Unod a mostani elektronikus tánczenéket? Úgy érzed, már mindent hallottál? Mindenkivel megesik. De hadd mutassunk akkor valami újat. Vagyis valami régit, ami ma is újnak hat – ismerd meg a 80-as évek végi belga new beat testet villanyozó páratlan világát, és garantáltan nem akarsz szabadulni belőle!

Harminc évvel korábbra megyünk vissza, fókuszunkat a nyolcvanas évek végi európai szintetikus/elektronikus zenei történésekre szűkítjük. Az italo és euro disco kifulladóban, az Amerikából átkerült house és techno meghonosodóban, a slágerlistákat a brit Stock-Aitken-Waterman trió soulból és hi-nrg-ből fröccsöntött rágógumipopja uralja. Eközben Belgiumban egy fura hibridirányzat bújik ki a föld alól 1987 táján… na persze, a belgáknál minden zene alapból fura, karakterileg picit keményebb, nyersebb, vadabb, pozitíve kattantan sajátságos… szóval, egy új irányzat, ami a new beat nevet kapja.

Különös kevercs; az alapja az indusztriális és elektronikus hangzásokat egybegyúró electronic body music (az elnevezés a belga Front 242 agyszüleménye), ehhez jön nagy adag acid house és techno (mind a klasszikus detroiti, mind az eredeti német – gépies táncolásra optimalizált dark/goth – értelmében), megszórva bolond hangmintákkal, tetszés szerint megfűszerezve csipetnyi szintipoppal, new wave-vel, italóval, electróval, hiphoppal, távol-/közel-keleti motívumokkal, klasszikus vagy filmzenei témákkal, tulajdonképpen bármivel. A new beat igazi mindent magába olvasztani képes zsáner, ami nem meglepő, hisz’ Belgium a különböző irányokból jövő (francia, német, angol, amerikai) zenei hatások folyamatos kereszttüzében áll. A formula kulcsa a tánczenei standardnál lassabb (90-115 bpm közötti) tempó és a monoton, szinte lelketlen ritmus; a feszesen masírozó szigorú ütemekkel, harcias szintifutamokkal és parancsolós ének(beszéd)móddal támadó new beat lehetne fenyegetően katonás, de szerencsére nem az; mindez csak jól kitalált művészi koncepció és póz; a rideg, steril, elidegenítő hatás szándékos, de a sötét/vulgáris/infantilis humor, a szubverzív – többnyire szexcentrikus –szövegek és az excentrikus imidzs is mind ugyanazt a célt szolgálja: meghökkenteni, provokálni, polgárpukkasztani akar – és közben szégyentelen szórakozást kínál.

Nem meglepő, hogy pillanatok alatt minden ellenállás nélkül letarolta Belgiumot, majd Hollandiát és Németországot, az undergroundból pedig benyomult a mainstreambe (fun fact: annak idején a magyar rádió könnyűzenei műsorai is játszották a legnagyobb new beat slágereket), aztán ahogy az ilyenkor lenni szokott, a tömegtermelés következtében a színvonal villámgyorsan lement kutyába, a közönség ráunt, a formula elfáradt, az évtizedfordulóra gyakorlatilag kipörgött, szűk három év alatt. Hazájában besorolt a belgikumok közé (ahogy Hollandiában sem kell magyarázni senkinek a gabbát), a világ többi részén pedig az italóhoz hasonlóan besorolt a csak zenebuzik által ismert/istenített kultikus zsánerek közé. Ahogy a Soulwax kétrészes tribute mixe elején olvasható, „[a new beat] elpusztult és rossz szájíz maradt utána, de arra kevesen emlékeznek, hogy a zene óriási volt, ahogyan a hatása is”.

