Planetdamage, polgári nevén Bari Máriusz (aka Damage), a hazai cyberpunk és ipari szubkultúra egyik stabil pontja már jó ideje. Az olyan projektjeivel, mint az LD50, a The Dose vagy a Damage Report, nemcsak itthon, hanem nemzetközi szinten is hozzájárult az underground elektronikus zene láthatóságához.

Producerként nagyjából tíz éve aktív ebben a formában: eddig öt kislemezt és több remixet jegyez, miközben folyamatosan építi a kapcsolatait a színtéren belül. Dolgozott már együtt többek között a Black Nail Cabaret-val és a First Aid 4 Souls-szal, miközben az ipari szcéna olyan nevei nyúltak hozzá a zenéihez remix formájában, mint Haujobb, Leæther Strip vagy Attrition.

KILLCAPS nem az a lemez, ami egyetlen irányra húzható rá. Inkább egy szétesőben is egységes anyag: mintha három külön EP-t varrt volna össze – industrial rockkal súroló psytrance, lazább electro-industrial darabok és váratlanul „boldogabb” trance-es pillanatok váltják egymást.

A producer saját bevallása szerint ez volt az eddigi legkaotikusabb projektje: folyamatos irányváltások, eltűnő fájlok, újraépített trackek és technikai szívások kísérték a munkát. Ennek ellenére – vagy pont ezért – a végeredmény meglepően élő: a számok fele az elmúlt két évben már klubokban is tesztelve lett, ami érezhetően ad egyfajta működő, „helyén van” energiát az egésznek.

A hangzásban ott van az EBM és az industrial iránti régi rajongás, de ugyanúgy beszivárognak frissebb hatások is, a hiphoptól a glitchig. Nem egy letisztult koncepciólemez, inkább egy korszak lenyomata – minden szétesésével együtt.

A KILLCAPS ráadásul teljesen DIY módon érkezik: Planetdamage saját kiadásban jelenteti meg az anyagot Bandcampen, saját készítésű borítóval. A vizuál is ugyanabból a világból jön, mint a zene – COVID alatt fotózott épületgeometriák szétszedve, glitch-esre torzítva –, ami jól ráerősít az album nyers, kísérletező hangulatára.

A lemez külön érdekessége, hogy nemcsak Planetdamage, hanem a jóval nyersebb, gitárközpontúbb sideprojektje, az RTFXX anyagai is felbukkannak rajta. Ezek közül az egyik trackben Marty Rawkman, a New Project gitárosa is közreműködik, tovább tolva az album amúgy is erős, hibrid hangzását.

Tematikájában az anyag mélyen beleáll a cyberpunk alapvetésekbe: vállalati és állami kontroll, megfigyelés, mesterséges intelligencia és minden olyan disztópikus motívum visszaköszön, ami ismerős lehet a klasszikus sci-fi filmek világából. A lemez 2026. március 26-án jelenik meg, összesen 15 trackkel – 12 saját darab mellett három remix is helyet kapott rajta, többek között Angelspit, Kris Baha és Statiqbloom közreműködésével.

Az EXOCOMM egy futurisztikus, cyberpunk hangulatú szám, amely az AI és földönkívüli kommunikáció kérdéseit boncolgatja, a nyelv és valóság kapcsolatára fókuszálva. A DEATH STOPS (CHEATCODE) egy nyers, rap-es elemekkel átszőtt track, amely a hatalommal és rendszerekkel szembeni lázadást jeleníti meg erőteljes energiával. A SCATTER SCATTER inkább hangulatokra és széteső struktúrákra épít, kísérletező jelleggel sodorva a hallgatót. Az INCENDIARY (feat. Marty Rawkman) egy energikus, gitárvezérelt hibrid szám, amely a káoszból való kitörésről szól és himnikus erejű.

Az ACID CASE / MACHINE DRUM MOLLY az identitást és az önérzékelést vizsgálja digitális perspektívából, mintha az ember maga is egy program lenne. A GLIDER (2-CLICK MARK) egy atmoszférikus utazás, ahol a mozgás, fény és nukleáris képek keverednek sodró hangzással. A SERIAL SOLAR PAN PAN MEGA egy instrumentális, psytrance alapú track, amely a precíz hangzásra és energiára épít. A RENAISSANCE (mimicry) a jövő Európájáról ad kritikus képet, különösen a megfigyelés és társadalmi kontroll témáján keresztül.

A CODA (dust to data, rust to rust) egy sötétebb, melankolikus darab, amely az elmúlást és a digitális lét határát vizsgálja. A WRETCHED SORRY STATE dühös, rendszerellenes kiáltvány, amely mindenféle hatalmi struktúrát támad. A TEN-ATOM TOTEM egy felemelő, trance-es lezárás, amely reményt sugároz a káosz közepette. Végül a remixek – Angelspit, Kris Baha és Statiqbloom feldolgozásai – új nézőpontból mutatják meg az album számait, friss energiát és kontrasztot adva az eredeti anyaghoz.

