A Global Underground (GU) nem csupán egy mixalbum-sorozatként vonult be a zenei történelembe, hanem mint az underground elektronikus tánczene egyik legmeghatározóbb dokumentuma, amely a ’90-es évek végétől a 2000-es évek elejéig teljes korszakot írt le. Az egész történet Newcastle-ből indult, amikor Andy Horsfield és James Todd a helyi klubélet résztvevőiként elindították bootleg kazettáik árusítását – kezdetben teljesen informálisan, gyorsan reagálva a közönség igényeire.

A kazettás korszakban még az volt a fő innováció, hogy a szombat esti szetteket már hétfőn elérhetővé tették, míg mások heteket csúsztak. A fordulópontot az jelentette, amikor Paul Oakenfold beleegyezett, hogy élő szettje megjelenjen kazettán – ez óriási hitelességet adott a kezdeményezésnek, amelyből lassan valódi márkaformálás indult. A GU eredeti ötlete azonban alapvetően eltért más nagy kiadókéitól, mint a Renaissance vagy a Ministry of Sound: itt nem klubmárkára vagy brandre épült a koncepció, hanem a DJ-re, mint művészre.

Horsfield újító szemlélettel közelítette meg a borítódesign és arculat kérdését is: a DJ neve, arca és választott városa lett a fókuszban, a kiadó logója csak mint egyfajta minőségi garancia szerepelt. A városalapú megközelítés – ahol minden mix egy adott helyszín zenei atmoszféráját ragadta meg – nemcsak zeneileg volt egyedi, hanem kulturális és vizuális szempontból is. A borítókat helyszíni fotózásokkal, a városra fókuszáló szövegekkel és újságírói riportokkal egészítették ki, így a GU kvázi zenei útikönyvvé vált, a Rough Guides műsorformátumához hasonlóan.

A sorozat első hivatalos kiadványai között technikai hiba is történt: egy katalógusszám-tévesztés miatt a GU1 címen kiadott anyag végül GU2-ként lett regisztrálva, így kimaradt az első szám – egy korai, de sokatmondó részlet a történetből. Az élőben rögzített szettek autentikusságot biztosítottak, és a GU7-től (Oakenfold – New York) kezdve minden részlet tudatos tervezés eredménye lett – a helyszíni fotózástól a lemezjegyzetekig.

1998 és 2001 között a GU hihetetlen tempóban, 15 albumot jelentetett meg – ezek között olyan klasszikusok szerepelnek, mint Sasha San Franciscóban (GU9), Danny Tenaglia Athénban (GU10), vagy Nick Warren Budapesten (GU11). A város-DJ párosítások nemcsak zeneileg, de érzékileg is meghatározóak lettek: minden kiadvány a hely atmoszféráját közvetítette a hallgatók felé. A GU logisztikai háttere ugyanakkor szinte kézműves szinten működött: tízezres példányszámokat küldtek szét egyetlen newcastle-i irodából, faxon intézve a nemzetközi licenceléseket – mai szemmel nézve nosztalgikus, de hatékony rendszer volt.

A technológia azonban közbeszólt. A Napster és a fájlmegosztás forradalma 2001 körül a GU eladásainak drasztikus visszaesését hozta – egyetlen év alatt 50%-os zuhanással. A kiadó létszáma nőtt, a bevételek csökkentek, és a GU kénytelen volt részben átszervezni működését, végül 2008-ban 51%-os tulajdonrészt adtak el a Ministry of Soundnak. Bár a márka fennmaradt, a kreatív kontroll elvesztése érzékenyen érintette a minőséget és az irányvonalat is.

2015-ben, Solomun GU40-es kiadványa után Andy Horsfield visszavásárolta a Global Undergroundot, felismerve, hogy az ő személyes víziója nélkül a sorozat elveszti identitását. A minőségre való fókusz újra elsődlegessé vált, és bár a kiadások ritkábbá váltak, a GU továbbra is működik – legutóbb 2025 márciusában Joseph Capriati montreali szettjével. Andy máig tervezi a sorozat jövőjét, és új DJ-ket is szeretne bevonni, de a filozófia világos: kevesebb, de hatásosabb megjelenés.

A Global Underground nem csupán zenei sorozat, hanem kulturális jelenség: az underground felemelkedésének, a DJ-művészet kiteljesedésének, a klubélet globalizációjának és a technológiai forradalom hatásainak története. Egyedülálló módon dokumentálja, hogyan vált a klubzene lokálisból globálissá – és hogyan őrizte meg hitelességét a változó világban.