Bizony, a new beat – megint csak az italóval analógiában – fontos kapocs, láncszem, esetünkben az amerikai és az európai elektronikus tánczenék, illetve a nyolcvanas évek első felének szintis úttörései és a kilencvenes évek elejének dance-robbanása között; new beat nélkül egészen biztosan nem lenne Prodigy, de a Technotronic Pump Up The Jamje sem, mutatta az utat mind a techno-rave hangzásoknak, mind a eurodance-nek/eurohouse-nak. Most, amikor minden második Boiler Room-szettben hallani EBM-et, itt az ideje rehabilitálni és reanimálni a new beatet, már csak azért is, mert ezek a zenék szinte semmit sem öregedtek, ma ugyanolyan sokkolóan izgalmasnak és frissnek hangzanak, sőt, maximális találati aránnyal működek a tánctéren. Erről első kézből szereztünk tapasztalatot az idén nyáron indult, a Larmben havi egy vasárnap futó Sintesi klubesten, melynek házigazdái örömmel válogattak össze nekünk egy playlistre valót a new beat legjavából, és mellé a műfaj történetét is felgöngyölítették (aki ennél többre kíváncsi, feltétlen nézze meg a The Sound Of Belgium című 2012-es filmet, ami mellesleg az évtized egyik legjobb zenei dokuja.) This is a new style of music. This is Belgium. This is new beat.

A-oldal: a klasszikusok

In-D: Virgin In-D Sky’s (1988)

Természetesen visszanyomozhatatlan, ki találta fel a new beatet. Először a „vidéki”, jellemzően országút melletti diszkók keményebb közönsége kapott rá az akkori posztpunk, indusztriális, elektronikus import zenékre (Throbbing Gristle, A Certain Ratio, DAF, Cabaret Voltaire és társaik), miközben a nagyvárosok csilivili diszkóiban a rádiós slágerek mentek. Egészen addig, míg a fáma szerint az antwerpeni Ancienne Belgique egyik lemezlovasa, Dikke Ronny gondolt egy merészet és beemelte ezeket a hangzásokat a műsorába. Ezen felbátorodva követték a példáját más dj-k, és rövid időn belül kialakult az a kör, amely hamarosan berobbantja az új stílust. Köztük volt Marc Grouls, aki egy lemezbolti bandázás során rossz fordulatszámon játszotta le a belga A Split Second Flesh című számát, és ettől mindenki lehidalt, el is nevezték ott helyben új belga ritmusnak, new beatnek. Grould nem csak a névadásból vette ki a részét, de producerként is aktívan tolta a színteret; Marcos Salonnal közös formációjának három maxija alap. Ez a trilógia nyitó darabja, valahol a KLF What Time Is Love-jának ős-trance, a darkwave és filmzenés atmoszférák metszetében, messze a későbbi kommerszebb vonaltól. (Salon később tagja lett a színtérgerjesztő rádióműsorból kinőtt Liasons D kollektívának, de igazán maradandót 1991-ben dobott, Outlander alteregójának debütálásával, a Vamp megunhatatlan. minden buliban működő örök rave-klasszikus.)

Taste Of Sugar: Hmm Hmm (1988)

A lelassított ASS számból (és a számlelassításból) divat lett, amire felfigyelt az antwerpeni Antler Records két feje, és jött az isteni szikra: csináljunk ilyen zenéket! Maurice Engelen és Roland Beelen (művésznevén Belucci) a frissen létrehozott Subway fiókkiadót kijelölték new beat-bázisnak, előbbi csatasorba állította a zenészhaverjait, míg utóbbi összeállt Jo Castersszel (Morton) és Herman Gillisszel (Sherman), majd az első próbálkozás (a ’87-es, Yello-slágert pofátlanul nyúló, electrós Fruit Of Life – Not Afraid To Dance sikerén nekibuzdulva elkezdték teríteni a cuccot. Nagyüzemben: volt egy év, hogy közel 100 megjelenés került ki a trió gyártósoráról. A legnagyobb sikert természetesen a szexre kihegyezett projektekkel aratták, mint az Erotic Dissidents vagy az ugyancsak tátogó-táncoló bábokat kirakatba tevő Taste Of Sugar, amivel fullig húzták a témát olyan számcímekkel, mint C In Your T.W.A.T. Tight Ass és Golden Shower. A Hmm Hmm már országos slágernek számított, amikor kijött, a new beat csúcsra járt; onnantól, hogy a több ezres kapacitású menő diszkókba beszivárgott, egy rövid lépéssel átugrotta a tömegmédia ingerküszöbét, és ezzel persze jött a felhígulás.

