A techno mint műfaj a pop zenével ellentétben nem elsősorban az album formátumhoz köthető. Táncparkettre optimalizált, elsősorban rövid, éles és kemény ütemek jellemzik. A zenék főleg bakelit lemezeken jelentek meg, azokon általában 2-4 sávval operálva.

Az évek során azonban egyes művészek elég bártak voltak ahhoz, hogy kísérletezzenek a techno valamint más műfajok vegyítésével, lebontva ezzel a határokat stílusok között. Ambient alapokról építkezve egészen a funkkal teli dallamokig, szinte mindent belecsempésztek a zenékbe amivel már akkoriban is maradandót alkottak melyek a mai napig inspirálóan hatnak a fiatalabb generácó(k) számára is. A cikksorozat első részét ITT, míg a másodikat ITT találjátok.

Speedy J – Ginger [Plus 8 Records, 1993]

A Ginger a holland elektronikus zenei producer, Speedy J (Jochem Paap) debütáló stúdióalbuma. 1993 szeptemberében jelent meg a Plus 8 és a Warp közös kiadásában, és a Warp Artificial Intelligence sorozatának hatodik kiadványa volt, amely különböző előadók „elektronikus hallgatásra szánt zenéjére” fókuszált. Az album a brit albumlistán a 68. helyig jutott, és máig Speedy J legsikeresebb albuma az Egyesült Királyságban.

Miután Paap megalapozta hírnevét techno-producerként és DJ-ként, a Ginger felvételekor az volt a célja, hogy a techno hangzását otthoni hallgatásra alkalmas formába helyezze. Ezt az ötletet megosztotta a Plus 8 alapítójával, Richie Hawtinnal, aki szintén közreműködött az Artificial Intelligence sorozatban. Az album Paap minimalista stílusát ötvözi a kemény ritmusokkal és az ambient zenével, a 4/4-es ütemek mellett szokatlan perkusz elemeket és tempókat alkalmazva.

Bár az album gyökerei a techno és a rave zenében rejlenek, a Ginger az egyik első IDM-albumként tartják számon. Megjelenésekor a kritikusok elismerték előrelátó, innovatív stílusát. A „De-Orbit”, amely az Artificial Intelligence válogatásalbumon is szerepelt, a Fact magazin 2014-es listáján a „100 legnagyobb IDM-szám” közé a 9. helyre került.

Kenny Larkin – Azinmuth [Warp Records, 1994]

Az elektronikus zenei rajongók többségének a detroiti származású Kenny Larkin olyan ember, akinek nincs szüksége bemutatkozásra. Lenyűgöző 20 éves története, amely vitathatatlanul a valaha készült legidőtlenebb, leglelkesebb techno alkotása, kétségtelen. De az újabb generátornak. Az AllMusic úgy jellemezte, hogy „hatalmasan befolyásolja” az amerikai, a brit és a német technót. A detroiti techno második hullámának része olyan nagyságok mellett, mint Jeff Mills és Carl Craig.

Larkin 1968-ban született és Detroitban nevelkedett, de a detroiti techno első éveiben nem vett részt, mert katonai szolgálatot teljesített. Visszatérése után Juan Atkins és Derrick May, valamint a chicagói house zenei élet hatására kezdett el produkciót készíteni. [3] Korai kislemezeit, a „We Shall Overcome” -t és az „Integration” -et a Plus 8-on adták ki, amelyet Richie Hawtin és John Acquaviva felügyelt; később megjelentek a Buzz és a Warp, valamint más kiadók. Rekordjai több sikert arattak kontinentális Európában, mint az Egyesült Államokban.

Emmanuel Top – Asteroid [NovaMute, 1996]

Emmanuel Top (született 1971. október 25.) francia acid techno producer, aki az 1990-es években vált ismertté, elsősorban saját kiadója, az Attack Records kiadványai révén. Pályafutását az 1980-as évek végén kezdte a belga DIKI Records kiadónál, első megjelenése, The Drop Deal, 1988-ban jelent meg, Bazz álnéven.

