A titokzatos zuglói Jean Paul Belmondo a magyar elektronikus zene és party-élet nagyvadja, egyszerre útkereső és tradicionalista, párban jár, de kószál egyedül is, megtalálható lemezjátszók mögött vagy a jégkorongpályán. Különös ismertetőjegyei: Fradi-szív, house-lélek, kíméletlen őszinteség, kifogástalan ütemérzék. Prieger Zsolt legújabb interjúalanya Zvezda Beta.

– Ha azt mondom, hogy DMC meg Stella Garden, sőt, Beastie Boys, akkor kapásból mit vágsz rá?

– Azt hogy MCG Studio! Gondtalan ifjúság! Emlékszem ’95 egyik kora tavaszi reggelére. Buli után, 20 évesen sétálunk a Margit hídon két zöldséges rekesznyi lemezzel – a Stella Garden a szigeten működött, de autóval csak a rakparton lehetett parkolni, BKVvagy taxi abban az időben elvből szóba sem jöhetett -, a felkelő nap, az élénk narancs égalja, a Szent István parki házak, alattunk a Duna, ránézek a cimborámra, aki szintén roskad a rekesz túlsó oldalán és mondom: – Barátom, boldog vagyok!
A három felvetett szó a kérdésedben viszont két külön korszak nekem. 

– Mert az első helyen nálad a hip-hop van. 

– Persze. Ahogy cseperedtem, az első stílus, melyért igazán fanatikusan rajongtam, az a főként amerikai rap-zene volt. RUN DMC, L.L. Cool J, Ice-T, Public Enemy, és persze a számomra legkedvesebb Beastie Boys. Egyértelmű volt, hogy a lemezjátszót a scratch felől közelítjük, a cél nem lehetett más, csak a DMC bajnokság. Nagyjából akkor ez is volt a zenei irány, ez volt az új, ez volt a forradalmi. A diszkókba a slágereken kívül az esték közepén megjelentek a rap-blokkok, a Magyarországon is megrendezett DMC-selejtezőkön muszáj volt elindulni mindenkinek, aki magát dj-nek érezte, a már akkori nagy neveket is beleértve. Eleinte a klasszikus diszkózás nem is érdekelt minket, csak a scratch. Három 17 éves hülyegyerek, egy zuglói garázsban lökdöstük ki egymást az egyetlen Technics-lemezjátszónk mögül, suli után délutánonként. Később a garázsból a banda törzshelye lett, innen indult és itt ért véget minden évekig, ez volt az MCG Stúdió. Aztán egyszer csak, ’94 tájékán a rap-soul-funky világát ketté törte az Európába is berobbanó parti elektronika. Újabb forradalom, újabb hullám, azonnal felszálltunk mi is. És itt minden megfordult. Az addig megtanult technikai tudás, bár részben jól jött mixelésnél, tulajdonképp nem sokat ért. A zeneszámok folytonos lejátszásának egy teljesen új megközelítése, új szórakozási szokások kialakulása, megismerése, újfajta klubok, egy gyönyörű felfedezetlen világ. Nagyjából így éltük meg és habzsoltuk. Mindegy volt, hogy szombat esti Fortuna rave Dj Schultz-al, vagy csütörtöki house Tommyboy-al vagy épp acid party Titusszal. A heti Pesti Est újságban kellett nézni a programajánlót és ahol szerepelt bármelyik kulcsszó: acid, house, techno, rave, mentünk. És természetesen mindenhol ugyanazok az arcok, minden bulin. Ez volt a kilencvenes évek második fele, kicsit belenyúlva a kétezres évekbe, szerintem ez volt a magyarországi techno aranykora. Máig emlegetett legendás klubok, világsztárok hétről hétre – mert imádtak ide járni -, tényleg úgy éreztük, hogy rajta vagyunk az európai parti térképen. Jól érzékelteti ezt a korszakot például a Nick Warren – Budapest című Global Underground-kiadvány, ami abban az időben teljesen helyénvalónak tűnt. 

– Időzzünk még picit el a legendás Stella Gardennél.

– A Stella Garden egy kis bár volt a Margit-szigeti Atlétikai Centrum oldalában. Tóbiás diszkóként üzemelt, majd egy baráti társaság fantáziát látott benne és kialakítottak ott egy nemzetközileg is magas színvonalú house klubot. A hely ilyen-olyan okok miatt hamar az éjszaka kétesebb hírű részének közkedvelt törzshelye lett és megjelentek az addig ismeretlen after partik. Még ezzel sem volt sokáig gond, még ha néha kicsit ijesztő is volt a társaság, de mikor az első pisztolylövések is eldördültek – mulatásiból, csak a levegőbe, vagy ki tudja hova – a tulajdonosok úgy döntöttek, hogy ennek véget kell vetni és megszűntették a délelőtti bulizást. Igen ám, de addigra éjszaka már senki nem járt a Stellába, elkönyvelt reggeli hely volt. És itt kerültünk képbe, kis 20-30 fős tini csapatunkkal. Egy szombat esti Fortuna után reggel 5-kor kattogtunk a Budai Várban, most merre? Jött egy telefon, nyitva van a Stella Garden, mehetünk oda. Odaértünk, a hely csendes volt és üres. May Róbertnek hívták az üzletvezetőt, aki beengedett minket, de a takarítón kívül csak ő volt ott egymagában. Robi próbált nekünk zenélni valami lemezekről, hogy mégse legyen csend, gondoltuk. De valami borzasztó volt. Többiek unszolnak, csak megkérdeztem, hogy játszhatunk e? Talán, volt a válasz. Azonnal rohantunk haza a lemezekért. Óriás buli lett belőle. Estére rezidensek voltunk. Gyönyörű időszak volt egy pár száz fős törzsközönséggel, szinte csak azonos korú fiatalokkal. 

