„Ez egy izgalmas, jövő-funk őrület, amely napsütéses álmokat sző egy exkluzív sci-fi szimfóniával.”
(Dom Phillips – Global Underground 013: Sasha, Ibiza, 1999)

Egyetlen mondat, amely többet fejez ki, mint bármely lemezismertető. Dom Phillips nemcsak leírt, hanem világokat teremtett: a zene atmoszféráját fordította nyelvre. Ez a képesség tette őt az elektronikus zenei kultúra egyik legfontosabb hangjává. Vannak újságírók, akik dokumentálnak. És vannak, akik formálnak is. Ő közéjük tartozott. A brit Mixmag legendás főszerkesztője, a progresszív house névadója, a Global Underground fénykorának krónikása – és egy bátor ember, aki később az Amazonas mélyén az igazságért küzdött.

Dom Phillips 1964-ben született a brit Merseyside vidékén. A ’80-as évek elején Liverpoolban The Subterranean néven saját, független fanzint indított, Neil Cooperrel közösen – a cím Jack Kerouac The Subterraneans regényére utalt.

Az önszerveződő, “csináld magad” újságkultúrában tanulta meg azt a szerkesztői érzéket és közösségépítő nyelvet, amely később a Mixmag-nál is meghatározta: hogyan lehet egy alakuló szcénát láthatóvá és érthetővé tenni az olvasó számára.

A ’90-es évek elején került a Mixmag szerkesztőségébe, ahol rövid idő alatt az egyik legmeghatározóbb hang lett. Az akkoriban kibontakozó elektronikus tánczenei világ – house, techno, rave – új nyelvet, új szemléletet követelt. Dom ezt a nyelvet találta meg. Érzékenyen reagált a változásra, és a formálódó kulturális térnek megfelelő új narratívát teremtett, amit aztán következetesen képviselt a Mixmag hasábjain.


1992 júniusában megjelent „Trance Mission” című írása történelmi fordulópontnak számít. Ebben nevezte meg először azt az új brit house-hangzást progressive house-ként: „kemény, mégis dallamos; lüktető, de átgondolt; felemelő és trance-szerű.” A cikk szövege ma is lenyűgöző, mert nem elemzőként, hanem krónikásként és rajongóként íródott. Phillips terepszemlét tartott a klubokban, és közben egy új hangzást figyelt meg. Az írásból kirajzolódik, hogyan emelkedett ki ez a stílus a rave harsányságából és a garage kényelmességéből. A progresszív house nála nem pusztán új ritmus, hanem új attitűd: brit válasz a globális tánczenei trendekre, amely „az agyat, a testet és a lelket is megmozgatja.” A cikkben szereplő nevek – Leftfield, Gat Decor, React 2 Rhythm, Spooky, Slam – ma már történelem, de itt, ebben az 1992-es szövegben jelentek meg először együtt, mint egy új korszak hírnökei.

Ezzel nem pusztán egy címkét adott egy irányzatnak, hanem nyelvet és értelmezési keretet egy alakuló esztétikának: a hosszabb ívű építkezésnek, a történetmesélő DJ-szetteknek, a hangulat dramaturgiájának. A szakirodalom és az interjúk azóta is úgy idézik fel ezt a pillanatot, mint amikor a progresszív house megszületett – és szavakat kapott ahhoz, amit addig csak érezni lehetett a tánctéren.

Phillips évekkel később, egy interjúban (Progressive House Classics, 2019) visszaemlékezett a „Trance Mission” hatására. Elmondása szerint a „progressive house” kifejezés nem tudatosan, inkább véletlenül született: „egy új brit hangzást akartam megragadni, ami nem volt sem hardcore, sem a klasszikus dubby house. Olyasmit, ami friss, izgalmas és kreatív.”

A szó mégis megmaradt, mert „nevet adott annak az érzésnek, amit a zenében tapasztalni lehetett” – és ettől kezdve a Mixmag hasábjain keresztül az egész szcénát összekötötte.

Ahogy később fogalmazott: „Talán az volt a hatás, hogy a hangzásnak végre lett neve – és bár eleinte nem mindenki szerette, végül rajta maradt.”A Trance Mission mára terminológiai mérföldkőnek számít a house történetében.

Dom ezzel a szóval – progressive house – nem csupán egy stílust nevezett el, hanem egy egész gondolkodásmódot indított útjára az elektronikus tánczenében.