Legismertebb művei közé tartozik az 1994-ben kiadott Acid Phase és Turkish Bazar, amelyek az Attack Records-nál láttak napvilágot. Ezek a trackek komplex, hurkolt vokális elemeket tartalmaznak, köztük Jim Morrison eredeti előadásában a The Doors Black Polished Chrome című számából átvett mintákat. Zenéjét jellemzi az elsöprő savas basszusvonal a Roland TB-303 szintetizátor segítségével, valamint a dinamikus, ütős TR-909 ritmusok.

1996-ban, a B.B.E. formáció tagjaként két jelentős slágerrel, a Seven Days and One Week-kel és a Flash-szel került a brit slágerlisták élére. Debütáló albuma a NovaMute kiadónál jelent meg, bár már 1994-ben megjelent nála egy kislemez (Lobotomie / Pulsions). Emmanuel Top zenéje dinamikus és markánsan acid-techno orientált, ám az Asteroid albumán egy másik oldalát is megmutatja: a kompozíciók itt inkább a dub és a minimal-techno határmezsgyéjén mozognak, új hangzást és textúrát hozva munkásságába.

Paperclip People ‎– The Secret Tapes Of Dr. Eich [Planet E, 1996]

Carl Craig a detroiti techno második hullámának kulcsfigurája, a műfaj három alapító atyja – Derrick May, Kevin Saunderson és Juan Atkins – nyomdokain. Pályafutása az 1990-es évek fordulóján indult, amikor különböző álnéven kezdett el felvételeket készíteni, hogy az innovatív ambient, techno, breakbeat és futurisztikus jazz hangzásokat bemutathassa.

Az Innerzone Orchestra név alatt 1992-ben jelent meg a Bug In The Bass Bin, amely a drum & bass irányzat korai, kemény és ragga hangzású előfutára volt. Később Craig újra összeállította az Innerzone Orchestra-t, jazz és techno elemek ötvözésére: a projektben Craig Taborn jazz-zongorista, a Sun Ra Arkestra egykori tagja, Francisco Mora Catlett és Matthew Chicoine működtek közre a 1999-es Programmed album felvételén.

Matthew Chicoine, a Recloose álnév mögött, később a Craig saját Planet E Communications kiadójához csatlakozott, amely kortárs tánczenei kiadóként ugyanazt az eklektikus és futurisztikus szellemiséget képviseli, amely Craig zenéjét is jellemzi.

Craig számos álnéven jelentetett meg anyagokat, köztük a BFC, Psyche, Paperclip People, 69, Designer Music és az Innerzone Orchestra neveken. Bár zenei személyiségei eltérőek, munkásságát mindig felismerhető hangzásjegyek fémjelzik: a jazz és a soul iránti elkötelezettség, amely gyakran, de nem kizárólag detroiti techno-elemekkel párosul, mindig jelen van a zenéjében.

Még a táncparketteket uraló klasszikus számok, például a Throw esetében is érezhető a finomság, a részletekre való gondos odafigyelés, amely elkülöníti Carl Craig munkásságát a tipikus elektronikus tánczenei producerekétől.

Hell ‎– Munich Machine [V2 Records / Disko B, 1998]

DJ Hell 1978 óta aktív a német elektronikus zenei színtéren, dolgozott olyan ikonikus klubokban, mint a müncheni Größenwahn, valamint a berlini E-Werk és Tresor. Pályafutása 1983-ban kezdődött, amikor DJ-ként a libellai klubban, Kirchweidachban lépett fel, közel szülővárosához, Altenmarkt an der Alz-hoz. Ez volt első rezidenciája, ahol eklektikus stílusát művelhette: egy készleten belül keverte a New Wave, Ska, Punk, Rockabilly, Hip Hop és Disco elemeit.

