Az Altar a NewDad második nagylemeze, amely alt-rock, shoegaze és grunge elemeket ötvöz, miközben megmarad érzelmes, introspektív karaktere. A lemez közel 42 perc hosszú, 12 számmal.

A zenekar hangzásvilágán átüt a melankólia, a nosztalgia iránti vágy, ugyanakkor sok helyen jelen van a düh, a feszültség is — ez a kettőség adja meg a lemez feszült szépségét. Julie Dawson énekesnő hangja éteri és sebezhető, ugyanakkor képes kitörni a feszültségekből: a lágyabb pillanatokon túl felbukkan az ordítás, a feszített érzelmi pillanatokat is visszaadja. A gitárok gyakran torzítottak, fuzz-os, de nem vesznek el a hangzásban, jól egyensúlyban vannak az atmoszferikus elemekkel.

Az Altar alkotási folyamata több éven át tartott, producere Shrink volt, és Justin Parker is részt vett néhány szerzemény kidolgozásában. A lemez témái különféle íveket érintenek: identitáskeresés, ambíció, honvágy, életmódváltás.

A zenekar Galway-ból származik, és az albumon érezhetően ott van az ír születéshez való kötődés is — az album egy szerelmes levél is lehet a hazához. Érdekesség, hogy Robert Smith (The Cure) is megemlítette, hogy szereti a NewDad zenéjét: „I liked the NewDad album, that’s been on in my car for a long time„. Ha először hallgatod a lemezt, érdemes olyan környezetben tenni, ahol lehet időd átélni a dallamokat — csendes este, fülhallgatóval, talán némi fényt sejtelve az ablakból.

És hogy miért érdemes neked is meghallgatnod az albumot?

A dalok nem csak hangulatokra épülnek — van közöttük jó struktúrájú ének-dallamokkal rendelkező hangszeres tételek is, nem csak effektre.
Hangzásában modernebb, kicsit „polírozottabb” mint az előző album (Madra), de nem veszti el a nyersességét.
Az emocionális tartalom mély, és könnyű belekapaszkodni — sok hallgató szerint az album egészében jól működik, nem sok lyukas pont van.