Confetti’s: The Sound Of C… (1989)

Minden undergroundból áttört és hirtelen népszerűvé lett műfajnak megvan a fő poszterzenekar-bűnbakja, az az előadó vagy formáció, amelyik kifelé a színtér első számú népszerűsítője és ezzel befelé legnagyobb elárulója (lásd a Prodigy megölte a rave-et) – a new beatben ezt az ellentmondásos státuszt a Confetti’s birtokolta. Oké, a csapat puszta léte tiszta sellout, mivel gyakorlatilag az Antwerpen melletti Confetti’s klub marketingkampányához kreálták (c-reálták) Serge Ramaekers és Dominique Sas producerek (akiknek underground hitelét The Maxx projektjük biztosította). A katonai egyenruhába bujtatott, hülyén mozgó és grimaszoló énekessel (a szórakozóhely egyik pultosa) és négy táncoslánnyal felálló Confetti’s a jól kitalált (a szubkultúra sajátosságait, a helyben lépegetős táncot, a fekete-fehér viseletet, a smiley-halmozást késztermékesítő) csomagolásnak, zenei koncepciónak (C a számcímekben), színpadi show-nak és rádióbarát daloknak köszönhetően sikerre volt ítélve, és simán túl is teljesítette a tervet – a new beat leghatékonyabb promóciós fegyverének bizonyult, a műfaj egyetlen nemzetközileg ismert, világot körbeturnézó képviselőjének. Hol itt a probléma? A new beatet nem a family-friendly Confetti’s ölte meg, és nem is a többi tutira menő produkció (mint a 2 Unlimiteddel bankot robbantó Jean-Paul De Coster által összerakott Bizz Nizz) kimúlt az magától, mint minden túl gyorsan felkapott, túl hamar önmagát felfaló zsáner.

Lords Of Acid: I Sit On Acid (1988)

De ne szaladjunk előre, ugorjunk vissza Maurice Engelenhez, aki nem akart lemaradni a társától, összeverbuválta hát a maga triumvirátusát, az M.N.O.-t, Oliver Adams és az énekesnő Nikkie Van Lierop (Jade 4U) bevonásával. A new beat tipikusan az a szcéna volt, ahol mindenki ismert mindenkit, mindenki kollaborált mindenkivel, így Engelenék együtt és külön-külön benne voltak kismillió másik formációban, mint a 101 ( a Kevin Saunderson technoslágerét acidesítve feldolgozó Rock To The Beat), a Dirty Harry (a Sven Väth-t énekbeszéltető OFF / 16 Bit slágerek hangzásából táplálkozó D’Bop, a Boy Toy (a sztriptíztáncos videóval eladott Touch My Body), a Major Problem (a szado szexet imitáló Acid Queen) Utóbbi gyakorlatilag közvetlen előzménye a Lords Of Acidnek, Engelen legismertebb (jelenleg is aktív) formációjának. A csapat bemutatkozó száma a new beat sötéten acides, keményvonalas válfaját (hard beat) hardcore pornóval párosítja, szó szerint orgazmikus végeredménnyel (ha beugrik a Chemical Brothers Hey Boy, Hey Girlje, nem véletlen). Engelen a new beatből a techno-rave-be lépett tovább, Praga Khan alteregójának ’91-es trekkje, az Injected With A Poison örök élettartamú eufória-generátor.

Tragic Error: Tanzen (1989)

Röpke másfél év alatt a new beat underground jelenségből mainstream szenzációvá, popkuriózummá mutálódott, mindenki fel akart ugrani a new beat vonatra, a színtér pedig örömmel tolta túl a giccs- és sokk-faktort a nagyobb kereskedelmi siker érdekében; a ’87-es komoly kezdetektől (lásd Nux Nemo Hiroshimája) ’89-re eljutott az infantilis hülyülésig. A humor persze elválaszthatatlan a new beattől, simán belefért ez is, meg az (ön)irónia, mint ez a már (ön)paródiába hajló szám a videójával együtt. Patrick De Meyer a viccet és a new beatet egyaránt nagyon értette, lásd még az R&S Recordsnál az előző évben kihozott Fatal Error-számot. Szintén ’89-ben megjelent egy skizzo (technós, gyorsabb tempójú new beat) maxi a Nux Nemóval feltűnt Joe Bogaerttel közösen, aki aztán szépen elhappolta és poposította a zenét – ez lett a Pump Up The Jam a Technotronictól. De Meyer nem bánkódott, inkább elkezdte a T99-t, amivel ’91-ben kisujjból kirázott egy kontinentális rave-himnuszt.