Az új album megjelenése alkalmából néhány kérdést is feltettünk Planetdamage-nek:

Mesélj kicsit a kezdetekről! Hogyan kapcsolódtál először a zenével, és milyen stílusokat és előadókat hallgattál eleinte? Miben különbözött a korai alkotói világod a mai hangzásodtól?

PD: A gyerek- és tinédzserkorom konkrétan az MTV Music Television aranykora, úgyhogy mindent hallgattam, de nem meglepő módon az elektronikus zenék voltak a legizgalmasabbak, Jarre, Vangelis, Kraftwerk meg a Front 242 volt az első négy olyan hatás még gimi előtt, ami fel is vázolta előre, hogy miket hallgatok majd évtizedekkel később. Nyilván fordulópont volt a gimi, ott jött minden más műfaj, ami addig nem, főként az EBM (electronic body music) meg az electro-industrial. A mai hangzásom fogta a korai alkotói világomat, amit nagyon jelentősen meghatározott a 90-es évek electro-industrialje (Front Line Assembly, Skinny Puppy, Mentallo & The Fixer, stb.) és elkezdett más műfajokból áthúzni elemeket, inspirál a goa/psytrance, az electro/breaks dolgok, a glitch és színpadi előadás meg szöveghasználat miatt egy halom freestyle/hiphop anyag is. (A GZA – Liquid Swords lemeze példaértékű!)

Mit jelent számodra a cyberpunk esztétikája és gondolkodásmódja? Milyen módon épül be a kreatív munkádba?

PD: Nem egyfajta esztétikája van a cyberpunknak, hozzám pont a Cyberpunk 2077 nyolcvanas években gyökerező világosneon revivalje esik a legkevésbé közel, a szürreális-glitches-mi van a cyberspace mélyén-geometrikus rácshálós cyberpunk meg a Blade Runneres mindigsötétbenesikazeső hangulata sokkal otthonosabb. Nem tudok eltávolodni attól a kérdéstől, hogy “milyen hangulata lesz a jövőnek és főként, milyen hangulata lesz a jövő fekete ruhás underground zenéjének a nyolcvanas évekhez képest?” – erre is próbálok válaszolni a PD meg az RTFXX projektjeim számaival.

A rendszerrel és a hatalommal szembeni lázadás mindig is aktuális téma, de különösen a mai Magyarország kontextusában. Te hogyan éled meg ezt a mindennapokban, és milyen hatással van ez az alkotásodra?

PD: Elnézve a geopolitikai nagytotált, most konkrétan a nyolcvanas évek cyberpunk vízióiban ülünk, a Wretched Sorry State c. számomat színpadon úgy konferálom fel, hogy ez a rendszer ellen szól, melyik rendszer ellen, az összes kibaszott rendszer ellen, mindegyik ellen. Hangzatos, de ez az attitűd azért nem arról híres, hogy feloldja a problémákat, úgyhogy konstruktívabban kell azért jövőt tervezni, azt gondolom. Elnyomó struktúrákban élünk és nincs annyira elvonva a figyelmünk, hogy ez ne tűnjön fel, nyilván előjönnek a kérdések, hogy miért van minden úgy, ahogy és hogyan lehetne optimálisabb feltételeket teremteni. Sok helyről hallom, hogy sanyarú tapasztalatokból lehet jól inspirálódni és jó zenéket írni, szoktam úgy gondolni, hogy nem bánnám, ha olyan életem lenne és egy olyan társadalomban élhetnék, ahol kevésbé kellene ezekre figyelni. De hogy egyértelműen válaszoljak a kérdésedre: van miből inspirálódni, a téma mindig is az utcán hevert, most még jobban.

Hogyan látod a világ kilátásait a következő 10 év távlatában? Melyek azok a trendek vagy jelenségek, amelyek leginkább befolyásolhatják a jövőt?

PD: Nem a jó embert kérdezed, nincs akkora ismeretanyagom és hozzáférésem, hogy válaszolni tudjak rá, ha ilyenre tudnék, milliós állásom lenne, euroban számolva. Mindenki más buborékban ül és onnan tájékozódik, az enyémben a következő dolgok ömlenek a feedből (és aktív munkám van benne, hogy amúgy ne nézzem a feedeket, gondolhatod): a nyugdíjkorhatárt bőven túlélt megalomán öregemberek kakaskodnak egymással erőforrásokért és ennek többmilliárd ember issza meg a levét; szemüveges emberek azt nyilatkozzák bólogatni és stílszerűen meglepődni képes inges-öltönyös arcoknak, hogy az AI elkezdett öntudatra ébredni; fasizálódik a bolygó és az OA sorozat még mindig nem fog harmadik évadot kapni – ezekből azért nem lehet napfényes fotót csinálni. Inkább dumáljunk a zenéről.

Milyen szerepet szánsz az AI-nak az emberiség jövőjében? Szerinted inkább áldás vagy átok lesz, és képesek leszünk-e a technológia révén tudatosabb, magasabb szintű életet élni?