– Ráadásul jó “mintád” volt az egyik tulaj is. 

– A klub egyik tulajdonosát úgy hívták, hogy Dj Martin Stirrup. Martin Amsterdamban nőtt fel majd később az elsők közt hozta a techno érzést haza. Többek közt Sven Vath-et. Stirrup olyan karakteres ember volt, hogy nehéz volt megszólalni mellette. Ha beszélt, mindenki csendben figyelt és ittuk stílusát, eleganciáját. Úgy tudom, ma is Amszterdamban él. Ő mutatta meg nekünk, mi az igazi klubvilág. Nem mellesleg olyan lemez pakkal jelentkezett hétről hétre, hogy pislogtunk, soha nem hallottam tőle számot kétszer és általában fél évre rá kezdték árulni a boltok a zenéit. A Stella meghatározó volt számomra, onnan indult elektronikus DJ-pályafutásom, még ha nagyon hamar véget is ért. Bár elég jó lehetőségek adódtak a Stella után, E-Play rezidencia (későbbi BANK, korábbi Total Car), meghívást kaptam az akkor prémiumnak számító BPM-csapatba, mégis számomra ez az egész csak bulit, szórakozást jelentett, nem igazán vettem komolyan. El is tűntem szépen. Pár évig teljesen mást csináltam, nem is nyúltam lejátszóhoz, az a pár év hiányzik is zeneileg, azóta sem tudtam rendesen pótolni. 2003 körül meghívtak egy szilveszteri házibuliba „van egy barátom, tök jó DJ volt valamikor, kiaznemismerem”-szintű szituáció. Összeszedtem pár régi lemezt és a bulin több órás szenvedés után csak összekapartam egy 30-40 percet úgy, hogy mindenki lobogott. Egy barátom volt velem és azt mondta hülye vagyok, hogy nem ezzel foglalkozom. Ez akkor ott mélyre ment. Pont meg is voltam szomorodva kicsit minden téren, ezért a következő héten totálisan felrúgtam magam körül mindent, amit csak lehetett és elkezdtem újra lemezeket vásárolni. Ekkor lettem Beta. Vicces, hogy előtte annyira nem vettem ezt komolyan, hogy igazából DJ-nevem sem volt. 

– Amikor te aztán komolyan betörtél már “saját hangon” a zenei szcénába a magad türelmes-ráérős módján, akkor épp a törtek mentek nagyon, fura volt, ahogy a mainstreamben szokásos 4/4-et kezdted el tolni. Aztán ez az akkor undergroundban különlegesnek számító zenei szegmens maradt meg, mint a legfontosabb csapásirány. De mindig is a 4/4 volt a szíved csücske?

– Érzésem szerint a basic-ütem a 4/4. Minden ebből indul ki. Néhány újhullámos aszimmetrikus techno-tól eltekintve, bármilyen stílusú klubzenét hallgatok, le tudom – úgymond – bólogatni. Monoton 4/4 ütemre. Talán tényleg ez az alapütemünk, egy-két, egy-két, egy-két-há-négy…, nem tudom. A leginkább elvetemült törtfanatikus is nagyon szeret legalább egy 4/4-számot, fordítva ez nem biztos, hogy igaz. Viccet félretéve ez egy érdekes folyamat volt, ami nálunk lezajlott a kétezres évek derekán. Mi a 4/4-be nőttünk fel, de már korábban is megjelent például a jungle, csak nem igazán tört be, rajongótábora nem lépte át a kritikus tömeget. Az évtized elején, a CD-sorozat után egyszerűen csak Global-nak becézett Progressive House térhódításával nem lehetett versenyezni. Ez persze, mint mindig, a stílus felhígulását eredményezte. Az egész elment valami teljesen fancy és csöpögős irányba és itthon is egyre nyálasabbnak tűntek az ilyen zenei stílusú rendezvények. És ebbe a helyzetbe lépett bele a már pár évvel korábban elinduló hajógyári-szigetes sztori. A rendezvények kisajátításával, a klubok és ide tartozó médiafelületek felvásárlásával óriási teret hódító manufaktúra pillanatok alatt ketté osztotta előbb a budapesti, majd később az országos party-közönséget. Közben a legközkedveltebb prog-house már rég nem az a prog-house volt, hanem valami nyálas unalom. Törvényszerű, hogy a party-kultúra nagy része hátat fordít az ilyen helyzetnek és saját útját kezdi járni. Újra előről, tapasztalat és szakértelem nélkül – mert a szakemberek ilyenkor nyilván a hatalomnál landolnak -, és ekkor kapóra jön egy extra új stílus. Egy olyan, ami majdnem 4/4, közben kicsit sem az, tombolni lehet rá és izgalmas, működik. Ez volt a Break Beat. És robbant. Londonban és például nálunk extrán nagyot. Hogy az angoloknál miért, érthető. Nálunk rendesen belejátszott a lehetőség, hogy hátat tudsz fordítani a „Birodalomnak”. A hajógyári eleinte nem is foglalkozott ezzel a világgal és virágzott a Mokka Cukka, majd miután lecsapott rá a Birodalom, dübörögni kezdett a Merlin. Ami nem a „Hajógyárin” zajlott, az mindenhol az egyfajta lázadással felérő breakbeat volt. Viszont létezett akkor is a 4/4-nek egy még nem ellaposodott stílusa techhouse néven, mely épp kezdte kiforrni magát és teret nyerni. De valahogy itthon megfeledkeztek róla. A hajógyári világ egyre gonoszabbnak tűnt, a számunkra kedvesebb rendezvényeken meg csak a tört ütemek. Óriási piaci rés volt. Csináltunk egy nagyjából 150 fős, 2 heti rendszerességű klub estet Marvinnal, Erkával, United Colors Of House néven. Az első bulikon 3 fiatal srác volt összesen. Mikor azt mondták, hogy “lehet hogy nincs ott senki, de mégis ott van a legjobb zene a városban”, éreztük, hogy jó lesz ez. Jó lett. 

