A magyar elektronikus zene egyik legkarakteresebb alakja izgalmas időszakot él: egyszerre hasznosítja két évtized tapasztalatát és egyidőben tanulja az új trendeket. Új ajtókat nyit, egy megújuló, kísérletező időszakban. Ljubljanától Pristináig, Tisnótól Budapestig ugyanazt az atmoszférát teremti. A parketten lévők felismerik, hogy Peter Makto jelenléte valami mást ad. Testet és lelket is átmozgat. Túlmutat a trendeken, kívülálló a klubipar állandó tempóján. Egy DJ, aki nem belesimul a képbe, hanem önálló utat épít. Nem másol, hanem formál. Az aranykor öröksége a stabilitásának titka. Az új generáció tőle tanulja, hogyan lehet hű maradni a zenéhez egy túl gyors, túl instant világban. Peter Makto beszél trendekről, stílusokról, az igazi kötődésről a műfajhoz. A fegyelemről, ami szükséges az eredményekhez. A jövőről, a hitről, ami nélkül nincs holnap. Így látja ma a világot Peter Makto, hazánk egyik legsikeresebb előadója, akire már a világ számos pontján is büszkék a partizók, és követik őt. Íme egy újabb szakmailag picit tömény, emberileg őszinte és mély beszélgetés. Egy kísérletező és valós önreflexióval rendelkező emberrel.
Nemrég Ljubljanában játszottál. Milyen volt ennek a bulinak az atmoszférája? Hogyan reagált a közönség a hangzásodra azon az estén?
Első bálozó voltam Szlovénia fővárosában, viszont ez már a negyedik alkalom volt, hogy találkoztam a Sinergia Promotion közösségével. Hatalmas buli volt. Náluk ez az egész klubtéma most van a gyújtópontban. A közönség ég a szenvedélytől, hogy halljon valamit, ami újszerű lehet számukra.
Ott még minden új, és kb. úgy állok a pult mögött, mint amilyen az 1997–2002 volt itthon. Csak egy baromi modern köntösben. Áhh… imádtam. Nem csak akkor moccannak ki, ha jön valami AAA guest. A helyi DJ-kre is mennek. Zene legyen, meg egy sötét hely és jó hang és fények. Kint voltak velem az éjszakában a már sokat látott Gustin (The Soundgarden) és Matias Velazco (Ibiza) barátaim, egy picit csörögtünk a ljubljanai éjszakában, és mindketten rendre ismételgették, hogy „ilyen nincs…”, és odáig voltak, mennyire emberi, kedves és szerethető buliban voltunk. Mindez 300–350 fővel. Annyira jó látni és tapasztalni, hogy nem csak a gigabulik mennek. Nekem már személyesen nagyon ki van a púpom ezektől az 5–10 ezres vagy tömegesebb eseményektől.
A régebbi ismeretség miatt a kapcsolódás már onnantól megvolt a parketten lévőkkel meg mindenkivel (is), hogy a szett előtt pár órával megérkeztem a helyszínre. Jókat beszélgettem és bandáztam a helyi partizókkal és a szervezőkkel is.
Mégsem mondhatom, hogy könnyű pálya és laza győzelem volt, hiszen ez a közösség ritkábban hall engem, mint a magyarok, így pl. baromi magas az elvárásuk azzal kapcsolatban, hogy lepjem meg őket megint valami újjal. De sikerült, és csodás élményekkel jöttem haza.
Idén több nemzetközi helyszínen is megfordultál – Balance Croatia, Ibiza, Koszovó. Milyen más rezgéseket, különbségeket éreztél ezeken a bulikon? Miben különbözik az ottani közeg a hazaitól?
