Megnéztem Nina Kraviz coachellás produkcióját, hogy neked már ne kelljen. Előtörtek közben mindenféle érzések, és egy ponton a penne all arrabbiata is, de azt sikerült benntartanom. Véleménycikk jön.

Kell a fesztivál. Itthon is, és Amcsiban is. Soha nem volt ilyen sikk fesztiválozni, mint manapság. Megy az EDM is. Naná, hisz pont ezt lovagolja meg. Nekünk ez a Száund volt, ami idén már kevésbé volt ilyen, de azért a fő célcsoport változatlanul a vödrös koktélos, random maori tetkós, zéró bádifet partyarcok. Ami nekünk a Száund, az Amerikának a Coachella. Itt is nagyon menő megjelenni, ennek egyértelmű fokmérője, ha Vajna Timi is posztol a Pistára. Egyébként a Coachellán, mint minden fesztiválon, azért lehet igazi gyöngyszemeket is kifogni, mert a szervezők próbálkoznak bookolni értelmes előadókat is. Jó példa erre Aphex Twin meghívása tavaly, aki nemcsak elfogadta a felkérést, de a készületlen amerikai influenszereket kis híján őrületbe is kergette.  A hölgy szavai  álljanak itt szó szerint: ’I felt my soul was violated’ (Úgy éreztem meggyalázták a lelkem). Nyilván ő nem lehet referenciapont, hiszen még utólag is EDMbe sorolta Mr. Richard D. Jamest, de jól reprezentálja az átlag amerikai tinédzser-pszichét. Pedig még csak ki sem tett magáért a jó Richard, egy átlagos (már ha ilyen egyáltalán létezik) Aphex Twin performansz márpedig tud ilyen lenni. Mert bizony a zene művészet, és lehet vele sokkolni, lelket simogatni, de alkalomadtán akár letaszíthat egy sötét, patkányoktól nyüzsgő verem legaljára is, amitől ismét érzed, hogy élsz.

Nyilván ennek a visszhangját látva Nina Kraviz – aki majd 40(!) fesztiválon lépett fel tavaly – is úgy döntött, hogy megpróbál valami eredetit letenni az asztalra idén. Amúgy én nem nagyon értem ezt az egész Nina-jelenséget. Egy kedves zenész barátom szerint is csak azért ilyen népszerű, mert ő hasonlít legjobban korunk szexszimbólumához, Scarlett Johanssonhoz. Azért én hallottam jó mixét, és láttam, ahogy kütyükkel próbál technozni, ami azért megsüvegelendő. A háttérben viszont végig azt éreztem, hogy ő egy nagyon precízen felépített marketinggépezet műve, és nagyon is tudatosan használja a social mediat, és bizony ki is maxolja a Scarlettségét, a szettjei közben lenyomott önkifejezésnek csúfolt rángatózásáról pedig jobb nem is beszélni, inkább itt egy tűpontos mélyelemzés róla.

Na de adjunk már neki egy esélyt és nézzük, milyen lett ez az ominózus performansz. Egy kimondottan lassú, csak háttérzenével kezdünk, ahol a közönség csak videót nézhet róla, ahogy a kütyütengerben egy szál pulóverben kötögeti be a vasat és néha közben szexin simogatja a szintijét, sőőőőt, néha még le is nyomja annak billentyűit. Ezután besétál a színpadra, bizonyára valamelyik top designer bőrdzsekijében, ami kétségkívül mátrixos utalás szeretett volna lenni, nekem mégis Máté Krisztina jutott róla az eszembe a Leggyengébb láncszemből. A hangulat még mindig minimál, de a képi világ változik, itt már a kivetítőn és a színpadon is teázik főhősnőnk, amivel a multiverzum szingularitását sutbavágó bámulatos szinergiát teremtve hangolja a közönséget a következő szintlépésre. A zene immár sejtelmes, főleg amikor társul hozzá a videó, amin szintén őt látjuk a végtelen hófödte orosz sztyeppék magányos gyévocskájaként sétálni, szerintem ebből még Tarr Béla se tudott volna többet kihozni. És amikor már úgy tűnik, hogy a Sátántangó egy izgalmas akciófilm ehhez képest, óriás váltás jön a zenében és belép egy kis felpörgetett káosz, amire Nina egy szokásos megmagyarázhatatlan táncot(?) lejt a bőrkabiban, (azaz a mikrofonállvány mindkét oldalára dülöngél vadul), majd ismét a hóban tart valahova.