– Pedig az indulás nem volt fényes. 

– Amikor Nagáék meghívtak először Ablak A Dubra-ra, még a Süss Fel Napba (mai Morrisons 2), és átvettem a pultot, ott még 134-es tempójú break ment. Felraktam az első 126-os kis tekkházamat és mintha ciánt dobtam volna a tánctérre, olyan tempóban ürült ki. Innen indultunk. Egyébként sosem gondolkozom azon, hogy miért éppen 4/4 és miért nem tört. A zenék szelektálásánál sem kategorizálok. Ami olyan, hogy nem bírok ülve maradni tőle, az kell. Nem nézem, mi az. Alapvetően táncorientált zenéket gyűjtök, de persze nem feltétlen. Sőt otthon szeretek nem klub-zenéket hallgatni. Viszont csúnya szóval, mikor “dolgozom” az a célom és feladatom, hogy kialakítsak egyfajta táncolási kényszert a szórakozni vágyókban. Apropó tánc, de milyen tánc? Míg pár száz évvel ezelőtt a zenés szórakozás sokkal jelentősebb része volt a tánc, akár csoportosan, de még a mi tinikorunkban is hölgyválasz meg lassúzás, mára már bőven kimeríti a tánc fogalmát az egyhelyben csukott szemmel dülöngélés, egyedül, néha egy juhút eleresztve. Egyre inkább a zene és egyre érzékenyebb zene, illetve az erre átélt transzállapot került előtérbe. Nyilván a társadalmi szokások változása is befolyásoló, de az elektronikus zene hatására megváltozott szórakozási rituálé is jelentős tényező. Az érzékenységre jellemző, hogy az elektronika igényli a megszakítás nélküli folytonosságot. Ahogy számok építkeznek egymásra, utazásérzést keltve a hallgatóban. A pontos mixek fontossága, két szám egymásba fűzése, melyből sokszor egy harmadik születik, ez mind az elektronikus partyzene sajátossága. Hihetetlen, de ebben a világban le lehet játszani 10 számot úgy is, hogy mindenki megőrül és ugyanazt a 10-et úgyis, hogy kiürül a tánctér. Ezért sem lehet egy DJ-szettet előre összerakni. Itt is nagyon fontos a pozitív hangulat, rosszkedvűen nem tudsz szórakoztatni. Történhetett aznap veled bármi, a közönség még csak nem is tud róla, de nem is érdekli, mulatni jött és a te feladatod a jó hangulat. Ha rossz a kedved, bizony nem jönnek az ötletek következő számra, nem érzed az egészet. Úgy állsz a pultban, mint Marcsi a teli ruhásszekrény előtt: – nincs egy göncöm, amit felvegyek! Nincs egy lemezem, ami ide most jó lenne…


 

– Te ráadásul visszajelzésekre reflektálva szeretsz zenélni, nem magadnak otthon.