Korábban, a nemzetközi tapasztalatok hiányában mindig azt hittem, hogy az országon kívül még a „bab is hús” – pedig nem. Mindenütt vannak sikeres és kevésbé sikeres bulik. A kérdés mindig az, hogy a média mit közvetít?! És a rosszat nem szokta. Ibizán is bele lehet csúszni fura helyzetekbe. Koszovó érdekes, mert pl. Pristina, a főváros, a környezet adta lehetőségeket totál kihasználva bámulatos helyszíneken tud gigabulikat hozni, és Dua Lipa (koszovói származás) apukája a csúcsgóré, és olyan bookingokat és gigafesztiválokat csinál, hogy eldobjuk a hajunkat. Nyilván fontos a kapcsolati tőke, de míg itthon megy a vekengés Anymáért, ott simán lehozzák. Ahol én voltam 40 km-rel arrébb, kb. még most kezdődik az elektronikus zene felfedezése.
A Balance Croatia pedig az adott műfaj, a progressive house mennyországa volt, de pl. totál kevés helyi emberrel.
Bármerre megyek a világban manapság, a legfeltűnőbb különbség, hogy felszabadult emberek között vagyok, akik örülnek a zenei élményeknek és lazán buliznak. Ennek több oka is lehet; az egyik, hogy az ipari részeken, pl. mint Ibiza, brutális innováción ment át a szcéna. Ahol pedig még kezdetleges a dolog, ott pedig nagyon szívből csinálja mindenki a dolgát.
A szervezők és a résztvevők is még őszintén örülnek az egésznek. Ilyen Szlovénia is, de Pakisztánt is ide tudom sorolni. Sri Lanka is ilyen: a „legszarabb” buli a tengerparton is pár ezer embert mozgat, és a lokál DJ-k nagyobb sztárok, mint a guest arcok. Itthon mi a 90-es évek óta égetjük a „diszkózást”, annak minden műfaját.
De mégsem érzem azt, hogy tudatosan gondoznák képzett szakemberek az elektronikus zenei műfajokat. Nincs médiánk, el vagyunk nyomva. De így is halad a buliszervezés. Nem látom itthon, hogy szeretik a munkájukat az emberek. Fáradtak, csinálják, mert ez a munkájuk. Valami hiányzik, de nem tudom megfogalmazni, hogy mi. De amint innen elmegyek, megérkezik az a JÓ érzés. A világon mindenhol totál elfogadott dolog az elektronikus zene összes alműfaja. Itt meg még mindig kb. egy eldugott szektor, de ha valami bennfentes arc kereshet rajta, akkor van biznisz meg buli, de akkor sem őszinte a támogatottság. Talán ez közel van ahhoz, amit érzek más országokban. Jelenleg kb. a világ legszigorúbb drogtörvénye mellett félve mennek el az emberek – hát ez sem éppen egy hasznos állapota a sztorinak. Picit olyan „kötelező” szaga is van sok bulinak. Nagyon ritkán látom az embereken azt, hogy tényleg nyakig benne vannak a zenében.
Mindenhol vannak megment fejek, de itthon a készkedésnek mindig ilyen totál zakkant viselkedés a vége. És nem a zene önfeledt ünneplése. Ez most lehet túl kritikus a hazai közönség felé, de ezt érzem, hogy tényleg megy a „tegyünk rá, bulizzunk, rúgjuk el”, de nincs meg az az önfeledt, laza állapot.
Vannak fejlesztések, vannak jó ötletek, vannak jó kivitelek. Vannak a világ trendjeit lekövető események, de valahogy mégsem közelítünk manapság ahhoz, ahol ez valóban tart. Nagyon sokan csinálják még mindig ezt a szakmát úgy, hogy nem fektetnek magukba, és nem mennek el egy szakmai továbbképzés jelleggel pár országba megnézni, hogy mennyi mindenben lehetne fejlődni. A szervező azt mondja, hogy ilyen árak és költségek miatt felesleges befektetni, mert nem térül meg. A közönség azt mondja, hogy minden uncsi, elavult, és minden ugyanaz.