Rhythm Device: Acid Rock (1989)

Az egyik legjelentősebb, legnevesebb belga dj-producer veterán, Frank De Wulf is naná, hogy new beattel kezdte, vagy inkább a new beattől folytatta: a Planet Rockot címével és kraftwerkes áthallásával megidéző ’89-es debütálása már határozottan törte az utat a technós/breakbeates rave-nek. (A besegítő zenészek egyike, Gaetan Bouvie tagja volt az R&S The Project nevű szupergrupjának is, CJ Bolland, Cisco Ferreira, a kiadófőnök Renaat Vandepapeliere és mások társaságában.)

B-oldal: a ritkaságok

Dr. Phibes: Acid Story (Psymix) (1988)

Még alig formálódott meg a new beat-hangzás (ami persze 1987-88 után is formálódott tovább), amikor egy Belgiumban élő olasz (Bruno Sanchioni, aki nyilván hozta magával az italo szelét), a kontinensen a lábát még éppen csak megvetett techno-house katyvaszból az acides elemet felnagyítva megcsinálta a new beat egyik első jelentős leágazását. A Dr. Phibes néven kiadott „Európa válasza az acidre” tánctérbombát követte még pár másik sikeres szám ezen és más neveken, projektekkel (Bazz, Channel 5, Chico Crew, Jennifer Crew, 2 Deeep stb.) a jelentős DiKi Records-nál, de hősünk 1990-ben a trance-nek is utat tört, Age Of Love projektje The Age Of Love című dalával, amely annak a műfajnak is az egyik első megvalósulása. A kilencvenes évek második felében azonban – kommerciális értelemben – még ezeknél is nagyobbat robbantott, amikor a BBE trió tagjaként (rajta kívül még: Bruno Quartier és Emmanuel Top) a Seven Days And One Weekkel világslágert dobott. A legjobb munkája azonban ez az ebm-esen lüktető, játékosan savas Acid Story maradt.

HNO3: Doughnut Dollies (1988)

A new beat a lemezcégek (DiKi Records, R&S Records, Kaos Dance Records, Subway, Who’s That Beat?), a klubok és a dj-k nyitottságának köszönhetően lett Belgium saját hangja. A legjelentősebb klub a Boccaccio volt, annak legfontosabb dj-je Eric Beyssens. Már ennyi elég lenne a 2016-ban elhunyt dj-producernek a tánczenei halhatatlansághoz, de naná, hogy lerakott egy durva műfaji alapszámot is (aztán meg sokat technózott). A Doughnut Dollies a new beat egyik kőklasszikusa, katonás beatre olyan hangminták vagdalóznak egyik hangszóróból a másikba, amelyeket a formálódó brit rave és techno nem győzött lenyúlni, de a keménységet ellenpontozza egy angyali kórus is. A new beattel befutó, és azóta is meghatározó R&S Records tánczenei kiadó egyik első nagy sikere ez (a másik ugyanekkoriból a Front 242-t new beatesítő Public Relation Eighty Eightje.

High Tention: High Tention (1989)

Van ennél italósabban ellenállhatatlan new beat? Aligha, mert az acides vartyogást is magába olvasztó dal ezzel a tipikus 1989-es megszólalással nemcsak tetőpontján kapta el a műfajt, de előre is mutatott, úgy, hogy máig futuro-skizzo. Ilyet, naná, hogy a stílus egyik vezérduója tud csak. A new beat egyik kiindulópontja a Shakti (Praga Khan és Chris Inger duója) volt, amely 1988-ra a még meghatározóbb 101 szupergruppá bővült (ekkor már tag volt Nikkie Van Lierop aka Jade 4U énekesnő, Oliver Adams és K. Hendrickx producerek is), majd ők még például Major Problem, Moments Of Ecstasy, Dirty Harry és Boy Toy néven is csúcsdalokkal szórakoztattak. Khan, Jade 4U-val és Adams-szel sok más mellett Lords Of Acidként vitte tovább a fáklyát (a fenti műfajteremtő I Sit On Acidben még Inger is benne volt). Inger (azaz Jos Borremans) pedig Hendrickx-szel egyebek mellett Tribe 22, Bat-House, Flash néven közösködött, de igazán telibe ezzel a csodás High Tention-dallal találtak.