–  Persze, és itt is vagyunk a másik csapdánál, ami az “egyedülzenélés”. Például egy rádió stúdióban, vagy otthon egyedül mixet gyártani. Luciano mondta egyszer, hogy nem szeret mix-CD-t készíteni. Mikor otthon dolgozik, lehetetlen reprodukálni egy parti hangulatát, egyszerűen nem érik az alkotót azok az impulzusok, melyeket egy partin átél és ezért nem tudja megélni azt az eufóriát, ami eredményezheti azt a szelekciót. A közönség pedig megveszi a kiadványt, beteszi a kis ciripelő lejátszójába otthon a szobában, és várja azt az élményt, amit korábban egy komolyabb rendezvényen élt át. Több sebből vérzik a történet. Mert ez valami mágia, úgy egyébként. Többször tapasztaltam a jelenséget, még a garázsos korszakban, mikor napjaim nagy részét mixelés gyakorlással, zenék tanulásával töltöttem. Délutánonként megérkeztem és rendszerint elkezdtem játszani a lemezeket egymás után. Próbáltam őket egymásra, melyik melyikre illik, de amíg egyedül voltam, valahogy soha nem éreztem az egészet. Valahogy minden jó mindenre, de közben sehogy sem az igazi. Általában rendszerint hamar befutottak az első cimborák, ketten hárman. Ők szokás szerint leültek ultizni vagy playstation-t gyilkolni, vagyis nem igazán figyeltek a lemezekre. De attól a pillanattól, hogy ott voltak, valahogy mindig azonnal éreztem a zenét. Pontosabban a szelekciót, a DJ-szakma legfontosabb összetevőjét. Ők nem is figyeltek, mégis a tudat alatti jeleket küld egy befogadónak, adott esetben a szelektornak, aki rögtön érzi, hogy melyik a megfelelő következő szám, mely a pozitív hangulatot leginkább emeli. És a hallgatónál anélkül, hogy figyelne, sőt lehet másra koncentrál, elindul ritmusra a láb, és már üti is ujjával az ütemet. És ez egy nagyobb rendezvényen, ahol ráadásul sokan rád figyelnek, nyilván hatványozottan működik. Oda vissza kommunikáció tudat alatt, ez a mi varázslatunk.
Visszatérve a „rossz napom volt, nincs kedvem játszani”-estékre: ilyenkor nincs mit tenni, sör tüskével és rögtön egymás után sorban ugranak ki a megfelelő zenék a táskából. Mert ugye show must go on! Hányszor próbáltam másnaposan magyarázni, vasárnapi családi ebédnél anyámnak, hogy mindez “szakmai ártalom”.

– Első zenei eszmélésed-hatásod mi volt? Voltak gitáros-, progresszív- vagy alter-hatásaid? Otthon kaptál zenei muníciót? Megérintett például a komolyzene?

– Nem is zenei stílusokat hoztam otthonról, hanem inkább magát a DJ-zést, a szelekciót. Erre kb 3000 lemez után ébredtem rá, évtizedekkel később. Édesapám korának kiemelkedő lemezgyűjtője volt. Az ötvenes évektől a nyolcvanas évekig bezárólag blues, rock, rock ’n’ roll, kezdeti disco és italo, illetve klasszikus zene. Nagymamám rendszeresen látogatta svéd barátnőjét, fater mindig írt listát, nagyi leadta a lemezboltokban. Később mesélte, hogy sokszor csak néztek az eladók, hogy honnan ismeri az idős hölgy ennyire a pult alatti megjelenéseket. Igényes gyűjtemény volt és minden eredeti kiadásban. Például teljes Beatles „zöld alma” sor, összes Elvis, Purple, Zeppelin, Kinks, Shadows. És bár apám nem volt klasszikus értelemben vett DJ, a környezetünkben mindenki az ő válogatás kazettáira táncolt. Később, mikor édesanyám tengerpartot szeretett volna autóval, a rendszeres vonatos belföldi nyaralások helyett és indoknak a lemezekre, illetve az akkor nagyon divatos és szintén rendkívüli antik fegyvergyűjteményünkre elköltött pénz volt megnevezve és édesanyám ezért elhagyta édesapámat, fater erre egy mozdulattal eladta a fegyvereket és egyben az egész lemezgyűjteményt. Az összes pénzt odaadta édesanyámnak, hogy vegyen belőle autót és irány a Riviéra! És távozott. Mondom, úriember volt az apám és kitűnő zenei szelektor.  

– Olyan régen volt, hogy én már nem emlékszem, de kíváncsi vagyok, te hogyan látod: a kezdeteket valóban lelkesebb hangulat jellemezte, szervező és előadói részről is, vagy ez sokaknál csak egy „régen minden jobb volt”-hiszti és alapvetően minden korszak egyforma?

– Minden új dolog – főképp amíg új – több előnyt is élvez. Az újdonság varázsán kívül annyi van még, hogy az elején még divatról sem beszélhetünk, ezért a résztvevők biztosan azért vannak ott, mert értik, és ugyanúgy átérzik, ahogy te is, szóval sokkal tisztább a dolog. A produktumok őszintébbek, egyedibbek, teljesebb érzést nyújtanak, ezen a szinten tudatos haszonszerzésről szó nincs. És az is előny, hogy szinte tiszta a terep, nem nehéz újat alkotni. Mikor a rapzene világszerte robbant, még nem volt mainstream. Az MTV-n már minden szombaton volt 2 órás műsor, de még délben. A bátrabb diszkókban már-már játszották, de a rádiók még nem is hallottak róla. És jó volt. Később megjelent az R&B, majd pár év múlva minden mainstream popszám alapja a hip-hop lett. Természetesen felhígult, rengeteg bűn rossz produkcióval. De született pár örökzöld sláger is. Lehet hogy már nem annyira “original oldschool rap music”, mint az elején, de valahol abból nőtt ki minden. Ugyanez a helyzet az elektronikával. A rave, a techno, a trap, a house mára popzenék alapja lettek, leegyszerűsítve, valódi értékeit többnyire hátra hagyva. Viszont ugyanúgy születnek popszinten kiemelkedő alkotók ma is, klubzene alapokkal, elég csak Billie Eilish-t vagy Tones and I-t említeni. És rájuk biztos, hogy tovább fog emlékezni a világ, mint mondjuk egy Martin Garrix „slágerre”. Ha nem is igaz, hogy régen minden jobb volt, az fix, hogy más volt. A techno és dimenziója már nem az a kizárólag szerencsés kiválasztottak világa, akik őszintén tudják minden részletében értékelni és megélni. A techno már azoknak is a világa jogosan, akik esetleg mit sem értenek az egészből, divatnak tartják és mondjuk ezért vagy bármi más okból vesznek részt benne. Ettől függetlenül az őszinte zenék, rendezvények és publikumok száma nem változott, csak lett mellette egy rakás kevésbé őszinte, más értékeken alapuló jelenség is. Ha igazi értékeket akarsz találni a technóban, ma kicsit mélyebben kell keresni, mint tegnap. De szerintem megvan ennek is a maga szépsége.