Általában mindig van itthon egy pár futó kaland és brand, melyek pár év után nem tudnak megújulni valamiért. Akik meg sikeresek, stagnálnak és égetik kifelé a pénzt, és ha néha valami kis innováció megjelenik, akkor annak meg annyira már nem örül a közeg. Szar ügy egy olyan országban dolgozni, ahol az ország alaptermészete miatt nem támogatott egy csomó dolog. Én amúgy totál pozitív alak vagyok, de mikor valamiről azt kérdezik, mi a „különbség”, akkor felszínre jönnek a PRO és KONTRÁK, és ez egy általános megközelítése volt annak, amilyen különbségeket érzek a különböző országok között.
Ha valami igazán jót akarsz csinálni, tuti valami kis hülyeségen elindul a szarakodás, és mindig valami előnytelen kompromisszumot kell kötnie a kivitelezőnek. És a sok ilyen dolog kihatással lehet az összképre.
Mostanában többször említetted, hogy a progresszív house új lendületet kapott. Te hogyan látod: egy ciklikus trendről van szó, vagy tartósan új pozíciót nyerhet ez a hangzás?
Minden hangzásban előbb-utóbb jönnek az újítók. Viszont ez a műfaj az átlagosnál is jobban megtartotta a sajátos elemeit, de mivel a stílus legidősebb képviselői és az újak között már 40 év is van mint generációs távolság, így totál logikus, hogy a fiatalok formálják, újítják a saját zenei meglátásaikkal a műfajt. Mutálódik mindig, és ez jó.
Csodás dolog, hogy amiről itt szó van, az 2000 körül robbant, és eléggé meghatározó a mai napig. Temették már sokan, de még mindig él. Van a mi szcénánknak egy ilyen igazi hülyesége, ez az úgynevezett „műfajsznobság” vagy „stílusnácizmus” – valakik mindig annyira coolak akarnak lenni, hogy nem a hangzás alapján ítélik meg a zenét, hanem ha valami régimódi, akkor az nekik már szar. Igaz, hogy ez pl. nem a mai fiataloknak szól, de időtálló, és nem változott akkorát, mint amin a techno ment át manapság.
Ennek a műfajnak a kulcsa az építkezés és a hosszabb zenék. Ez a közönség attól különleges, hogy felülnek a DJ műsorára, és mennek vele. Pedig a világ nem ebbe az irányba mutat, mégis egyre több komoly, új és erős piaca alakult ki ennek a stílusnak. Ha csekkolok pár másik műfajt, ami most uralkodik, nem is annyira idősek, és nem is tudom, hogy hova fut ki. A melodic house & techno totál átalakult 10 év alatt, és egy elég kommersz kiszolgáló cucc lett. Az afro house sorsa sem jósolható egyelőre 20 évre. Az organic house 5 év alatt kifáradt, max. 6 év volt.
A proggie most nagyon érdekes időszakát éli. Nagyon jó kísérletezések vannak benne. A proggie-t, ha valaki szereti, az benne van és kész. Nem látok ilyen „napraforgó” közönséget, mint sok más stílus körül. Lehet, oldschool eszmék mentén fut ez a szubkultúra, de a proggie-közönség hűséges és lojális, és gondozza a műfajt. Nem olyan instant, mint ma sok minden az életben.
Úgyis kiderül, mi lesz a sorsa, de egyre jobban fókuszálódik ebben az energia, és erős figyelmet kap. Körforgás van. Lehet, hogy fut egy nagy kört megint, de szerintem akkor sem lesz akkora divat, mint pl. a melodicőrület. Mert nem kommersz és nem populáris a hangzása.
Többször utaltál rá, hogy Guy J zenéjében komoly minőség rejlik. Szerinted az ő hangzásvilága mutathatja meg, merre tart a progresszív house a következő években?
