A világ óriási változásokon megy keresztül. Számtalan klisémondat kering, sokszor kifogásként, máskor magyarázatként vagy megoldásként tálalva őket: „régen minden jobb volt”, „bezzeg a mi időnkben”, „amikor még fiatalok voltunk”, „akkor még nem volt internet”, „voltak igazi közösségek”. És ha kicsit mélyebben elemezzük ezeket a kijelentéseket, be kell látnunk: részben igenis helytállóak.

A mai vendéglátóiparban, rendezvényszolgáltatásban vagy nevezzük nevén: a buliszervezés világában embereket egy adott időpontra és helyszínre mozgósítani ma már óriási energiákat, nem ritkán komoly pénzösszegeket emészt fel. Egy szervezőnek vagy egy helyszínnek ez sokszor létkérdés.

Workshopok, elemző cikkek, beszélgetések és „megoldáskereső” írások tömege jelenik meg arról, mi történt, mi változott meg, mi vezetett a jelenlegi állapothoz. Így azt gondoltam rendezvényszervezőként és rendezvényhelyszín-üzemeltetőként, közel negyven év szakmai tapasztalattal a hátam mögött én sem maradhatok csendben. Nem megoldást kínálok, nem a minden kívánságot teljesítő „szent grált” keresem. Egyszerűen csak a saját bőrömön és eseményeinken megélt tapasztalatok alapján megfogalmazok egy állásfoglalást azok számára, akik hasonló cipőben járnak.

Mi volt régen?

Bulit akartunk szervezni. Kinéztünk egy potenciális helyszínt, ami méretben, elhelyezkedésben megfelelőnek tűnt. Leültünk a tulajdonossal, megbeszéltük a feltételeket, és ha minden win-win volt elindult a „marketinggépezet”. Ez akkoriban nagyjából annyiból állt, hogy teleszórtuk a várost plakátokkal. Saját, barkácsolt grafikákkal, amelyeket valamelyik haver apjának nyomdájában, vagy egy DJ ismerős munkahelyén sokszorosítottunk, sokszor én magam.

Mindenki kapott egy adagot, és nekiindult a városnak: buszmegállók, autók szélvédői, boltok pultjai, pénztárgépek mellé bedobálva, ahol engedték. Aztán vártuk a csodát.

Nem tudtuk, hányan jönnek el. Nem voltak előzetes számítások, célközönség-elemzések, elvárások. Mégis belevágtunk. Fanatikusan szerettük amit csináltunk: a zenét, a bulikat, azt az eufóriát, amit minden DJ megél a pult mögött, és a vendégek a tánctéren.

A pénz nem számított. A „nyereség” szó nem szerepelt a szótárunkban. Ez volt az underground világa.

Évek teltek el. Mi, szervezők és DJ-k, emberileg nem sokat változtunk. Mondhatni, belül gyerekek maradtunk, és ezt a szellemiséget életünk végéig magunkban hordozzuk, ebben nőttünk fel, így szocializálódtunk. Aztán eljött az internet kora: betárcsázós kapcsolatok, iwiw, MySpace. Már ekkor érezhető volt a változás szele.

Természetesen mi is követtük a fejlődést, profilokat hoztunk létre az új közösségi platformokon. De már ekkor látszott, hogy az emberek egyre kevésbé hajlandóak szó szerint felállni a monitorok elől. Ez volt az első komoly töréspont és a hatása a mai napig érezhető a szórakoztatóiparban.

Újabb és újabb „közösségi” oldalak jelentek meg. Ha nem voltál fent rajtuk, gyakorlatilag nem is léteztél mások számára. Véleményem szerint, ha lehet így fogalmazni itt romlott el minden igazán. Eltűntek az utcákról a plakátok és szórólapok, helyüket átvették az online események, posztok, meghívók. Az információáradat pedig mindent felhígított, szétaprózott.

Rendezvényszervező lett az is, aki korábban életében nem járt valódi underground buliban. A közösségi média paradox módon épp az ellenkező hatást érte el: a valódi közösségek felbomlottak, felszínessé váltak. Az embereknek két életük lett: egy online, gondosan felépített kirakatélet, egy másik valóságos, és a kettő sokszor köszönőviszonyban sem volt egymással.

Ez megingatta az egymás iránti alapvető bizalmat is, és egyre távolabb sodródtunk egymástól.

