A Flea neve hallatán a legtöbben még mindig a funkkal átitatott, energikus basszusfutamokra asszociálnak, amelyek a Red Hot Chili Peppers védjegyévé váltak. A Honora azonban tudatos szakítás ezzel az imázzsal: egy finoman rétegzett, meditatív hangulatú anyag, amelyben Flea sokkal inkább zeneszerzőként és hangulatépítőként lép előtérbe, mint virtuóz hangszeresként.

A lemez alapvetően instrumentális, és erősen támaszkodik akusztikus textúrákra, zongorára, visszafogott vonósokra, valamint ambient jellegű hangképekre. A kompozíciók minimalista szerkezete elsőre talán szikárnak tűnhet, de épp ebben rejlik az erejük: a csendek, a lecsengések és a finom dinamikai váltások legalább annyira fontosak, mint maguk a hangok. A Honora nem kínál azonnali katarzist – helyette lassan, szinte észrevétlenül szivárog be a hallgató tudatába.

Flea itt egyértelműen kilép a rockzenész szerepköréből, és közelebb kerül az olyan kortárs neo-klasszikus és ambient alkotók világához, mint Nils Frahm vagy Jóhann Jóhannsson. A hangszerelés tudatosan puritán, mégis rendkívül részletgazdag: minden egyes hangnak súlya van, minden megszólalás mögött szándék húzódik. A lemez atmoszférája egyszerre melankolikus és megnyugtató, mintha egy személyes napló zenei megfelelőjét hallgatnánk.

Külön említést érdemel a hangzás minősége is. A Honora kifejezetten jól működik analóg formátumban: nem véletlen, hogy a kiadvány vinylen is megjelent, ahol a meleg, organikus hangkép még inkább kiemeli a kompozíciók finom rétegeit. Ez az a fajta album, amelyet nem háttérzeneként érdemes fogyasztani, hanem tudatos, elmélyült hallgatással – lehetőleg egy jó lemezjátszó mellett.

Összességében a Honora nem csupán egy újabb oldalprojekt, hanem egy érett, koncepciózus alkotás, amely Flea művészi horizontjának tágulását bizonyítja. Nem mindenki számára lesz azonnal befogadható, de aki hajlandó időt szánni rá, egy különösen érzékeny és őszinte zenei világba nyerhet betekintést.