Nála érzek egy olyat, hogy valamit nagyon kitalált a fejében, és végig is viszi. Mindig fellelhető minden korszakában a rá jellemző zenei ábrázolás és atmoszféra. De az, hogy a Lost & Found kiadót bedarálta a csúcson kb., és kinyitott egy új címkét, az zseni húzás. Nem ragaszkodik a régi dolgokhoz, hanem nyit az új felé.
Átértelmezte magát, de közben meg önmaga maradt. Szerintem a legmodernebb termék ma ő az egész piacon. Minden más műfajt ide tudok venni. Mindenki feldolgoz, visszanyúl. A house is tökre stagnál, csak jönnek új karakterek, új szereplők stb. A Mochakk-jelenség is karakterben erős, de nem zenében. Guy J meg zenében üt. Nem kell a pompa, nem kell a show, nem kell a körítés. Ott egy szerethető pali, nem bújik jelmezekbe, nem ugrál, mint egy idióta. Nem üvöltözik a reels videóban, mint egy frusztrált kisgyerek. Ott a zene erős. Én ezt pártolom.
A „progressive house” mint előre mutató house – ugye ez innen indul. Ez nem azt jelenti, hogy a világ élére akarjuk ezt tenni, nem versenyzünk senkivel, de mindig újít rajta a szcéna. Számunkra még mindig ez a valós definíció, ami számít. De a régi alapokon ül. És ez teljesen jól kivitelezhető és hallható manapság, de Guy J nagyon durvát megy előre mostanában.
A proggie-ban tényleg szabadabban lehet kísérletezni, a többi műfaj kötöttebb. Van pár meghatározó arc meg sláger, és mindenki azt akarja másolni, és a közönség sem nyitott a másra.
Ismétlem magamat: a proggie-közönség pedig éppen arra kíváncsi, hogy TE MIT TUDSZ, és nem arra, hogy le tudod-e másolni Anymát vagy Argyt. Ugyanez az afro-mezőny is. Sablon.
Szóval jah’, most Guy J a professzora ennek a műfajnak – írom úgy, hogy amúgy nem az ő hangzása áll hozzám a legközelebb. Nekem a finomabb, szexibb és dögösebb cuccok a favoritok. A fémes hangzás is kell egy szettben, de órákig nem tudom befogadni.
Guy J mellett kik azok, akik most inspirálnak téged? Kikben érzed azt az őszinteséget és mélységet, ami továbbviszi a stílust?
Ebben a tekintetben Guy J sem a hangzásában inspirál, nem is akarom másolni, de imádom, ahogyan arcon ver a meglepetéseivel, és olyan erő van benne, mint az állat. Ez arra ösztönöz leginkább, hogy merjem a saját ötleteimet jobban és merészebben felvállalni, és dupla vagy semmi alapon játszani az életet. Ha bejön, nagyot megy, ha nem, akkor legalább békével a szívemben jövök le a pályáról. Nekem az a legnagyobb motiváció, amikor azt látom, hogy lehet kompromisszummentesen alkotni, és a sok munka előbb-utóbb bejön. De ez kemény iskola.
Mennyire illeszkedik bele a munkásságod a progresszív house legújabb időszakába? Hogyan határoznád meg Peter Makto karakterét 2025 második felében – zeneileg és érzelmileg is?
Az a jó ebben a kérdésben, hogy pl. nagyon sokan megkülönböztetik fejben a Dandy és a Peter Makto projektet. Holott a kiadói managerek pozitív nyomására láttam be, hogy nevet kell cserélnem, és kb. mint Guy J, újra kellett csomagolnom az alapokat.
Hallgatom a 2002–2005 közötti mixeimet. Én sem felépítésben, sem hangzásban nem látok különbséget.
Sőt, ha eltekintünk a bulikban való szórakoztatástól, akkor az összes mixem a house és progressive house mentén fut. A jelen munkásságom mint DJ ugyanúgy hozza a sokszínű és eklektikus szetteket, de több lett a proggie-eleme ezeknek a műsoroknak.
