete-tel együtt egy domboldalon ültek, és lenéztek a lassan sötétedő, egykor csendes vidéki tájra, amely most ezrek járműveivel és fényeivel volt tele. Castlemorton addig csak egy név volt a térképen most viszont a történelem színterévé vált.

Pete és Harry akkoriban már több mint tíz éve ismerték egymást. A zene és a társadalmi lázadás közös szenvedélye hozta őket össze, és ebből született meg a DiY kollektíva, amely a kilencvenes évek hajnalán újradefiniálta a szabadság és az önkifejezés fogalmát. A Crass anarcho-punk zenekar hatására a zenét fegyverként kezdték használni a rendszerrel szemben csak épp a gitárokat acid house-ra cserélték.

A DiY célja az volt, hogy a zene segítségével bontsa le a társadalmi konvenciókat, és közösségi élményeken keresztül kínáljon szabadságot. A Nottingham környéki kis bulikból kinőtt mozgalom gyorsan országos méretűvé vált. Castlemorton éjszakáján pedig úgy tűnt, hogy a mozgalom elérte csúcspontját több ezer ember gyűlt össze, különféle soundsystemek dobhullámai szálltak át a sötét mezőn, mindenütt öröm, zene, szabadság, egység és lázadás.

Harry és Pete a domboldalról figyelték ezt a káoszt, amit ők is segítettek létrehozni. Egyszerre volt bennük büszkeség és félelem. Harry meg is jegyezte: „Lehet, hogy ezt már túlzásba vittük”, mire Pete csendesen válaszolt: „Sosincs olyan, hogy túl messzire mentünk.”

Ez a mondat nemcsak a buli, de egy egész mozgalom filozófiáját tükrözte. A DiY és társaik nemcsak zenét vittek a vidékre, hanem szabadságot, önkifejezést és közösséget még akkor is, ha mindez később törvényi visszaszorítással járt. A Castlemorton tehát nemcsak egy buli volt, hanem a brit rave kultúra történetének egyik legfontosabb és legmeghatározóbb pillanata, amely a fiatalok generációinak számára máig szimbolikus értékkel bír.

Harry Harrison könyve, „Dreaming in Yellow: The Story of DiY Soundsystem” a Velocity Press gondozásában látott napvilágot, és a DiY kollektíva történetén keresztül meséli el a brit elektronikus zenei szcéna egyik legfontosabb korszakát belülről, hitelesen, szenvedéllyel.

Forrás: [Mixmag]