Később további rezidenciákat vállalt a müncheni Park Caféban és a Tanzlokal Größenwahn-ban, ahol az egyik első német house DJ-ként rendszeresen játszott house-partikon. 1987-ben megszervezte az első savas házibulit, ugyanabban az évben pedig a Größenwahn-ban DJ-zett a Run-D.M.C. utópartiján. Az 1980-as évek végén stílusát München különböző klubjaiban és tánctermében fejlesztette, a New Wave-től és EBM-től az Electro-n és Hip Hop-on át a House-ig és Techno-ig.

1991-ben DJ Hell közreműködött Peter Wacha Disko B kiadójának megalapításában, és 1996-ig aktívan részt vett az A&R munkában. A kiadó első kiadványa, a Silicone Soul Who Needs Sleep Tonight 1991-ben jelent meg, DJ Hell remixét a B-oldalon adták ki.

Első saját kislemeze, a My Definition of House Music (R&S, 1992) klubsláger lett, több mint 100 000 eladott példánnyal, és elismerést hozott számára a techno DJ-k első generációjában, akik lemezeket is kiadtak. A Disko B-nél töltött idő alatt, 1997-ig, DJ Hell rezidensként dolgozott az Ultraschallban, München első techno klubjában, amely a volt München-Riem repülőtér helyén működött.

David Carretta ‎– Le Catalogue Electronique [International Deejay Gigolo Records, 1999]

David Carretta a 90-es évek elején az Electroclash francia úttörőjeként vált ismertté, és máig a hard edged electro, az analóg techno és a retro-futurista szintihangzások mestereként tartják számon. Debütáló megjelenése óta több mint 25 év telt el, de kreativitása ma is kiemelkedő. Legutóbbi, Nuit Panic című szólóalbumán a 80-as évek Italo Disco, synth-pop, valamint New Order és Depeche Mode ihlette hangzásvilága keveredik a Front 242 és Nitzer Ebb által képviselt elektronikus, EBM-elemekkel.

Carretta sosem csupán a múltat idézi; stílusának inspirációit a műfaj DNS-éből, szókincséből és ikonikus szintetizátoraiból meríti, így például a Sequential Circuits Pro One és a Korg MS-20 eszközeit alkalmazza. A dalokban, mint a Visage vagy a Prince de la cuite, a társadalmi jelenségek iróniája és az önreflexió is megjelenik, miközben a techno energiája és a minimalista dalszövegek a 80-as évek hangzásait modern kontextusba helyezik.

A Nuit Panic cím az élvezet és a félelem kettősségét foglalja össze, utalva az éjszaka kalandjaira, táncára, szabadságára és veszélyeire. Diszkrét, mégis meghatározó alakja a francia techno szcénának, pályafutását a punk és new wave világából indítva, az 1988-as első zenekarától a 90-es évek Harthouse és International Deejay Gigolo kiadóinál megjelent felvételekig építette fel.

A 90-es évek végén és a 2000-es évek elején, az Electroclash térnyerésével, Vitalic, Miss Kittin és The Hacker mellett a rockos, sötét és szexi inspirációt hozó techno-generáció meghatározó alakja lett, új energiát adva a rave színtérnek.

Aril Brikha – Deeparture In Time [Transmat, 1999]

Egy kakukktojás a végére: Aril Brikha stockholmi producer, aki kezdetben olyan elektronikus zenét fedezett fel, amely a Depeche Mode, Front 242 és Jean Michel Jarre rajongóinak szólt, mielőtt rátalált Robert Hood és az Underground Resistance futurisztikus hangzásaira. Amikor hazájában nem kapott visszajelzést, demókat küldött kedvenc kiadóinak. Rövidesen Derrick May kiadta The Art of Vengeance EP-jét, amely a Groove La Chord számot tartalmazta a Fragile Records-nál, és az egész világon játszották. Ezt követte a Deeparture in Time album megjelenése a Transmat kiadónál. Élő szettjeit a detroiti DEMF-től a londoni Fabric klubig nagyra értékelték, ahol a detroiti techno hangzását különleges lélekkel és funkos érzéssel interpretálta.

Forrás: Mixmag