Kevés filmzene vált olyan ikonikus hangulatkatalizátorrá, mint az Air 2000-es The Virgin Suicides albuma. A francia duó – Nicolas Godin és Jean-Benoît Dunckel – első filmzenei munkája egyszerre volt melankolikus, álomszerű és finoman baljós, tökéletesen illeszkedve Sofia Coppola debütfilmjének esztétikájához. Huszonöt évvel később az Air visszatért ehhez az anyaghoz, és elkészítette a The Virgin Suicides Redux-ot: egy újramaszterelt, újrakevert és kibővített verziót, amely egyszerre tisztelgés és új felfedezés.

A hangzás, ami új fényt kapott

A duó elmondása szerint az eredeti lemez „hideg és fémes” tónusát mindig is bánták valamelyest. A Redux célja ezért az volt, hogy a zene „melegebb, organikusabb” karaktert kapjon – mintha a mesterséges fényt természetes napfényre cserélték volna. Az új analóg mix valóban közelebb hozza a hallgatót: a szintetizátorok és vibrafonok most lágyabban, tágasabban szólnak, a térérzet szinte tapintható. Ez a változás nem radikális, inkább finomhangolás – de pontosan ez a finomság teszi lenyűgözővé. A Redux nem akar új történetet írni, csupán jobban elmesélni ugyanazt.

Hangulatok és motívumok

A Virgin Suicides Redux továbbra is az álomszerű melankólia albuma. A nyitódal, a legendás „Playground Love” Gordon Tracks énekével most még intimebb – mintha a hangszerek és a vokál között újra megszületett volna a levegő. A „Dark Messages” és a „The Word Hurricane” sötétebb tónusai egyfajta lebegő feszültséget hoznak, míg a „Ghost Song” vagy a „Clouds Up” inkább a magány és az elmúlás halk pillanatait idézik.

A kiadás ráadásul demókat, alternatív verziókat és ritkaságokat is tartalmaz, amelyek bepillantást engednek az alkotói folyamatba. A Playground Love (Vibraphone Version) vagy a Clouds Up (Demo) olyan, mintha vázlatfüzetet lapozgatnánk – nem tökéletes, de gyönyörűen emberi.

Zene, mint érzelmi tér

Az Air zenéjének különlegessége, hogy nem egyszerűen hallgatni való, hanem belakható tér. A Redux e tekintetben is erősít: minden hang, zaj és visszhang új mélységet kap, és mintha a hallgató is része lenne a kompozíciónak. Az album hallgatása közben nem csupán egy film emlékét idézzük fel, hanem egy korszakot, amikor az elektronikus zene még a lassúságban és az eleganciában találta meg az erejét.

A The Virgin Suicides Redux nem forradalom, hanem szeretetteljes restaurálás. Egy album, amely halkan, türelemmel és részleteiben bontja ki újra önmagát – mintha régi fotókat néznénk, amelyek most először igazán életre kelnek.

Az Air ezzel a kiadással nemcsak a filmhez tér vissza, hanem saját múltjához is, hogy bebizonyítsa: a melankólia, ha jól szól, sosem avul el.