A „progresszív” nála nem pusztán hangzást jelentett, hanem módszert: lassú építkezést, finom átmeneteket, rétegzett szerkezetet, ahol az atmoszféra és az ív fontosabb, mint az egyes pillanatok. Ez a zene nem csúcsokat hajszol, hanem történetet alkot – épp úgy, ahogy Dom is mesélt a szavaival.

Ő volt az a híd a klub és a külvilág között, aki nemcsak beszámolt, hanem nyelvet adott annak, amit Sasha, John Digweed, Dave Seaman vagy Nick Warren a pultban megteremtett.
A progresszív house így nemcsak zenei irányzatként, hanem kulturális és érzelmi tapasztalatként is megszületett – és Dom Phillips volt az egyik első, aki ezt felismerte, megértette és szavakba is öntötte.

A ’90-es években Dom Phillips Mixmag-ja egyszerre volt közösségi krónika, oknyomozó felület és – ha kellett – kíméletlen tükör.
A lap címlapjára felkerült a Trafalgar Square-i rendőri összecsapás a rave-szcénával, megjelentek írások a rasszista ajtópolitikákról, a klubvilág bandáinak működéséről, vagy a drogkultúra valóságáról. Mindez azonban sosem vált száraz moralizálássá. A Mixmag megőrizte játékos, szemtelen oldalát is: tehenes címlap, pantomim-ló a klubajtóban – olyan pillanatok, amelyek egyszerre tükrözték a korszak abszurditását és felszabadultságát.

A magazin ebben az időszakban valódi „klubbibliává” vált: nem csupán listákat és lemezkritikákat közölt, hanem kulturális kontextust adott egy formálódó életérzéshez.

Dom volt az, aki kiszélesítette a fókuszt – nem a londoni buborékból írt, hanem Észak-Anglia klubjait, a perifériák energiáját mutatta meg a világnak. Onnan, a hétköznapi táncterekből visszaverődve nőtte ki magát az a hangzás, amely később meghódította a globális színpadokat.

A Mixmag aranykorának egyik legtöbbet idézett pillanata a hírhedt „Sasha – Son of God” címlap lett. A DJ glóriával a feje körül, imára kulcsolt kézzel néz a kamerába – mintha a ’90-es évek klubkultuszát egyetlen képkockába sűrítették volna. Dom Phillips később nevetve mesélte el a Red Bull-interjúban, hogy a jelenet mögött semmilyen tudatos koncepció nem volt: a fotós már a nap végén, elkeseredésében kérte Sashát a pózra, a képet látva pedig Andy Pemberton főszerkesztő csak annyit mondott: „Son of God.”

A borító azonban többet mondott, mint amennyit terveztek. Szimbóluma lett annak az időszaknak, amikor a DJ nemcsak zenét játszott, hanem mitológiát teremtett – és a Mixmag, Dom irányítása alatt, ennek a mitológiának lett a legélesebb krónikása.

A Global Underground (GU) széria 1996-tól városokhoz kötött, kétlemezes DJ-útinaplókban foglalta össze azt, amit Dom a szövegben megrajzolt: a zene mint utazás. A sorozat koncepciója – helyszín-fotók, hosszú ívű mixek, a pillanat esztétikája – magán viseli a progresszív ethosz lenyomatát. A GU olyan ikonikus kiadványokkal vált stílusszabvánnyá, mint Sasha GU009 – San Francisco, GU013 – Ibiza, vagy John Digweed GU014 – Hong Kong; a „város + DJ” képletben a progresszió (rétegzés, narratíva, atmoszféra) kézzelfoghatóvá vált.

Dom Phillips a Global Underground számos – különösen a klasszikus – kiadványának borító- és kísérőfüzet-szövegét írta, ezzel is formát adva annak a hangzásvilágnak, amelyet korábban ő maga nevezett meg. Első ilyen munkája John Digweed Sydney albumához készült 1998-ban.

1999-ben a Global Underground 013: Ibiza újradefiniálta, mit jelent egy DJ-mix.

Az alábbi archív interjúban Dom mesél arról, hogyan született meg a korszak ikonikus kiadványa, hogyan talált szavakat a zene utazásához, és hogyan vált ebből a párosból egy egész generáció hivatkozási pontja.

2009-ben Dom könyvben foglalta össze a ’90-es évek DJ-kultuszának pályáját („Superstar DJs Here We Go! – The Rise and Fall of the Superstar DJ”). A kötet tele van interjúkkal és kulisszatitkokkal: egyszerre rajongó és kritikus hang, amely a csillogás mögött a mechanizmusokat (piac, ego, média, klubipar) vizsgálja. A korszak egyik referenciamunkája lett. 