– Nem vagy egy nagy önmarketingelő. Ez tudatos vagy így alakult? Vagy egyszerűen teszel rá, hogy mennyire vagy elfogadott szereplője ennek a cirkusznak?

– Egyáltalán nem teszek rá, hogy elfogadott szereplő vagyok-e. De valahogy soha nem érdekelt a zenéléssel kapcsolatban sem pénz, sem karrier, mert ezekre tényleg teszek. Csak imádtam csinálni és az az első pillanatban kiderült, hogy valahogy van érzékem hozzá. Sokáig ugye csak szórakoztam, aztán a visszatérés után jött az érzés, hogyha kaptam ezt a képességet, akkor muszáj végezni a dolgom, minél nagyobb tömegeket szórakoztatva. Bár teljesen jól éreztem magam a baráti 60 fős rendezvényeken, el kellett kezdeni dolgozni a némileg nagyobb ismertségen is. Ezen a ponton fonódott össze sorsunk Nagával. Ő lehetőséget adott nekem szélesebb körökben is megszólalni, én meg új dimenziókat hoztam a világunkba. Jó barátok lettünk. Más emberek vagyunk, sokban különbözünk, a zenében talán ez jó hatással volt kettősünkre. Sok track-et le sem játszanék, amiből Balázs simán slágert csinált és fordítva. Széles spektrumot lefedtünk és mindig alázattal voltunk a másik iránt. Bár versengtünk zeneileg, soha nem akart egyikünk sem a másik fölé nőni. Talán ezért működik még ma is ez a szimbiózis. A Nagával közös munka alatt jutottam el először arra a szintre is, hogy úgymond ebből éltem. Heti minimum 4 fellépés, nem ritkán országjárás, néha határon túl és mindehhez az indokolatlan popsztár életmód. Karrier vagy pénz még mindig csak annyira érdekelt, hogy meg tudjam venni a lemezeimet, meg ami épp kellett. Mellette önpusztítás volt mesterfokozaton. Nem is mehetett ez sokáig. Szerencsére észbe kaptam egy utolsó utáni, de még épphogy a várható katasztrófa előtti végső pillanatban. Egy februári fagyos csütörtök reggelen Ablak A Dubra után, mikor is az autómban ülve, eltévedve, atom részeg rodeót követően, épp elsüllyedtem az alattam beszakadó jeges belvízben valahol egy erdő közepén, a Csepel-szigeten. Ami igazából a Szentendrei volt. De a telefonomba, épp mielőtt az ablakon beömlő és már a derekamig érő jeges vízben ez lehetséges volt, annyit tudtam csak kiabálni, hogy Csepel-sziget. Másnap kerültem elő, már a rendőrség körözött, akkor tudtam, hogy nem jó az irány. Sajnos a változás sem ment egyik napról a másikra, így lassan ugrott a popsztárélet, barátokat vesztettem el, összedőlt egy értékes brand, amivel addig dolgoztunk. A Nagával való szétválásnak viszont nem ez volt az oka és nem is váltunk annyira szét. Egyszerűen addig, csak együtt játszottunk. Csak együtt vállaltunk fellépést és mindig a b2b formációt vittük. A kezdetektől mindig valakivel, valakikkel játszottam. Az MCG-ben hárman, aztán Andréval, majd Nagával. Volt bennem egy csomó dolog, amit soha nem tudtam kiadni, mert párban épp nem jött ki úgy a lépés. Muszáj volt kipróbálnom, hogy egyedül is működik-e? Az összehasonlításokból is kezdett elegem lenni. Eleinte sajnos az egómat táplálta minden „te vagy a jobb, te vagy a legjobb” megjegyzés, aztán később az Isten-komplexust felváltotta a hányinger. Menekültem. Sokáig én is mindenáron be akartam bizonyítani mindenkinek, hogy a legjobb dj vagyok. Szamár. Később rájössz, hogy a zenében nincs is olyan, hogy legjobb, nincs olyan képző, hogy “leg”. Jó van és kevésbé jó. Jónak kell lenni, ez a cél. De nincs legjobb zene, nincs legjobb zenész, se legjobb DJ. 

– Sokat beszélsz közéleti vagy szakmai kérdések apropóján és ilyenkor egyáltalán nem finomkodsz.

– Nehezen fogom be a szám, ez az egyik rossz tulajdonságom.  Kevésbé rossz tulajdonságom a hatalmas igazságérzet, de a kettő együtt kész katasztrófa önmagamra nézve. Tanáraim is imádták ezt. A nyers stílus meg nem véletlen. Mindig is szerettem a tabu-döntögetést, persze a jóízlés keretein belül. Kimondani azt a tényt, amiről adott esetben beszélni kellemetlen volt. 