A bulik viszont nem állhattak le. A szórakozásra mindig volt, van és lesz igény. Az underground azonban, amely eleve alulról szerveződő, kisebb létszámú világ volt, hamar felőrlődött a mainstream, tömegeket elérő irányzatok mellett.

Elindult egyfajta „antikulturális népnevelés” a szigorúan szabályozott rádiók és médiumok révén, egy felülről irányított intézményi rendszerrel karöltve, amely igyekezett a kulturális intelligenciát egy bizonyos szint alatt tartani. Hab volt a tortán, hogy az underground műfajok közönségét a sötétben, eufóriában létező embereket, társadalmon kívüli furcsa képződményként bélyegezték meg. Pedig maga az underground kultúra, sőt a 4/4-es ütemek sámánszerű tisztelete sokkal ősibb, mint gondolnánk.

De ne menjünk el túlságosan ebbe az irányba.

A rendezvényiparban való fennmaradás feltételei az internetalapú világban brutálisan felgyorsultak, erősen költség- és bevételorientálttá váltak. Teljesen új játékszabályok léptek életbe. Azok a szervezők tudtak és tudnak ma is igazán érvényesülni, akik mögött komoly anyagi háttér áll: gazdag szülők, jól menő vállalkozások, sok esetben intézményi vagy állami támogatás, pályázati lehetőségek.

Százezrek, milliók mennek el közösségi kampányokra, megfizethetetlen hangtechnikákra, vagy olyan helyszínek kizárólagos megszerzésére, amelyekhez másoknak ezt követően hozzáférni szinte lehetetlen. Ennek természetes következménye, hogy a klubtulajdonosok rendre ugyanazokat a „gazdaságilag bevált”, kockázatmentes fellépőket részesítik előnyben. És ezt,  ha reálisan nézzük nem is lehet igazán felróni nekik. Egy klub fenntartása ma Magyarországon brutálisan drága, nincs tartalék. Elegendő két rosszul sikerült este, és lehúzhatják a rolót.

Ennek mellékhatásaként a perifériára szorult DJ-k és szervezők saját utakra léptek. Mezőkön, kertekben, erdőkben, pesti kávézók teraszain, vidéki kempingek parkolóiban sorra jelennek meg az elektronikus bulik. Mikroközösségek születésének lehetünk szemtanúi.

De a fő probléma itt is ugyanaz: óriási erőfeszítések árán is ritkán sikerül 50-100 fő körüli létszámot összehozni egy-egy eseményre és még lehet sokat is mondtam.

Közben minket is elért az idő vasfoga. Családot alapítunk, egzisztenciát építünk, hajtunk, hogy ki legyenek fizetve a csekkek, legyen benzin, legyen mit enni adni a gyerekeknek. A lakhatási válságról nem is beszélve. Ezek a mindennapi terhek pillanatok alatt elhalványítják egy buli reményét is. A politikát szándékosan nem keverem ide, az már egy másik, sokkal hosszabb történet lenne.

Szóval summa summarum: helló, új világ. „Antiközösségi” oldalak, küszködő emberek, külföldre költöző fiatalok, digitális zajba vesző események, és erre a közegre kell ma már alapoznia minden rendezvényszervezőnek.

És ha mégis sikerül embereket összeterelni, akkor kőkeményen kell a tempó, a drop, a látvány, az innováció, a folyamatos megújulás. Mert a bulizó fiatal a tánctér közepén, a telefonján két perc alatt talál húsz másik eseményt és ugyanilyen gyorsan el is veszíthetjük őt.

Nehéz szakma ez. Napokat lehetne róla brainstormingolni. De talán a legfontosabb mégis az, hogy csináljuk azt, amit szeretünk. Ami belülről jön. Amíg az élet, az idő, és a lehetőségeink ezt megengedik.
Jómagam azt vallom, hogy a mikroközösségek alatt lapul a tűz, összefogás, mozgástér-átjárhatóság az események-közösségek között.

Szándékosan nem tértem ki arra sem, hogyan változtak meg a szórakozási szokások, arra a jelenségre, hogy a bulikban mindenki a telefonját nyomkodja, és valójában nincs is igazán jelen. Ez a téma mára annyira elcsépelt és túlbeszélt lett, hogy nem érdemel több szót.
Szégyellje magát mindenki! 😀

írta: Gálik Levi