A kétezres évek közepén Dom Brazíliába költözött; egyre több cikket írt a The Guardian és a Washington Post számára a politika, szegénység és különösen a környezeti pusztítás témáiról. Több nagy, adatvezérelt tényfeltárásban dolgozott együtt a Bureau of Investigative Journalism és a Repórter Brasil csapataival – a brazil marhahús-lánc és az illegális erdőirtás összefüggéseiről szóló vizsgálatoknak konkrét piaci hatásuk is volt (például a JBS egyes beszállítói ügyeiben).

A Guardian 2019-es és 2020-as cikkei – illetve a 2023-as összegző anyag – jelzik, mennyire kitartóan tárta fel azt az iparági gyakorlatot, amelyben „tisztára mosott” marhák kerülhetnek a beszállítói láncba. Ezekben a történetekben ugyanaz a közjó iránti makacs lojalitás köszön vissza, mint a Mixmag oknyomozó időszakában – csak immár a dzsungelben, nem a tánctéren.

2022. június 5-én Dom Phillips és útitársa, Bruno Araújo Pereira – az őslakos közösségek jogaiért dolgozó szakember – eltűntek az Amazonas nyugati peremén, Atalaia do Norte térségében. Néhány nappal később kiderült: meggyilkolták őket. A holttesteket június 15-én találták meg. Az ügy bejárta a világsajtót, és rávilágított azokra a helyi bűnhálózatokra (illegális halászat, fakitermelés, aranybányászat), amelyeknek Pereira munkája útjában állt – Dom pedig épp ezekről a jelenségekről írt készülő könyvében.


Az igazságszolgáltatás lassan haladt: a vádlottak közül volt, akinek az ügyét ejtették, másokat tárgyalásra utaltak; 2025 júniusában a brazil ügyészség vádat emelt egy kolumbiai hal-kereskedő (Ruben Dario Villar) ellen, akit a merénylet megrendelésével gyanúsítanak. Az AP és a Guardian összefoglalói szerint több vádlott előzetesben, a peres eljárások elhúzódnak – az ügy a mai napig a térség sebezhetőségét jelzi.

Dom a halála idején a „How to Save the Amazon” (Hogyan mentsük meg az Amazóniát) című könyvön dolgozott. Barátai és kollégái – köztük Jonathan Watts (The Guardian) – Dom jegyzetei és fejezetei alapján befejezték a kötetet; 2025 májusában/-júniusában jelent meg Brazíliában és az Egyesült Királyságban, az USA-kiadás pedig június 10-én került a boltokba. A könyv egyszerre állít emléket Dom munkájának és ad gyakorlati javaslatokat: őslakos tudás, fenntartható gazdasági modellek, reforestáció, politikai felelősség.

Dom Phillips és Bruno Pereira története bejárta a világot – és nemcsak a tragédiájuk, hanem az a bátorság is, amellyel dolgoztak.

A The Guardian környezetvédelmi szerkesztője és Dom barátja, Jonathan Watts az alábbi rövid videóban idézi fel a tíznapos keresés történetét, és azt az örökséget, amelyet Dom és Bruno hátrahagytak az Amazóniában – az emberi méltóság, az igazság és a természet védelmének örökségét.

Dom Phillips élete ívet rajzolt a tánctérről az Amazonas mélyéig. Mindkét helyen ugyanazt kereste: az igazságot. A progresszív house születésétől a globális társadalmi kérdésekig mindig ugyanazzal a kíváncsisággal, bátorsággal és morális tartással dolgozott. 

Ha ma progresszív house-ról beszélünk, a fogalom mögött Dom nyelvi és gondolkodásbeli öröksége áll. Ő mutatta meg, hogy a DJ-szett lehet történet, a klub pedig közösségi tér – és hogy a kultúrához felelősség is tartozik.

„Nagyon megrázott és elszomorított Dom halálának híre.” – írta James Lavelle, az UNKLE alapítója, a Mo’ Wax vezetője és Dom egykori munkatársa. „Briliáns újságíró volt. Közel harminc éve ismertem – a Mixmag napjaiból, majd a Global Underground-mixeimen dolgozva Barcelonában és Bukarestben, két felejthetetlen kaland idején. Később a Superstar DJs Here We Go! könyvben is beszélgettünk. Ő volt a DJ-kultúra egyik legfontosabb krónikása, a műfaj fénykorában.”