– Már olyant is láttam, hogy néha annyira gyémántkeményen fogalmazol, hogy pár nap után leszeded a közösségi hálóról. Bár most mindha higgadtabb lennél. Vagy tévedek? Ez min múlik nálad? Mennyire húznak fel vagy éppen te milyen passzban vagy? Vagy van-e melletted valaki, társ, barátnő, aki lehiggaszt?

– Egy ideig azt hittem, hogy bár csak pár ezer követővel rendelkező sima kis előadó vagyok, mégis muszáj megszólítanom az embereket. Ha csak kis közegben is, de muszáj legalább a legtriviálisabb dolgokban jó útra terelni a gondolatokat a fejekben. Mert bosszantott a mérhetetlen nagy butaság, ami körülvett. Segíteni akartam. Nekik, nekünk, magunknak. De minél többször osztod az észt, annál nagyobb valószínűséggel derül ki rólad is, hogy mekkora majom vagy. És még ha nem is írsz ki hülyeséget, akkor is nagyon ritkán, csak kivételes esetben éred el a kívánt hatást vele. Viszont legalább másokat megbántani nagyon könnyű így. Ettől függetlenül általában a törlések fő oka, hogy sokadszorra ráeszmélek, hogy ez nem a Csillag Béla-profil, csak közéleti kérdésekkel, mert ez a Zvezda Beta profil és artist page, ami nem szólhat semmi másról, csak a zenéről és a pozitív életérzésről. Egyébként sajnos elég hirtelen haragú vagyok és sokszor rögtön kiadom magamból, kettőt üvöltök inkább, nem nyelem le a mérget. Hamar meg is nyugszom. 

– Most jut eszembe, hogy nagy sportfan vagy, ráadásul jégkorongoztál is, fradista is vagy, szóval innen is van egy nagy adag keménység?

– A jégkorongnak az egészségemet köszönhetem, a Ferencvárosnak meg a jégkorongot. Zöld a vérem, de soha nem voltam fanatikus. Fiatal korban viszont, az arra fogékony gyermekeknek kötelezővé tenném a versenysportot és véletlenül sem digitális formában. Sajnos nekem abba kellett hagynom már lelkes amatőr szinten, az éjszakázás mellett nem tudtam rendesen csinálni. Többször is előfordult, hogy például reggel 6-ig fellépés Pesten, délelőtt 11-kor meg bajnoki meccs Zalaegerszegen. Éreztem, hogy két végén égetem a gyertyát. De nagyon hiányzik a sport és alig várom, hogy visszatérhessek egyszer. Keménynek nem érzem magam, maximum csak szeretnék annak látszani. Rossz gyerekkori beidegződés, mindig nagy ninja-harcos akartam lenni.

– Régen nem tudtad volna elképzelni, hogy egyedül legyél a pultban, ma – ahogy mesélted – ez másképp van. Tudjuk és mondod is, hogy Naga volt az elválaszthatatlan társad, aki ugyanakkor nagyon más mint te, ő egyfolytában elemez, te meg tök ösztönös vagy. Vagy éppen ettől működött a kettősötök? Mi a titka a páros alkotásnak? Amikor összeálltok, a kémia egyből bekapcsol?

– Naga már nagyon korán jól látta előre, hogy egy DJ-k köré épített menedzser-promóter és rendezvény-szervező csapat igazán sikeres tud lenni. Könnyen lehet, hogy a szcénában elsők közt hangzott el tőlünk ez a mondat, hogy “nagyon szívesen megyek, de kérlek keresd Zsíros Ildikót a menedzserünket, ő intézi a fellépéseket”. Szóval megalakult a Hairy Records, volt studiónk, előremutató előadóművészeket hívtunk a nagyvilágból, és volt rengeteg fellépés. Sajnos a már említett „mindent bele” életmód elég komoly akadályt képezett. A Hairy, jó pár év működés után sajnos felbomlott, csak a kezdeti Naga & Beta maradt. Illetve egy számunkra nagyon fontos személy. Tulajdonképp az emlékeken kívül a Hairy működésének egyetlen maradandó gyümölcse Urbán Andi, aki az évek alatt kitűnő szakmabelivé érett és a közös dolgainkat is a mai napig ő kezeli. Közben Balázzsal hét évet voltunk úgy, hogy csak együtt léptünk fel. Ebből másfél évet együtt is laktunk a Klauzál utcában, és ha Naga a végén nem költözik el nagyon bölcsen, lehet ma szóba sem állunk egymással. Nagyon más emberek vagyunk, ráadásul az akkori műpopsztár időszakunkban ez az összeköltözés közös alkotás céljából nem bizonyult túl jó ötletnek. De zeneileg, talán pont a kettősség miatt mindig nagyon stimmeltünk, passzolunk a mai napig. Akár beszélnünk sem kell előtte hónapokig, csak beállunk a pultba és működik a dolog. Az első számtól. Az évek alatt nagyon jó barátok lettünk, Balázs egy igen bölcs ember, sokat tanultam tőle. Mikor elváltak útjaink, azt hiszem, az pont egy olyan helyzet volt, hogy mindketten jobban szerettünk volna valamit az akkori állapotban, de a két dolog totálisan háttal volt egymásnak. Mindketten mentünk a vonzóbb irányba és ez így volt természetes. Naga egy sebességgel visszakapcsolt, mint DJ, és elmozdult a pszichológia felé, én meg azóta megpróbáltam feljebb kapcsolni, mint DJ és kipróbáltam milyen a pultban egyedül. Azért Naga nem hagyta abba és természetesen játszunk még együtt, miért ne tennénk, ha működik. Negyedévente van House 2 House est a Toldiban, egész este ketten muzsikálunk és ma már csak itt elérhető a Naga & Beta-projekt. 