A stúdióban pedig csőgázon folynak a kísérletek. A zenéim kimondottan nem peak time cuccok, eggyel mélyebbek. De felépítéseikben és témáikban közel vannak az aktuális progre irányokhoz. Büszkén és bátran mondhatom, hogy ez az én proggie-házam. Érzelmileg sokkal több van bennem, mint a lineáris, 7–8 perces groove alapú zenékben. Nem is megyek magasra, nincs az a szállós eufória jelen.
Picit az árral szemben megy, de akik szeretik ezt, ők nagyon támogatnak, és egyre jobban növekszik ez a tábor.
Ami most nagyon izgalmas, hogy a Matthew Sona és a köztem lévő 26 év egy olyan alkotói teret képez, amiben a régi iskola és a modern cuccok találkoznak, így most egyre több közös zene is készül. Aztán lesz, aminek lennie kell.
Tudom, hogy nehéz kérdés, de talán fontos, ha a szcéna fejlődését nézzük. A mostani fiatal klubközönség már egészen más impulzusok között nő fel, mint azok, akik megélték a progresszív hangzás 2000-es évekbeli tündöklését. Hogyan mutatnád be nekik azt a világot, amit te képviselsz a zenéddel?
Sehogy, nem tudom. Ha elkapnak egy buliban, és megtetszik nekik, újra és újra megjelennek. Úgy örülök az új és fiatal füleknek, hogy azt el sem lehet mondani. De nem lehet beszélni nekik egy érzésről és egy állapotról. Ezért is vettem vissza – önmagamhoz mérten nagyon durván – a social médián, hogy szavakkal tanítsam a fiatalokat.
Van egy 12 éves lányom. Előttem a példa, hogy vannak olyan dimenziók, amelyeket nem lehet szavakkal átütni. Egy állandóan gyorsuló és instant eredményeket képviselő, a pillanatra épülő világban, amiben ők vannak, hogy pofázol a türelemről?
Az egész világnézetük a reels-eken fekszik. Egy egész világ professzorai tanakodnak azon, hogy a koncentrált figyelem a múlté. A gyermekpszichológus romon melóval. Egy helyre nem tudnak összpontosítani, de egyszerre ezer dolgot csinálnak jól. Pörögnek! És a zenéikbe is csak belehallgatnak, és már lépnek is a másik zenére. Annyi esélyem van, hogy amit csinálok, azt jól hozom, és amikor valaki ebbe belekerül, rá olyan hatással bírok lenni, hogy jön velem egy ideig. Ha minden stimmel, akkor évekig.
Amúgy érkeznek a fiatalok hozzám is, ez megnyugtat. Láthatóan sokan vannak, akik keresik az újat, és totál nem akarnak a tömegcuccokban már részt venni. Ami veszélyes az egész iparra, hogy a lassulás helyett inkább kicsekkolnak végleg a bulikból, és sokan mondják 23–25 éves korukra, hogy „hát én már kibuliztam magamat” – ezt 47 évesen nem is értem, hiszen imádom a közeget, a zenét, mindent. Akkor is megyek, ha nincs melóm. WTF?!?!?!
Nekik már nagyon sok olyan más dolog van, amiben el lehet lenni nyakig, és megtalálják a saját szenvedélyüket. A zene régen kb. a „one & only” szabadidős tevékenység volt a sport mellett. Ma ez nem így van. Ez elég meredek időszak. De ez van!
A mai elektronikus zenei közegben sokszor nehéz megtartani az egyensúlyt a művészi szabadság és a folyamatos elvárások között. Te hogyan maradsz hű önmagadhoz ebben a gyorsan változó világban?
Az uralkodó irányokból mindig akar 3–4 zene a szettekben. Ezzel jelzem, hogy képben vagyok, és ezáltal kellően ki is szolgálok. Én a pultban szórakoztatok, és nem vagyok a már fentebb említett „hangzásnáci” – nem hittérítő vagyok, és nem is szeretem magamat ráerőszakolni a közönségre.
