2019-ben jártam utoljára a B My Lake-en. Hat év telt el azóta, ami önmagában is elég sok időnek tűnik, hát ha még számba vesszük, hogy mi minden történt azóta a világban. Tulajdonképpen ez volt talán az utolsó olyan év, amikor még igazán pozitívan tekinthettünk előre. Azóta átéltünk egy világjárványt, háborút, inflációt, hogy a politikáról és a magyar közhangulatról már ne is beszéljünk. A partykultúra is teljesen átalakult, mondhatni kettészakadt. A hardtechno lett a fő csapásirány, a mainstream az új underground, miközben a kisebb léptékű, kevésbé zajos szubkultúra is jól elvolt magában. Én pedig sokkal inkább éreztem magaménak az utóbbi közeget, ami nem akart többnek mutatkozni, mint ami. Ezeket csak azért írtam le, hogy megfelelő kontextusba helyezzem a további sorokat.

A covid miatt elmarad a 2020-as és a 2021-es B My Lake, majd 2022-től összeolvadt a Balaton Sound-dal. 2025-re pedig már Zamárdiról is csak múlt időben beszélhetünk, a B My Lake ismét önálló eseményként, új helyszínen tért vissza. Amíg ki nem jött az időrendi, egyáltalán nem gondoltam arra, hogy itt fogunk kikötni, amikor azonban tudatosult bennem, hogy egy napon lesz Ben Klock, Collabs 3000 és Marco Bailey, akkor úgy éreztem, hogy érdemes lenne újra ellátogatni. Persze szigorúan csak zenét hallgatni. Nulla elvárással, azt gondolva, hogy ez már nem az én világom.

A karszalagokat már kora délután átvettük, még meg is jegyeztem, hogy milyen kedves a személyzet minden tagja. Ha már a Velencei tó partján vagyunk, akkor egyből strandolással nyitottunk, örömmel konstatáltam, hogy méterre pontosan ugyanitt mártóztunk meg 10-15 évvel ezelőtt, amikor még EFOTT-ra is jártunk. A víz isteni, közben pedig Daniel Moritz és Sobek zenei aláfestése szólt a partról. A fürdőzés után betoltunk egy gyrost a Merakinál, aztán jöhetett a bulika! Eleinte a nagyszínpadnak számító My Stage-nél időztünk. Deer Jade nem hiába lett Ibiza új kedvence, igazán dögös és táncolható house-okkal nyitotta a délutánt, tökéletes volt felvezetőnek! Maceo Plex sajnálatos távolmaradása miatt Jan Blomqvist kezdése délután 6-ra tolódott, ekkor már lényegében meg is telt a helyszín. Rengeteg ismerőssel találkoztunk, olyanokkal is, akikkkel alsó hangon 10+ éve sikerült utoljára összefutni. Jan Blomqvist szerintem tökéltes arra, hogy lötyögj egyet a csajoddal, de azért átnéztünk a B Stage-re is, ami ezúttal közvetlenül a vízpart mellett helyezkedett el. Nastia & The Advent b2b produkciója pedig nem eresztett, kellő dinamikával, jó pár régi klasszikussal (DJ Funk – Run, The Subjective – Tremmer, Renato Cohen – Pontape) megspékelve mindenkit táncra késztetett, pedig még bőven világos volt. Innentől pedig nem is mentünk már máshova. Az sem zavart, hogy Ben Klock 20 perc késéssel indította a tanári szettjét, a Collabs 3000 dropok alkalmából pedig már egyre nagyobb üdvrivalgásban tört ki a közönség. A hang jól szólt, a vizuál brutál jól nézett ki. Pedig nekem elég szokott lenni minimális fény és némi füst, ami ennél több, azt már parasztvakításnak szoktam érezni.  A zene, a fények, a Velencei tó, a sok régi barát összességében pedig kiadták a tökéletes buli receptjét.

Megveregetheted a cimborád hátát, hogy milyen jót zenélt 30 ember előtt, azzal a tudattal, hogy ez a valódi underground, a bohócoknak pedig cirkusban a helye, 1000 fő felett pedig már minden tömegrendezvénynek számít. De rá kellett jönnöm, hogy ezúttal is valahol félúton lehet az igazság. Bízom abban, hogy bohóckodással és vásárolt követőkkel csak pünkösdi királyság jár, de amíg Ben Klock, vagy Chris Liebing és Speedy J képviselhetik a mérleg másik oldalát egy tömegrendezvényen, addig nem kell temetni a szubkultúrát, és pont ugyanolyan káros sznobizmus azt gondolni, hogy a kevesebb, az több.