– Azt mondtad valahol, hogy régen a tudattágításnak is mélyebb értelme volt: minősági drogok és minőségi beszélgetések.

– A tudattágító szereket nem sorolnám a drogok közé, ha rajtam múlna. A tudattágítás legtöbb esetben fantasztikusan jó dolog és jó hatással van ránk. A mértéktelenséget előbb nevezném drognak, ha mindez kézzel fogható lenne. Tény, hogy régebben megbízhatóbb volt mindenféle szer, ma meg sok a szemét. Kamu drogok, nem is értem. Szörnyű lehet ebben a világban szocializálódni.

– Figyeled a fiatalokat? Kapsz gondolom egy csomó visszajelzést, nem? Kik azok, akik felnyomják benned az adrenalint akár itthon, akár külföldön?

– Mindig voltak, vannak fiatalok. Most is, például Coloboma, Roland Handrick, Mankind, Viktor Udvari, CT Kidobó – övé a legviccesebb DJ-név szerintem – mindanniyan ügyesek. Kérdés, mi mit akarunk kezdeni a fiatalokkal? Kinőjük e “betegségeinket”, illetve szükségünk van e végre magyar sikerekre? Adott esetben nem a sajátunkra. Jó lenne már. Ami viszont igazán felnyomja bennem az adrenalint manapság, az a dark pszichedelikus party zene. Nem is annyira dark, de inkább éjszaka érvényesül igazán. Teljesen ismeretlen világ számomra, nem tudok vele száz százalékban azonosulni, de imádom. Ez a mai Woodstock szerintem és nem a fesztivál miatt mondom, hanem a lázadás, a holnapkeresés miatt, mert ez a jövő tudománya organikusan, zenében elmesélve. Egyszerűen jövőzene, a legmodernebb! Olyan, amit el se tudsz képzelni. Tényleg ismeretlen világ számomra, otthon ritkán hallgatom, olyan előadókat tudok mondani, akik élő előadásukkal ámulatba ejtettek, mint például a görög Orestis, a portugál LAB, a svájci Braincell. Vagy finomabb vonalon az ausztrál Merkaba.

– A vinyl azóta is az örök szerelmed. Azért mert tapintható, megfogható zene? A digitália azóta sem fészkelte be magát a lelkedbe?

– Egyrészt hoztam egy adag bakelit-szeretetet otthonról. Másrészt a világ még mindig ott tart, hogy az analóg hangképzés egy sokkal jobb minőség és “hanghűség” a digitálissal szemben. Legalább is ismereteim szerint. Végül is érthető és logikusan egyszerű a dolog. A hang, ugye egy folyamatos, láthatatlan hullám a levegőben, az analóg lejátszás ezt reprodukálja. Lehet kicsit kisebb amplitúdóval, hozzá adott zajjal, satöbbi, de megjelenik az eredeti, folyamatos hullám. Míg ezzel szemben a digitális mintavétel nem folytonos, adott időközönként, mondjuk úgy szintmérés történik, ez az adat tárolódik. Lejátszásnál ugyanez történik visszafelé, az adott időközökben mért szintekből, a sok kis adatdarab kerül egymás után és az szólal meg, tehát a rendszer nem képes folyamatos hanghullámot létre hozni. Minél sűrűbb az adatvétel, minél rövidebb időközökkel történik, annál jobb lesz a digitális minőség, de soha nem lesz folyamatos a jel, ezért ez a rendszer soha nem érheti el az analóg hangzás szintjét. Ettől függetlenül furcsa, hogy a szerintem már évtizedek óta elavult vinyl-technológia még mindig az analóg világ leginnovatívabb lejátszó eszköze. Nem azt várom a tudománytól, hogy a digitális világ elérje az analóg szintet. Azt várom, hogy az analóg hangképzést modernizálják már meg és jöjjenek ki valami kisebb, könnyebb, kezelhetőbb, kevésbé sérülékeny dologgal, mint a vinyl. 

– Amikor ott vagyok és látom, ahogy játszol, most is ugyanazt a tüzet látom benned, mint amit a legelején. Ez csak az én optikai csalódásom vagy tényleg így van?