Ha meghajlok az elvárások előtt, figyelek arra, hogy pl. a melodicban egyáltalán ne a TOP20 slágerből vagy előadótól használjak fel zenéket. De nekem is van egy SOS mappám – szerintem minden DJ-nek van ilyen. Ha a közönség nagyon nem vevő rám, akkor meghúzok kötelező elemeket – ez a szórakoztatóipar, van ebben rutinom, és ha kell, szívesen csinálom.
De zömmel, sőt szinte mindig 80%-ban új zenéket tartalmazó szettel jövök elő. Nálam ez a védjegy, ha lehet így fogalmazni. Picit mindig az árral szemben voltam, de sosem szélsőségesen, és úgy gondolom, a közönségem éppen ezt kedveli. Úgy maradok hű magamhoz, hogy tényleg csak azt játszom le, amit én is valóban szeretek. Így TRUE a SOUNDS – innen amúgy a brand mottója is.
Fontosnak tartod a fiatal DJ-k és producerek mentorálását. Mi motivál ebben? Mi az, amit te is szeretnél továbbadni abból, amit az évek során megtanultál?
A körforgás – a bennem élő tapasztalatok könnyed átadása. Nem szigorú tanítás jelleggel. Tapasztalásokon keresztül az élmények elemzése, de egy régi és még az ősihez közeli DJ-szellemiség fenntartása. Ez a motiváció. Nyilván ez mutálódik az újak által. De annyira kikezdhetetlen és erős alapokat ad a régi mechanikákból tanulni, hogy ezt nem lehet elmondani. Hiába változnak az idők és jönnek új világok. A dolgok egymásra rímelnek. Tudod? „Végy két tojást.”
Picit mint a gyermeked, az utódod. Más, de tartalmaz téged.
Továbbá így tudok közel maradni az imádott életformámhoz és a zenei világhoz. Semmilyen szinten nem ragaszkodom ahhoz, hogy vén fejjel is DJ legyek vagy éjszakázzak. Elfogadtam a változásokat is, melyeket én már nem akarok és nem is tudok követni a szakmában. Mit szeretnék átadni? Nincs konkrét. Ezért sem tanítok direktben, és nem tudok igent mondani a DJ-sulik felkéréseire, mert nem tudom megfogni úgy igazán a dolgot. Nálam ez egy picit máshogy történik. Nyitott könyv vagyok számukra, és az én eddigi összes hibás vagy sikeres döntésemet vesszük alapul, és ami nálam nem jól sült el, azt felülírjuk egy rájuk illeszthető jó szakmai döntéssel.
De ehhez nagyon fontos az, hogy ők is befogadóak legyenek. Ahol az ego felüti a fejét, ott az erő sötét oldala megjelenik, és csak idő kérdése a szétesés. Viszont ez nem azt jelenti, hogy mindig nekem van igazam vagy elnyomó vagyok… Az összes eddigi tanítványnál az ego, a türelmetlenség és a bizonyítási vágy képében jelent meg, keveredve azzal, hogy képtelenek az emberek bízni a másikban.
Mindenki kontrollfreak. Ha nem tartják a kezükben a dolgokat, instabillá válnak, és ez csapda. A mai fiatalok közül sokan képtelenek egyenes vonalú, egyenletes mozgást végezni, pedig ezzel nagyon hatékonyan lehet menni előre a többi kapkodó között.
Nagyon büszke vagyok Matthew Sonára is és Aquarius Ezrára is. Megbeszéljük az éves terveket, és nem térünk le róluk, és látszólag eredményes a recept. Tomival még mindig csiszolódik a kommunikáció. Sajnos vele kevesebb az élő kapcsolódás. Nagyon bízom benne, hogy ez változni fog idővel. Matyinak több éves előnye van, de minden nap fejlődik még mindig ez a kapcsolat is.