PD: Rövid válasz: átok, nem. Hosszabb: az emlékezetünket meg a memorizálást kiszerveztük a keresőalgoritmusoknak, a saját logikánkat meg gondolkodásunkat (és időnként még a kreativitásunkat is) meg most szervezzük ki az AI-ra. Megjegyzem: adtak már humán orvos helyett jobb, nettó életmentő rákdiagnosztikát orvosi AI-k, úgyhogy van kézzelfogható, hasznos-hasznos előnye ezeknek a rendszereknek, de nyilván könnyebb a sok generációval korábbi családi fotókat feltölteni valami appba, hogy az ük-ük-valakink integessen vissza a képernyőről, az meg hogy azokból a képekből meg a training adatbázisból mi lesz, hova kerül, mire használják fel, arra már rá se kérdezhetünk. Imádok AI toolokkal kísérletezni, de azt leszámítva, hogy első látásra olcsóbban és gyorsabban megcsinálnak valamit, hosszú távon nem gondolom, hogy jó hatásuk van.

Mesélj a zeneszerkesztés folyamatáról! Hogyan építed fel a dalokat a kezdeti ötlettől a kész trackig?

PD: Ó, erre van erre két bevált módszerem, és ráadásul semmi titok nincs benne. Vannak napok vagy egész időszakok, amikor ötletírás van – egy óra alatt össze kell hoznom valamit, lehetőleg egy verse+chorus kombót. Aztán amikor ezekből összegyűlt elég, kiválogatom belőlük a legjobbakat és azokkal kezdek el dolgozni. Amúgy az Abletonék adtak ki egy könyvet “Making Music: 74 Creative Strategies for Electronic Music Producers” címmel, abban van egy jó punk tipp arról, hogy lebontani könnyebb, mint építeni, tehát ha van egy pár baros ötletünk, húzzuk ki 3-4-6-akármennyi percig az összes sávot, aztán kezdjünk azon belül építkezni, bevezetni sávokat, kivezetni őket – és innentől kezdve már lehet variálni dolgokat, kicserélni, újraírni, mert nem egy 16 barnyi loop felett rettegünk, hanem egy teljes számot kezdünk el forrasztgatni arrangement oldalról, nekem ez rengeteget segített.

Ez az egyik biztos tippem, a másik meg az, hogy van egy táblázatom Google Sheetsben. Az ausztrál Angelspit zenekartól tanultam a módszert, egy sor egy szám, az oszlopok pedig az egyes munkafázisokat jelentik, ahol a kettő találkozik, egytől százig beírod, hogy hol tartasz, amikor egy sorban százasokat látsz mindenhol, kész a szám. Nyilván rengeteg nüansza van egy ilyennek, de ez a módszer rengeteget segített abban az elmúlt években, hogy rálássak, hogy mivel kell éppen dolgozni. 

Amúgy dobok és basszus, padek, dallamok, glitchek, dalszöveg, vokál a sorrend, egy számot általában így írok meg, a legtöbb idő mindig a szöveggel van és igazából mindig kell pár hét, amikor elteszem aludni a tracket, előveszem és újraírom még egyszer, amikor már lecsatlakoztam róla és jobban hallom a hibáit. Az album felét élőben tesztelgettem a közönségen, volt is mit átírni.


A zenéidben a dalszövegek erőteljesen jelen vannak, és sokszor saját írásaid. Hogyan születik az ihlet, miként állnak össze a sorok a kreatív folyamat során?

PD: Leszámítva az Emkével, a Black Nail Cabaret énekesnőjével összehozott régi kollabunkat (“Angst”) meg a mostani lemezről az “Incendiary”-t, ahol Marty Rawkman barátom írta azokat a részeket, amiket ő vokálozott fel, minden szöveg a sajátom a Planetdamage/RTFXX trackekben. Szövegírásra nincs módszerem, vagy megihlet valami vagy nem. A vízközelségben jön egyébként a legtöbb szöveggel kapcsolatos kreatív ötlet – aki tudja, hogy ez mit jelent, írja meg kommentben, de tényleg. De hogy mást mondjak, az új album írásakor volt egy több hónapos kiesés, amikor már minden zene kész volt, csak a szövegekkel vesződtem. Ott az segített, hogy elkezdtem Wu-Tang anyagokat hallgatni meg ipari-közeli hiphopokat (Consolidated, Stromkern, Disposable Heroes of Hiphoprisy, Saul Williams meg nyilván a kihagyhatatlan clipping.!) és az hozott vissza egy olyan szintre, ahol tudtam gondolkodni szövegben megint.

Mi az, ami leginkább inspirál téged az alkotás közben?

PD: A határidők és az előleg! 🙂Komolyra fordítva: koncertek, más zsánerből származó zenék, ügyes meg szokatlan technikai megoldások adnak ötleteket arra, hogy miként fejezzek be valamit (vagy inkább, hogy hogyan kezdjem el, az a nehezebbik vége a sztorinak)