A te optikai csalódásod szerintem. De a viccet félretéve szerintem az lenne a természetellenes, ha ugyanakkora tűz lenne bennem, mint 27 évvel ezelőtt. Persze nem tudom DJ-pult nélkül elképzelni az életemet, de azért sokszor már nagyon nehéz az éjszakába elindulni. De ez csak addig a pillanatig tart, amíg a lejátszókhoz nyúlok. Onnantól megszűnik a külvilág, csak a publikum energiái vannak és a zene. Viszont a háttérmunka sem megy már olyan könnyen, mint annak idején, amikor akár a sarki internet kávézóban száradtam napokat, ha épp otthon nem volt net, mert nem maradhattam le egy megjelenésről sem. Ma ez már nincs így, de már nem is lehet a kiadványokat követni és mind áthallgatni. Pont a digitalizáció miatt, a dolgok leegyszerűsödésével annyira megugrott a napi megjelenés szám, hogy lehetetlen teljesen lefedni. Nagy segítség nekem egy kollégám és egyben nagyon jó barátom, aki önszorgalomból folyamatosan küld zenéket és iszonyat munkabírással rendelkezik. Elképesztő tömegű megjelenést képes átvizsgálni roppant rövid idő alatt. Hasonló az ízlésünk és rengeteg zenét tudok játszani azokból, amiket kapok tőle. 

– Sosem értettem és már sosem fogom  megérteni, hogy miért nem producerkedsz? Ebből az érzékenységből, amit a Belmondo-i beleszaromság mögött érzek, sok minden kijöhetne. Ebben nem lesz változás? Ha nem, miért nem? Tartod magad a régi Palotai-féle kijelentéshez, hogy „vagy legyél DJ vagy legyél producer, ne keverd a kettőt”?

– Mindig is nagy vágyam volt a zene készítése. Többször próbálkoztam is vele, de sajnos rá kellett jönnöm, hogy nem vagyok alkotó. Előadó vagyok. Egy bizonyos műfaj előadója vagyok. Alkotásokat az átlagnál jobban tudok prezentálni, ezzel együtt szórakoztatni, és ennyi az egész. Alkotni más. Teljesen más a munkafolyamat is. Valahogy soha nem tudott lekötni 1 lábdob 2 napig csavargatása, hogy jól szóljon. Viszont lazán ülök a gép előtt 2 napot új megjelenésekre vadászva. Persze mondják, hogy manapság, ha nem írsz zenét, senki vagy. Soha nem voltam valaki. Annyira nem is vágyom rá. Amíg látom az őszinte örömöt a publikum arcán és találok olyan zenei világokat melyek szerintem a holnapról szólnak és bemutatásra érdemesek, addig igyekszem a zenét minél szélesebb körben terjeszteni és így persze szórakoztatni is. Szerencsére az élet mindig úgy hozza, hogy bár mára több generációs szakadék van a techno-közeg és köztem, a zeném mindig utat tör és mindig megtalálja azt a felületet, ahol igény van rá. Ilyen volt a Move, a legendás Shift afterpartik az R33 könyvtár szobájában, a Corvin Club, az ILL Panoráma rendezvények és az aktuális Seed sorozat, amit jóbarátommal, Roocha-val viszünk.
A zeneíráshoz visszatérve: azért tervben van ám, majd meglátjuk. Főleg a mostani bulimentes korszakban. Jó lenne, ha jó DJ-k írnának zenéket. Ritkán van meg egy emberben a kettő. A “jó producer” és “jó DJ”. Pedig ha tudsz zenét alkotni, ma tényleg nem nehéz nemzetközi DJ-karriert csinálni. Elég hozzá egy-két, az átlagosnál kicsit jobb szám, amit nagy DJ-k egyszer-kétszer lejátszanak és máris számíthatsz külföldi meghívásokra, eleinte persze csak kis klubokba. Ha ezeken jól szerepelsz semmi nem menthet meg a további sikerektől. A promóterek érthetően azokat a neveket hívják, akik behozzák a közönséget. A közönség mikor a DJ játszik, a lejátszott zenéit shazamozza, az alkotót keresi utána spotify-on és akkor megy el legközelebb a buliba, ha a kedvence érkezik. Igen ám, csakhogy sokszor ezen a ponton derül ki, hogy az alkotó nem olyan jó előadó. Hiába játssza le a slágert is, gyenge a buli. És ez az ördögi kör annyira általános problémává vált, hogy most azt érzem a világ újból picit jobban odafigyel a jó DJ-kre is.

– 2016-ban egy karib-tengeri helyen tudtad elképzelni magadat portásként, legalábbis ezt mondtad egy interjúban, de előtte még el akartál menni remetének egy évre, csak te meg a sátrad és kész. Most hogyan látod magad?

– A magánéletemben 2016-ban is nyugalomra vágytam és ma is arra vágyom. Az „El Camino”, amit kitaláltam magamnak, az az volt, hogy egyik Ozora fesztivál után a kis sátrammal ottmaradok a területen egy évig, mégpedig a következő fesztiválig. Napközben beálltam volna dolgozni a birtokra, esténként meg zenék a sátorban laptopról, hétvégéken meg fellépések. De annyira most nem érzem az elvonulás szükségességét, mint akkor. Eléggé be vagyunk zárva sajnos így is. Viszont még mindig nagyon érdekesnek tartom és vonz a lehetőség, ki tudja mi lesz? Egy biztos: zenélünk tovább!

Zvezda Beta játékát legközelebb december 30-án szombaton hallgathatjuk meg Szentendrén, a Barlangban!
SZENTENDRAVE – Zvezda Beta + Andras Bader
Esemény: https://www.facebook.com/events/1396546874318857
Jegyek: https://cooltix.hu/event/656dd1c1dbc95956caee4a3a


https://soundcloud.com/zvezda
https://www.facebook.com/zvezda.beta.bp