2026-ban ismét a Balance Croatia fellépője leszel, ezúttal Matthew Sona társaságában. Mit jelent számodra ez a közös jelenlét – szakmailag és emberileg?
Idén már bizonyított Matyi abban, hogy mennyire profi és alapos szupportként tud jelen lenni akkor, amikor rólam szólnak a hírek. Totál úgy hozott helyzetbe a fesztivál alatt, ahogyan annak lennie kellett. Ő volt a manager poziban. Általa sikerült belesimulnom igazán a tisnói napokba. Szerintem egy ilyen „első élmény” helyzetben a legjobb, ha csak olyan emberek veszik körül a fellépőt, akik nagyon közel vannak hozzá, mert az izgalom és az adrenalin elég érdekes módokon tud előtörni. Én roppant bunkó is tudok lenni, amikor már elönti az agyam az izgalom és a drukk vegyülete.
A Matthew Sona-produkciók pedig annyira erősek a műfajban, hogy számomra logikus az, ami vele történik, de persze van benne némi manager-adalék is ebben a sztoriban a részemről.
Én totál happy vagyok ezzel a 2026-kalanddal már most. Tudniillik, hogy én abban kb. biztos voltam, hogy Matyit elhívják jövőre – valahonnan kaptam egy fülest. De ami engem illet, nekem egy pillanatig sem volt a fejemben, hogy behívnak.
Készültem, mint mindenki: szállás stb., hogy megyek bulizni. Amikor megjött a behívó, sírtam kb. a boldogságtól. Egymás után fogunk játszani. Mit kívánhatok még? Ez megint egy hatalmas kaland lesz. Oda- és vissza fog áramolni minden is…
Az év utolsó hónapjai kifejezetten mozgalmasnak tűnnek számodra. Mely fellépésekre vagy rendezvényekre hívnád fel a figyelmet – mik lesznek az év záróidőszakának legizgalmasabb pillanatai?
Nem szeretnék semmit kiemelni, mert mindegyik hétvége ínyenc lesz. December 06-án, szombaton lesz egy rendhagyó nappali buli a Balatonnál, aznap este pedig újra összeáll a Truesounds Music, és a 2016–2019 időszakot játsszuk újra.
Utána jön a Balance Club Show, ez december 13. Aztán ellátogat a Beatport Veszprémbe, ami nagy dolog, hogy erről hírt kap a világ – december 19. December 25-én Győrben leszek egy XMAS ALL NIGHT LONG szettel.
December 27-én, szombaton ARMEN MIRAN első fővárosi fellépése lesz.
Az év utolsó napjain is lesz mozgás rendesen:
December 30 – Óbuda Bay.
December 31 – Szeged.
Na és az év első hajnala sem maradhat ki: január 01., reggel – Lock BUDApest.
Milyen terveid vannak a 2026-os évre. Milyen irányokban szeretnéd továbbépíteni azt a világot, amit az elmúlt években felépítettél?
Rögtön az év első napján, ha kipihentem a NYE-bulit és az aftert, ébredés után elhúzok egy bentlakásos meditálásra. Így indítom a következő évet. Van bennem egy elhatározás, hogy megnézem a „100% sober” üzemmódot. Lehet, ezt nem kell ilyen évkezdő dátumokhoz kötni, de erre már készülgetek egy ideje. Csökkenő módban a lumpoló életmód. Inkább magánéleti célok vannak kitűzve. Szakmailag pedig csak folytatni kitartóan a munkát, dolgozni a zenéken, és örülni mindennek, amit ad még ez az élet ebben a korban nekem és ebben a szcénában! Ha lehet spoilerezni, akkor a 2026-os IKREK ÉJSZAKÁJA lesz az, amire már most felhívom azoknak a figyelmét, akik szeretik a hosszú szetteket. Az biztos, hogy nem lesz újra 20 órás, de… – többet nem árulhatok el, egyelőre tervezés alatt van minden. 2026.06.06 #savethedate
Comments are closed for this post.