Little Little: Oh La La La (1989)

Természetesen ez is egy kreatív túlcsordulásban „szenvedő” duó, számos alterego alatt. Ők azzal tűnnek ki, hogy a hetvenes évek végi belga new wave-színtérről indultak. Robert De Smet a szintipoposabb 2 Belgenből, Ferre Baelen basszusgitáros pedig a posztpunkosabb T.C. Matic-ból a legismertebb. 1988-ban azonban totálisan belezúgtak a new beatbe és elkezdték ontani a dalokat. A legjelentősebb talán az első Zsa Zsa Laboum-maxi 1988-ból, a hardbeates Something Scary volt (Liam Howlett szépen át is emelte a fő témát a Your Love-ba), de Edwards And Armaniként még nagylemezt is megjelentettek. A legkülönlegesebb és személyes kedvencünk viszont a Little Little-ként jegyzett három 12” közül az első, ami Baelen electrós posztpunk-zenekara egyik 1981-es dalának a feldolgozása. Benne van a nyers posztpunk gyökere briliáns basszussal, a klasszik acides new beat, de valahol már az eurodance előszele is.

Zinno: Russian Roulette (1989)

A kultikus belga The Bowling Balls szintipopzenekar eredetileg képregényes viccként, fake-együttesként indult 1979-ben, de amire négy kislemez (öt, ha a The Piggies néven kiadott remek mellékest is számítjuk) után egészen komollyá és jóvá érett, az énekes öngyilkossága véget is vetett neki 1981-ben. Fred Jannin, a zenekart kitaláló képregényrajzoló-zenész azonban nem állt le és 1985-től Zinno néven kezdett szintipopos, electrós dalokat megjelentetni, mindjárt az első, a What’s Your Name? című James Bond-parafrázis nagy európai sláger lett, az évente érkező egy-egy újabb trekk pedig a new beatet is formálta, annak ellenére, hogy nem kifejezett new beat-szerzemények ezek. A sort záró Russian Roulette művészi értelemben is igen szerencsés utolsó lövés, new beat, house és techno verzióban szerepel a 12”-en, de mindegyik mix e három elem tökéletes elegye.

P.J.istes: Confocation (1989)

Az egyik legjobb new beat-szám egyben az egyik legtitkosabb csodája is a műfajnak. Egy Pascal Maton nevű producer a szerzője, aki 1984-ben egy korrekt „európaias” electro-hiphoppal tűnt fel Belgiumban, legközelebb pedig a new beat beizzásakor jelentkezett 1988-ban Mata Hari néven, ami elvezette egy közös projekthez Cosmetics-szel (halld az aranyat érő Gold House-t és Dr. Smileyval. A trió Christine D néven kiadott, Europe című egyetlen kultikus dala a new beat hardcore szexes fixációjához illeszkedik, zeneileg pedig pöpec house-new beat, akárcsak Maton másik 1989-es trekkje, amit már P.J.istes-ként jegyzett. Az iszonyat feszes Confocation azonban nem lett nagy siker, Moton pedig gyorsan el is felejtette, mert Hypnoteck és Punchy Anderson néven az évtizedfordulón tisztes európai sikereket ért el new beatből kinőtt könnyedebb hiphouse-zal. Egy ilyen remekmű azonban nem maradhat rejtett; ma már obskúrus klasszikus és 100 euro feletti összegért lehet csak megszerezni vinylen. Nos, úgy is megéri.

Ezekre és hasonló new beat számokra (meg electróra, italóra, korai acid house-ra) tehát augusztus 25-én, a következő Sintesi bulin táncolhattok.
Facebook-esemény: https://www.facebook.com/events/403029937234353/