Itt már észrevétlenül elröppent 15 perc, lelassít a zene, ismét videó, ismét Ő (ki más?), de most designer rucikban sejtelmesen nézve, miközben élőben 1 soros szöveget szaval, és ismét teát iszik. Ahogy csábosan két ujja közé csippentve tea-baggingel masszív asszociáció indulhatott el sok coachellás férfiúban! De ismét váltás és jön a vadiúj szám a videóban, a Dream Machine. Állítólag ezt már kimondottan a fesztiválfellépésre készítette, mármint a videóját, amiben egy perzsaszőnyegen vonaglik testruciban, mint egy enyhén megfázott, frissen kifogott törpeharcsa. Persze, persze, itt komoly koreográfiával van dolgunk, ami ráadásul még le is van lassítva, nem is értem miért nem a Hattyúk Tava jutott először az eszembe.

Ismét túljutunk egy fordulóponton és alig hiszek a szememnek, de igaz. Nina tükröt pucol!4!4! Ismétlem: Tükröt pucol! Közben óvatosan lépked a színpadon. Ezután porózus formák a videón, de közben lenyom 3 billentyűt is a szintin. Méghozzá egyszerre. Ám a katarzis érdeklődés hiányában elmarad. Egy ideig aztán ismét kettő Ninát látunk majdnem ugyanazt csinálni (a szinti mögött állva billentyűket nyomkodni), ám a videón a hőképes fákkal körülvéve annyira meg van effektezve a hősnőnk, hogy megfordult a fejemben, nem használt-e dublőrt, mint DiCaprio az új Tarantinó filmben. Mégiscsak fárasztó lehet ennyi videós anyagot felvenni egy egyórás szettért… Vagy 10 percig félhomályban megy ez még így, de nagyszerűen sikerül feldobnia az egysoros mini-monológokkal! Itt a zene is kicsit gyorsabb lesz, sőt úgy a 36-ik percnél átcsap egy prog-house-os úszásba, mire a feje ismét széteffektezve megjelenik mindhárom kivetítőn, természetesen mindhárom teljesen máshogy van torzítva. Ennek hiányában ezen rész művészi értéke a 0 felé konvergálna, mondjuk a szám egész emészthető. A fejek azután néha közrefogják a középsőt, amivel azt hiszem ki is maxolják a keretbefoglalás, mint költői kifejezési eszköz vizuális megfelelőjét.

Az utolsó 10 percben pedig jön a sokak által várt döngetés, ami non-figuratív fraktálok kíséretében próbálja kicsit átlagbulira hangolni a népet. Itt a kedvencem a finom dúdolgatás volt a számok közben. Gondolom elfáradt a sok egysoros szövegben. A végének tűnő rész kiállásánál sokan sikítva tudatják vele mennyire tetszett a szettje, vagy örülnek, hogy túlélték(?), amit Nina azzal jutalmaz, hogy leveszi a bőrkabit. Ez is nagyon tetszik a közönségnek. Az már kevésbé, hogy még 4 percig statikus zajok kíséretében nézhetik, ahogy a videós énje zajoktól szenved, a valódi énje pedig színpadon dülöngél, mint Józsi bácsi a restiben a kilencedik feles után. Eme csodás végjáték megmagyarázhatatlan kakofóniájában én már csak egy dolgot szeretnék tudni: Most mégis mi a faszt néztem egy teljes órán át???

Végig azt éreztem kényelmetlen neki ez az egész, a felsorakoztatott vasakból alig használt valamit, így zenileg is értelmezhetetlen volt, az viszont ékesen példázza egyértelmű egocentrikusságát, hogy az összes videóanyag kizárólag róla szólt. Ráadásul elég fantáziátlan is lett, művi és erőltetett. Az eksztázis elmaradt, csak az izzadtság szag maradt.

Itt a teljes, természetesen szerkesztett anyag: